avatar
2013. február 5. /

Pavel Brycz: A pátriárkák letűnt dicsősége

Pavel Brycz ezért a regényéért megkapta a Cseh Állami Irodalmi Díjat. Könyvbemutatóra, alternatív folkkoncertre invitálunk, és elolvashatod a könyvbőla Napóleon korcsolyával című részt.Pavel Brycz

A könyvbemutatón Beke Márton, a regény fordítója beszélget a szerzővel, a bemutatón részt vesz G. Kovács László műfordító.

Időpont: 2013. február 9. (szombat), 20 óra

Helyszín: Jedermann Café (1093 Budapest, Ráday u. 98.)

A könyvbemutató után a ZDARR ad koncertet. Az „alternatív folkzenét” játszó zenekar Brycz több versét is megzenésítette. A ZDARR zenéjébe ITT hallgathatsz bele. Zúzós folk! A szerkesztőnek bejött, mintha Prágában sörözne!

NAPÓLEON KORCSOLYÁVAL

Viktor Effenberg megkapta az osztrák katonai keresztet‚

hadnagyi rangban volt‚ otthon Reichenbergben

csinos felesége várta‚ amikor annak a nyomorult háborúnak

az utolsó évében egy decemberi napon Kijev

városa mellett elkövette élete legnagyobb hibáit.

Az egysége nem volt készenlétben‚ a hosszas vo-

nulás után mindenki pihent‚ az orosz forradalomról

tereferéltek és nőket hajkurásztak‚ így a mi hadnagyunk‚

Galíciában szerzett katonai kereszttel kitün-

tetett szudétanémet‚ korcsolyázni indult a befagyott

folyóra.

Brudke és Weisspasse bécsi tisztek rettentő jól szórakoztak

Viktor eredeti svéd acélból készült csavaros

korcsolyáján‚ a korcsolyázást a békeidők gyermekjá-

tékának tartották. Ám a háborúban a gyerekek is felnőttek.

A zárkózott‚ álmodozó Viktor így válaszolt nevetgélő

társainak: – Oroszországban Napóleon nem zuhant

volna búskomorságba‚ ha korcsolyázhatott volna egy

kicsit.

Erre Brudke és Weisspasse még jobban nevetett‚

mert a Napóleonnal való összehasonlítás nagyon ta-

láló volt‚ hiszen Viktor pontosan százhetven centiméter

magas volt‚ és a korcsolya rövid időre legalább

hatot hozzáadott ehhez.

Már tegnap ráhajtott hat csehet a folyóra‚ hogy elkotorják

a havat. Nem tették volna meg neki‚ ha nem

szeretik‚ de a kis Napóleont kedvelték a katonák. Is-

mert jó néhány cseh dalt‚ és az „Örömmel búcsúzom”

címűt gyakorta énekelte‚ szépen lehetett rajta búsulni.

Azon a napon tehát Viktor szépen korcsolyázott a

folyó jegén‚ kipirult arcába fújt a szél‚ a szemében

érezte a hűvös könnycseppeket‚ és olyan örömöt érzett

a száguldástól‚ a piruettektől és az akrobatikus

mutatványoktól‚ amelyeket itt a pusztaságban a feleségének

eszelt ki‚ hogy észre sem vette a négy lovast‚

aki a partról figyelte őt.

Viktor Effenberg éppen egy olyan ugrást hajtott végre‚

amely egész biztosan tetszeni fog a feleségének és

amelyet egyszer majd egy bizonyos Salchow sajátít ki‚

amikor a folyó jegére lépett a négy lovas‚ és megindult

felé.

– Scheisse! – kiáltott fel Viktor‚ amint meglátta a fekete

lovak tarkójára hajló lovasok sziluettjét.

– Heja‚ heja‚ heja! – rikoltozták a lovasok‚ és körbefogták

a korcsolyás férfit.

Borostás‚ szakállas arcukról vad‚ veszett öröm sugárzott.

Szemük fekete szénhez hasonlított‚ fejükön

kucsma‚ kezükben ostor. A mellkasukon húzódó töltényövek

félelmet keltettek‚ vállapjaiktól válluk még

szélesebbnek látszott‚ mint amilyen a valóságban volt.

Viktor Effenbergnek eszébe jutottak a bolsevikokról

szóló történetek‚ akik megőrültek‚ és ki akarják forgatni

a sarkaiból a világot. Korcsolyázva menekülni kezdett.

Áttört két ágaskodó ló között‚ és a part felé vette

az irányt‚ fejét csaknem a térdéig lehajtva‚ hogy csökkentse

a légellenállást.

A lovasok nevetni kezdtek. Nem mintha még nem

láttak volna korcsolyázó embert‚ de a csúszkáló férfi

élethalálharca a lovasokkal szemben olyan volt‚ mint

egy álomszerű jelenés‚ egy eszelős történet‚ vagy egy

orosz bohóc cirkuszi száma. Még hevesebben rikoltoztak

és kiáltoztak: – Heja‚ heja‚ heja!

Viktor kijutott a partra‚ de a lovak már a feje búbjára

fújtattak. Hátranézett‚ és maga fölött egy fél könyökkel

egy ló fogsorát pillantotta meg‚ az állat orrlyukaiból

fehér pára szállt‚ gyerekkori rémálmában így követte

egy sárkány‚ amelynek a pofájából lángnyelvek

csaptak ki. Korcsolyástul menekült a hóban. A rögzítés

engedett‚ ő pedig egyik oldalról a másikra dőlt‚ lábai

mintha charlestont járnának‚ igaz‚ ennek az ideje csak

ezen átkozott háború után érkezik el.

– Heja‚ heja‚ heja… – a lovasok körözni kezdtek

Viktor körül‚ aki megállt‚ és úgy érezte‚ hogy szétszakad

a tüdeje a veszett meneküléstől.

– Nu‚ málágyec‚ málágyec… – kiáltotta az egyik furcsa

férfi‚ a többiek pedig nevettek.

Viktor levegőt vett‚ ahogy hirtelen belélegzett‚ a szájában

meleg vér szagát érezte‚ és felkiáltott:

– Éljen Lenin! Hurrá!

Aztán ütést érzett a fején‚ és elvesztette az eszmé-

letét.

Amikor magához tért öntudatlan állapotából‚ gúzsba

volt kötve egy fekete‚ döngölt padlós épületben‚

amelynek a fala csupa korom volt‚ a kunyhó tartó-

oszlopai mintha kőből készültek volna‚ eszébe jutott‚

hogy mit tanítottak a tanárok az általános iskolában

a kőszénről meg a mamutfenyőkről‚ ebben a viskó-

ban úgy tűnt‚ hogy minden‚ még ő maga is szénné

változik.

Viktor megmozdította a fejét‚ amely még mindig elviselhetetlenül

fájt‚ felemelkedett‚ és meglátott egy

papiroszkát szívó férfit‚ aki a füstöt a fekvő fogollyal

ellentétes irányba fújta ki.

Amikor az ismeretlen észrevette‚ hogy a foglyul

ejtett katona őt nézi‚ elmosolyodott‚ és így szólt: –

Dojcs?

Viktor bólintott.

A férfi is biccentett‚ és vidáman ezeket mondta: – Beszélek

németül. Magam tanultam meg. De a társalgás

hiányzik. Beszélgethetek önnel?

Viktor alaposabban is végigmérte a férfit. Szinte gyerek

volt még‚ jó tíz évvel fiatalabb nála‚ talán húszéves

lehetett. Nagyon finom‚ szalmasárga‚ ám ritkuló haja

volt‚ orra nagy és horgas. Szeme kékesszürke. Theo-

dor Jefimovics Berezinko néven mutatkozott be Vik-

tornak. Amikor Viktor csodálkozásának adott hangot‚

amiért egészen másképp néz ki‚ mint a vad‚ szakállas

és barna bőrű lovasok‚ elmondta Viktornak‚ hogy

azok kozákok‚ míg ő ukrán‚ és akkor keveredett közéjük‚

amikor a front teljesen összezavarodott.

– Most minden zűrzavaros‚ barátom‚ az ember lelövi

az ellenségét‚ aki nem más‚ mint a testvére‚ beszélek

a lovamhoz‚ megpaskolom‚ mire csehül szólal meg –

bölcselkedett Berezinko a háborúról és a végső stá ‑

diumáról. Kajánul nevetni kezdett: – De hiszen maga

is teljes értelmetlenségeket kiabált ott a korcsolyával a

lábán. Éljen… hurrá… hahaha! – és vigyorgott. Majd

nyomban elkomolyodott‚ és a következőket suttog-

ta: – Leninről egy szót sem. Pssszt. A mi atamánunk‚

Radcsenko azt mondja: A földön a cár‚ az égben az Isten‚

Lenin pedig a Volga hideg vizében keressen magának

helyet!

– Maguk nem…? – kérdezte Viktor.

– Bolsevikok? Nem. Radcsenko atamán egy misz-

tikus. Lenin pedig állítólag az Istent betiltó dekrétumot

készít elő. Az atamán néha hetekig transzban van.

Felültetjük a lóra‚ és mérföldeken és mérföldeken át

haladunk vele‚ anélkül hogy vizet vagy kenyeret kérne‚

aztán magához tér‚ és tisztán érthetően ezeket

mondja: „A háború csakis a győzelemmel folyta-

tódhat!” Ilyenkor aztán megindul‚ és az első útjába

felfalja a heréit.

Viktor Effenberg csodálkozva csóválta meg fájós fejét.

Tiszt és misztikus? Efféle öszvért még az osztrák

hadseregben sem látott.

– Berezinko úr‚ mit akarnak majd tenni velem? Katonai

szempontból teljességgel értéktelen vagyok‚ ha

azért fogtak el‚ hogy beszéljek. A parancsnokaink stratégiai

terveiről nem tudok semmit. A háború bármelyik

pillanatban véget érhet‚ talán csak kicserélnek egy

orosz fogolyra?

Theodor Jefimovics az agyagpadlót nézte‚ és ezt

suttogta: – Nem tudom. Én ukrán vagyok‚ Radcsenko

viszont kozák atamán és misztikus. Most alszik‚ és

eközben Istennel beszél. Nem tudom‚ mit mondanak

egymásnak. Tényleg nem tudom‚ ööö…

– Effenberg – mutatkozott be Viktor.

– …Effenberg úr – tette hozzá Theodor.

Boldog volt‚ hogy érti a fogoly német beszédét‚ de

valamiért mégis szomorú volt.

Ebben a pillanatban a kunyhó mögött a hó csikor-

gása hallatszott‚ és néhány hang izgatottan tárgyalt

valamiről. Még Viktor is‚ habár nem értette a szavakat‚

felfogta‚ hogy a folyó jegén lezajlott hajtóvadászatról

beszéltek. A hangok közelítettek‚ biztosan a kozákok

jöttek‚ hogy megtekintsék a zsákmányt‚ talán meg is

akarják mutatni az atamánnak. Viktor elsápadt‚ és a

homlokára izzadságcseppek ültek ki. A rettegés még

inkább megbénította‚ mint a kötél‚ amellyel megkötözték.

Szemét Theodor Berezinkóra vetette menedéket

remélve.

De a fiatalember lesütötte a szemét‚ a cipőjét néz-

te‚ a mocskos lábbelijét‚ mintha abból akarta volna

ki olvasni a saját sorsát‚ és alig hallhatóan mondta:

– Izvinyítye. Felébredt. Az atamánunk felébredt.

Megosztás: