avatar
2013. február 11. /

Peter Terrin bemutatja Az őr című könyvét

Mit tennél, ha egy másik – számodra szinte teljesen idegen – emberrel hosszú időre egy ház alagsorában rekednél úgy, hogy közben semmilyen információd nincs a külvilágról? Az őr 2010-ben elnyerte az Unio Irodalmi Díját. Részletek az izgalmas könyvből, bemutató 12-én 17.30-kor, bővebb infók a cikk végén.r bori bem

Peter Terrin Az őr című, minimalizmusában pattanásig feszült regénye épp ezt az élethelyzetet boncolgatja. Két ember őriz egy hatalmas garázst. Föléjük negyvenemeletes torony magasodik, negyven különlegesen igényes kivitelű luxusappartmannal. Az őrök szintjén van az épület egyetlen bejárata, a járműforgalom számára készült biztonsági kapu. Soha nem hagyhatják el a pinceszintet, véget nem érő szolgálatuk egyhangú, lehangoló. Változást csak az őket vezénylő szervezet döntése hozhat, nem tudni, mikor. A nyomasztó bizonytalanság akkor válik elviselhetetlenné, amikor a lakók és a személyzet sietve elhagyják a házat. Meddig tartja őket fogva az ismeretlen katasztrófa, ami elől mindenki elmenekült? A két ember túlélési stratégiája különbözik, de egyikük sem mozog a racionalitás talaján, a kegyetlen helyzet kikezdi személyiségüket.

Részlet a könyvből:

„Végig kell vinnünk, amit elkezdtünk.”

Harry az ellátmány miatt ideges. Kiteregeti az asztalra

a pinceszint térképét, jóllehet csukott szemmel is ismerjük

a járást: százhúsz parkolóhely negyven őrzött garázsban,

minden egyes ezer négyzetméteres luxuslakosztálynak

külön kocsibeálló. Buta módon a pince nem a lehető legegyszerűbb,

téglalap kiképzésű; bizonyára nem gondoltak rá az

épület tervezésekor és alapozásakor. Nem vagyok mérnök.

Egy négyszögletes alaprajzú épület a két hosszanti oldalán

kialakított parkolóhelyekkel valamelyest megkönnyítette

volna az őrzést. Harry azt mondja, hogy a szeszélyes körvonalú

tervrajz a megrendelők kívánságai szerint készült.

Hogy a komfortot és a magánszféra sérthetetlenségét tartották

szem előtt. Tudod, hogy van ez, mondja.

Érzem a szagán, hogy nyugtalan. Diószag, a fáról frissen

lehullott, csontkemény, nedves zöld burkú dióé. Kettesben

tanulmányozzuk a térképet. A vállára teszem a kezem; aztán

rájövök, hogy nem jó ötlet, és visszahúzom. Semmi sem töri

meg a csöndet. Kitapogatom csípőmön a fegyvert, megszokásból,

hiszen nincs közvetlen veszély. Oldalt lépek, hogy

az izzó a tervrajz mind a négy sarkát megvilágítsa.

„Tehát akkor: itt jön be.”

Ujjával a kapura mutat. Négy méter széles, úgy lett tervezve,

hogy bombatámadás ellen is védelmet nyújtson. Az épü10

letnek nincs más bejárata. Minden jel arra vall, hogy a földszinti

rész hermetikusan szigetelt; sehol egy ablak, egy ajtó.

Biztonsági okokból nem rendelkezünk elektronikus azonosító

kártyával vagy infrakulccsal, ujjlenyomatunkat nem ismeri

fel a beléptető rendszer. Minden körülmények között a pinceszinten

a helyünk, innen kell őriznünk a bejáratot. Amint elhagyjuk

a bejárati kapu vonalát, engedélyünk érvényét veszti.

„Kinyitja a kaput, és beáll a szállítókocsival. Te a 3-as

garázsnál helyezed készültségbe magad, jól láthatóan, és

folyamatosan rászegezed a fegyvert. Rendben?”

Bólintok. Rendben.

„Felszólítom, hogy igazolja magát és mutassa meg a kísérőpapírjait.

