Mit tennél, ha egy másik – számodra szinte teljesen idegen – emberrel hosszú időre egy ház alagsorában rekednél úgy, hogy közben semmilyen információd nincs a külvilágról? Az őr 2010-ben elnyerte az Unio Irodalmi Díját. Részletek az izgalmas könyvből, bemutató 12-én 17.30-kor, bővebb infók a cikk végén.
Peter Terrin Az őr című, minimalizmusában pattanásig feszült regénye épp ezt az élethelyzetet boncolgatja. Két ember őriz egy hatalmas garázst. Föléjük negyvenemeletes torony magasodik, negyven különlegesen igényes kivitelű luxusappartmannal. Az őrök szintjén van az épület egyetlen bejárata, a járműforgalom számára készült biztonsági kapu. Soha nem hagyhatják el a pinceszintet, véget nem érő szolgálatuk egyhangú, lehangoló. Változást csak az őket vezénylő szervezet döntése hozhat, nem tudni, mikor. A nyomasztó bizonytalanság akkor válik elviselhetetlenné, amikor a lakók és a személyzet sietve elhagyják a házat. Meddig tartja őket fogva az ismeretlen katasztrófa, ami elől mindenki elmenekült? A két ember túlélési stratégiája különbözik, de egyikük sem mozog a racionalitás talaján, a kegyetlen helyzet kikezdi személyiségüket.
Részlet a könyvből:
„Végig kell vinnünk, amit elkezdtünk.”
Harry az ellátmány miatt ideges. Kiteregeti az asztalra
a pinceszint térképét, jóllehet csukott szemmel is ismerjük
a járást: százhúsz parkolóhely negyven őrzött garázsban,
minden egyes ezer négyzetméteres luxuslakosztálynak
külön kocsibeálló. Buta módon a pince nem a lehető legegyszerűbb,
téglalap kiképzésű; bizonyára nem gondoltak rá az
épület tervezésekor és alapozásakor. Nem vagyok mérnök.
Egy négyszögletes alaprajzú épület a két hosszanti oldalán
kialakított parkolóhelyekkel valamelyest megkönnyítette
volna az őrzést. Harry azt mondja, hogy a szeszélyes körvonalú
tervrajz a megrendelők kívánságai szerint készült.
Hogy a komfortot és a magánszféra sérthetetlenségét tartották
szem előtt. Tudod, hogy van ez, mondja.
Érzem a szagán, hogy nyugtalan. Diószag, a fáról frissen
lehullott, csontkemény, nedves zöld burkú dióé. Kettesben
tanulmányozzuk a térképet. A vállára teszem a kezem; aztán
rájövök, hogy nem jó ötlet, és visszahúzom. Semmi sem töri
meg a csöndet. Kitapogatom csípőmön a fegyvert, megszokásból,
hiszen nincs közvetlen veszély. Oldalt lépek, hogy
az izzó a tervrajz mind a négy sarkát megvilágítsa.
„Tehát akkor: itt jön be.”
Ujjával a kapura mutat. Négy méter széles, úgy lett tervezve,
hogy bombatámadás ellen is védelmet nyújtson. Az épü10
letnek nincs más bejárata. Minden jel arra vall, hogy a földszinti
rész hermetikusan szigetelt; sehol egy ablak, egy ajtó.
Biztonsági okokból nem rendelkezünk elektronikus azonosító
kártyával vagy infrakulccsal, ujjlenyomatunkat nem ismeri
fel a beléptető rendszer. Minden körülmények között a pinceszinten
a helyünk, innen kell őriznünk a bejáratot. Amint elhagyjuk
a bejárati kapu vonalát, engedélyünk érvényét veszti.
„Kinyitja a kaput, és beáll a szállítókocsival. Te a 3-as
garázsnál helyezed készültségbe magad, jól láthatóan, és
folyamatosan rászegezed a fegyvert. Rendben?”
Bólintok. Rendben.
„Felszólítom, hogy igazolja magát és mutassa meg a kísérőpapírjait.
Ha jelt adok, a furgon végéhez mész. Ez a legkényesebb
része, nagyon észnél kell lennünk. Amíg felrántja
a hátsó ajtót, a másodperc törtrésze alatt kell felmérnünk
a helyzetet.”
„Egyeztetésre nincs idő” – teszem hozzá. – „Mindegyikünk
maga dönti el, hogy tüzet nyit-e. Viszont ha az egyikünk
tüzet nyit, a másiknak feltétlenül követnie kell.”
Harry csípőre teszi a kezét, hátradől, hogy ellazítsa a
hátát. „Bezony.” Mikor újra előredől, észreveszek az egyenruháján
egy kilógó cérnaszálat, hetykén kunkorodik elő
merev vonalú zubbonyából, a hónaljától úgy húsz centire.
Egyelőre hallgatok róla, ráér később, amikor már töviről
hegyire megtárgyaltuk a tervet. Előbb legyen kész a terv.
Már csak két nap van az ellátmány várható érkezéséig.
Az emeletes ágyon fekszem, alul, párnahuzatom friss mosószerszagot
áraszt; érzésem szerint egykettőre el fogok
aludni. Szobánk az első lift mellett helyezkedik el. Mindössze
három lift jut negyven emeletre; egy rendkívül
gyors, a lakók számára, egy másik, kimondottan gyors
szolgálati lift, és egy közepesen gyors lift a látogatóknak.
A szobánk szűk kis helyiség, de ez szinte soha nem jelent
gondot, ugyanis valamelyikünk mindig készültségben van.
Felváltva alszunk öt-öt órát, ez elegendő, így készítettek
fel bennünket. Ha egyikünknek esetleg rossz napja van,
negyedórára leheveredhet. Nem emlékszem, hogy valaha
is előfordult volna. Mindazonáltal megnyugtató a tudat,
hogy a szervezet előrelátóan gondoskodott erről a megoldásról.
Az ajtó résnyire nyitva, az öt méterrel arrébb induló
szükségvilágítás fénye bevilágítja a szoba padlóját. Odakinn,
távol, nagyon távol, messze az épület vastag falai előtt, csöndes
és nyugodt minden. Legalábbis nem hallok se zörgést,
se csattanást, vagy lármát. Egy hangot se hallok. A föld sem
remeg. Innen minimális rálátásunk sincs a kinti helyzetre,
a valódi állapotokról halvány sejtelmünk sem lehet. De
igazából mindegy is. A feladatunk ide köt minket, a pinceszinthez,
a bejárathoz.
Harry odakinn ül az ajtó melletti széken, őrködik.
Néha feláll és tesz egy rövid kört. Amikor elhalad az ajtónyílás
előtt, árnyéka az egész szobát elsötétíti. Ellenőrzi
fegyvere tölténytárát, majd hangos csattanással ütközésig
visszacsúsztatja a markolatba. Látatlanban is tudom, hogy
épp kinyújtott kézzel maga elé tartja a pisztolyát. Még az
is lehet, hogy egyik kezével megtámasztja a másikat. Jobb
szemét közel viszi az irányzékhoz és a célgömbre fókuszál,
mutatóujja ráfeszül a ravaszra.
A gőzölgő kenyeret egy kockás kendővel bélelt tányérra teszem
hűlni. Alig múlik el úgy nap, hogy ne sütnék kenyeret
a géppel, pofonegyszerű, az eredmény pedig kivételesen
finom; hálás munka. A készülék levetett darab, az Olano
család lakosztályából került hozzánk, különben kiselejtezték
volna.
Mondom Harrynek, hogy legyen kis türelemmel.
Erre kelletlenül kimegy a szobából, és megint helyet
foglal az ajtó mellett a széken. Kis idő múlva bedugja a fejét
az ajtónyíláson.
„Egészen a 4-es garázsig érezni a szagát” – mondja.
A 4-es garázs esik legtávolabb a szobánktól.
„Az egész szintről eltűnt a betonszag, olyan, mintha egy
hatalmas kenyérben járkálnál.”
Eszembe jut, hogy kiskoromban egy csokis tejjel csurig
töltött fürdőkádról álmodoztam. Csak akkor szálltam ki
belőle, miután már az utolsó csöppig kiittam. Az iskolában
egyfolytában az ujjamat nyalogattam, mert nyomokban még
ott volt a körmöm alatt a csokis tej íze.
Azon kapom magam, hogy nem akaródzik neki elmesélnem
az álmomat. Hirtelenjében nem is tudom, miért. Talán
csak azért, mert itt, természetszerűleg, nem rendelkezünk
csokoládékészletekkel.
A fényesre suvickolt cipőorrok felváltva villannak be látómezőm
alján. A kék nadrágszár puhán ráereszkedik a bőrre
és minden lépésnél ráncot vet. Szerencsésnek mondhat-
juk magunkat, hogy mosószerre és nagy tétel cipőkrémre
akadtunk a személyzet közös raktárában, egy alkalmilag
kialakított sufniban, itt, a pinceszinten. Nem a lakók használatára
szánt készlet, hanem a személyzeté, ezért aztán
az adott körülmények között teljesen megengedhetőnek
találtuk, hogy vegyünk belőle. Egyszerű cipőpaszta és több
vödör fehér mosószer, mely szagtalan, legfeljebb tiszta ruha
szaga van.
Egymás mellett lépdelünk, Harry meg én. Útvonalunk
pontosan követi a parkolószint körvonalát, sehol nem vágjuk
le a sarkokat, hátratett kézzel megyünk. Nem csak úgy
sétafikálunk, lassú, de egyenletes tempóban lépdelünk.
Nem törjük meg a csöndet beszélgetéssel, hogy minden
hangot meg tudjunk ítélni, hamar rá tudjunk jönni az eredetére.
Fejünkön az előírásnak megfelelően, egyenesen áll a
szervezet hímzett emblémájával ellátott kék sapka. Lépteink
üteme eltér, néha azonban, pár méter erejéig akaratlanul is
szépen egyszerre lépünk; a harangszóra emlékeztető effektus,
mely fokozatosan tisztul, mígnem egyszer, de legfeljebb
kétszer egyidejűleg verődik a bronz hangtest falához az
összes nyelv.
Volt idő, amikor számoltam a lépteimet, minden járőrkörnél
elölről kezdve a számolást. Magamban számoltam,
a kapott összeget mindig hozzáadtam a korábbiakhoz, az
egészet fejben, semmit nem jegyeztem fel. Azt hiszem, hogy
az odaadás volt a lényeg, az összpontosítás, úgy hittem, ezzel
edzhetem a figyelmemet. Már nem számolom, ugyanis pont
fordítva van: csak eltereli a figyelmemet a munkámról. Ha
jól meggondolom, a lépteim számolgatása elhibázott ötlet
volt.
2013. február 12-én, kedden 17.30-kor a Flamand Kormány magyarországi Képviseletén (1092 Budapest, Ráday utca 58.) a magyar közönség személyesen is találkozhat Peter Terrin flamand íróval, aki természetesen a helyszínen dedikálja is a könyvét. A Göncöl kiadó gondozásában megjelent, Balogh Tamás által fordított mű bemutatóján a szerzővel Artner Szilvia Sisso újságíró beszélget szinkrontolmács segtíségével.