Ha jelt adok, a furgon végéhez mész. Ez a legkényesebb

része, nagyon észnél kell lennünk. Amíg felrántja

a hátsó ajtót, a másodperc törtrésze alatt kell felmérnünk

a helyzetet.”

„Egyeztetésre nincs idő” – teszem hozzá. – „Mindegyikünk

maga dönti el, hogy tüzet nyit-e. Viszont ha az egyikünk

tüzet nyit, a másiknak feltétlenül követnie kell.”

Harry csípőre teszi a kezét, hátradől, hogy ellazítsa a

hátát. „Bezony.” Mikor újra előredől, észreveszek az egyenruháján

egy kilógó cérnaszálat, hetykén kunkorodik elő

merev vonalú zubbonyából, a hónaljától úgy húsz centire.

Egyelőre hallgatok róla, ráér később, amikor már töviről

hegyire megtárgyaltuk a tervet. Előbb legyen kész a terv.

Már csak két nap van az ellátmány várható érkezéséig.

Az emeletes ágyon fekszem, alul, párnahuzatom friss mosószerszagot

áraszt; érzésem szerint egykettőre el fogok

aludni. Szobánk az első lift mellett helyezkedik el. Mindössze

három lift jut negyven emeletre; egy rendkívül

gyors, a lakók számára, egy másik, kimondottan gyors

szolgálati lift, és egy közepesen gyors lift a látogatóknak.

A szobánk szűk kis helyiség, de ez szinte soha nem jelent

gondot, ugyanis valamelyikünk mindig készültségben van.

Felváltva alszunk öt-öt órát, ez elegendő, így készítettek

fel bennünket. Ha egyikünknek esetleg rossz napja van,

negyedórára leheveredhet. Nem emlékszem, hogy valaha

is előfordult volna. Mindazonáltal megnyugtató a tudat,

hogy a szervezet előrelátóan gondoskodott erről a megoldásról.

Az ajtó résnyire nyitva, az öt méterrel arrébb induló

szükségvilágítás fénye bevilágítja a szoba padlóját. Odakinn,

távol, nagyon távol, messze az épület vastag falai előtt, csöndes

és nyugodt minden. Legalábbis nem hallok se zörgést,

se csattanást, vagy lármát. Egy hangot se hallok. A föld sem

remeg. Innen minimális rálátásunk sincs a kinti helyzetre,

a valódi állapotokról halvány sejtelmünk sem lehet. De

igazából mindegy is. A feladatunk ide köt minket, a pinceszinthez,

a bejárathoz.

Harry odakinn ül az ajtó melletti széken, őrködik.

Néha feláll és tesz egy rövid kört. Amikor elhalad az ajtónyílás

előtt, árnyéka az egész szobát elsötétíti. Ellenőrzi

fegyvere tölténytárát, majd hangos csattanással ütközésig

visszacsúsztatja a markolatba. Látatlanban is tudom, hogy

épp kinyújtott kézzel maga elé tartja a pisztolyát. Még az

is lehet, hogy egyik kezével megtámasztja a másikat. Jobb

szemét közel viszi az irányzékhoz és a célgömbre fókuszál,

mutatóujja ráfeszül a ravaszra.

A gőzölgő kenyeret egy kockás kendővel bélelt tányérra teszem

hűlni. Alig múlik el úgy nap, hogy ne sütnék kenyeret

a géppel, pofonegyszerű, az eredmény pedig kivételesen

finom; hálás munka. A készülék levetett darab, az Olano

család lakosztályából került hozzánk, különben kiselejtezték

volna.

Mondom Harrynek, hogy legyen kis türelemmel.

Erre kelletlenül kimegy a szobából, és megint helyet

foglal az ajtó mellett a széken. Kis idő múlva bedugja a fejét

az ajtónyíláson.

„Egészen a 4-es garázsig érezni a szagát” – mondja.

A 4-es garázs esik legtávolabb a szobánktól.

„Az egész szintről eltűnt a betonszag, olyan, mintha egy

hatalmas kenyérben járkálnál.”

Eszembe jut, hogy kiskoromban egy csokis tejjel csurig

töltött fürdőkádról álmodoztam. Csak akkor szálltam ki

belőle, miután már az utolsó csöppig kiittam. Az iskolában

egyfolytában az ujjamat nyalogattam, mert nyomokban még

ott volt a körmöm alatt a csokis tej íze.

Azon kapom magam, hogy nem akaródzik neki elmesélnem

az álmomat. Hirtelenjében nem is tudom, miért. Talán

csak azért, mert itt, természetszerűleg, nem rendelkezünk

csokoládékészletekkel.

A fényesre suvickolt cipőorrok felváltva villannak be látómezőm

alján. A kék nadrágszár puhán ráereszkedik a bőrre

és minden lépésnél ráncot vet. Szerencsésnek mondhat-

juk magunkat, hogy mosószerre és nagy tétel cipőkrémre

akadtunk a személyzet közös raktárában, egy alkalmilag

kialakított sufniban, itt, a pinceszinten. Nem a lakók használatára

szánt készlet, hanem a személyzeté, ezért aztán

az adott körülmények között teljesen megengedhetőnek

találtuk, hogy vegyünk belőle. Egyszerű cipőpaszta és több

vödör fehér mosószer, mely szagtalan, legfeljebb tiszta ruha

szaga van.

Egymás mellett lépdelünk, Harry meg én. Útvonalunk

pontosan követi a parkolószint körvonalát, sehol nem vágjuk

le a sarkokat, hátratett kézzel megyünk. Nem csak úgy

sétafikálunk, lassú, de egyenletes tempóban lépdelünk.

Nem törjük meg a csöndet beszélgetéssel, hogy minden

hangot meg tudjunk ítélni, hamar rá tudjunk jönni az eredetére.

Fejünkön az előírásnak megfelelően, egyenesen áll a

szervezet hímzett emblémájával ellátott kék sapka. Lépteink

üteme eltér, néha azonban, pár méter erejéig akaratlanul is

szépen egyszerre lépünk; a harangszóra emlékeztető effektus,

mely fokozatosan tisztul, mígnem egyszer, de legfeljebb

kétszer egyidejűleg verődik a bronz hangtest falához az

összes nyelv.

Volt idő, amikor számoltam a lépteimet, minden járőrkörnél

elölről kezdve a számolást. Magamban számoltam,

a kapott összeget mindig hozzáadtam a korábbiakhoz, az

egészet fejben, semmit nem jegyeztem fel. Azt hiszem, hogy

az odaadás volt a lényeg, az összpontosítás, úgy hittem, ezzel

edzhetem a figyelmemet. Már nem számolom, ugyanis pont

fordítva van: csak eltereli a figyelmemet a munkámról. Ha

jól meggondolom, a lépteim számolgatása elhibázott ötlet

volt.

Terrin Peter c Stephan Vanfleteren2Peter Terrin (sz. 1968) – akinek első könyve 2001-ben látott napvilágot – egyéni hangot képvisel a kortárs flamand nyelvű irodalomban. Az általa feldolgozott témák általános érvényűek és rendkívül aktuálisak egyszerre. Terrin – akit kritikusai a „baljóslatú részletek mesterének” neveztek – irodalmi szabadúszó, irányzatoktól független, klasszikus írásművészetét remek stílusérzék jellemzi. Írt már színdarabot, és rendszeresen publikál újságokban, folyóiratokban is. Többször volt jelöltje a legnagyobb irodalmi díjaknak. 2010-ben negyedik könyve, Az őr [De bewaker] című művéért elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, 2012-ben pedig Post Mortem című legújabb regényéért neki ítélték az AKO Irodalmi Díjat.

2013. február 12-én, kedden 17.30-kor a Flamand Kormány magyarországi Képviseletén (1092 Budapest, Ráday utca 58.) a magyar közönség személyesen is találkozhat Peter Terrin flamand íróval, aki természetesen a helyszínen dedikálja is a könyvét. A Göncöl kiadó gondozásában megjelent, Balogh Tamás által fordított mű bemutatóján a szerzővel Artner Szilvia Sisso újságíró beszélget szinkrontolmács segtíségével.

Megosztás: