Az előadás két fő sajátossága közül az egyik, hogy Molière és Bulgakov szelleméhez híven nagyon sokat nevetünk rajta. (Harmat György színikritikája)
A (nagy) művész is ember. Sebezhető. És ha az, sebzik is. Magán- és közéletében egyaránt. Molière és Bulgakov tudnának erről mesélni. Mesélnek is: műveikben. Bulgakov például a XVII. századi színházi zseni, Molière életének utolsó éveiről szóló drámájában, melyet a Vádli Alkalmi Színházi Társulás (és a Füge Produkció) Képmutatók cselszövése címmel vitt színre a Szkénében. (A darabot korábban Molière, Álszentek összeesküvése és Őfelsége komédiása címen is játszották nálunk.)
Szikszai Rémusz egyszerre okosan értelmező és szenvedélyes rendezése már az expozícióban is világossá teszi: a színpad művészei azért keresik ájultan az uralkodó, XIV. Lajos (a hatalom) tetszését, kegyeit, mert e kegytől függ létük, az, hogy gyakorolhatják-e mesterségüket. Eleinte túl teátrálisnak látom a játékot, de ahogy halad előre a folyamat, melyben alkotói igazmondása („művészi bűnei”, melyekért a képmutatók kitartóan támadják) és személyes vétkei körbekerítik, tragikus végzete felé sodorják Molière-t, egyre szaporodnak az előadás bensőséges, megindító hangjai. Meg különben is: teatralitás? De hiszen teátrumban vagyunk, mégpedig Molière teátrumában. (A rendezés szépen, mértéktartóan eljátszik azzal, hogy amit látunk, az a darabbéli társulat produkciója. Emlékezetes marad például az a mulatságos pillanat, amikor – D’Orsigny szerepében – Király Attila, miután nem tudja előrántani kardját, színészként leállítja és újrakezdi a jelenetet.)
Guruló ruhafogasokon lógó színpadi kosztümök sokasága ránt bele már a kezdet kezdetén a kulisszák mögötti miliőbe, tagolja később a teret. A kellékek, Szikszai Rémusz funkcionális díszletei (melynek még fémcsövei is „játszanak”), Papp Janó finoman és erőteljesen kor- és helyzetfestő jelmezei biztosítják a játék tökéletes közegét. A Lajos-képmások tömegéből összeálló paraván, az ugyanilyen maszkokat viselő királyi szolgák, mind hirdetik: az egyeduralkodó önmaga másolatait szereti látni alattvalóiban, maga körül. Nagypál Gábor Napkirálya nem buta és nem jelentéktelen. Iróniája belülről fakad, cinikus volta kivételezett helyzetéből. Szeszélyei is mozgatják, érdekei azonban még inkább. Molière iránti szimpátiája a farkasé: ha kell, széttépi a bárányt.
A rendező végre nem tesz úgy (mint annyian mások), hogy sajátos választásában figyelmen kívül hagyja a színész korát. Az 51 évesen meghalt Molière eljátszására a 70 éves Fodor Tamást hívta. Így hát motívummá avatja az öregség tragédiáját (sőt tragikomédiáját), s Fodor bátor partnere ebben. Az, hogy a Mester szerelmes lesz Armande-ba, az ifjú szépségbe, korábbi szeretője, Madeleine Béjart húgába (mint kiderül: lányába, még az sem kizárt, hogy a saját gyermekébe), és minden tiltás ellenére feleségül veszi: egy idős férfi utolsó fellángolása. Szelleme nem hanyatlik, ám teste igen, elhatalmasodik rajta a betegség, s a csapások – Armande elhagyja, a király kitagadja – végképp megtörik, összeroppantják.
Élete szerelmei, a régi és az új, anya és lánya szándéktalanul verik a szögeket koporsójába. Kerekes Éva Madeleine-je gondoskodó társa (és színésznője) az író-színigazgatónak, vonzó asszony, ráadásul tetemesen fiatalabb nála, mindez mégsem elég ahhoz, hogy el ne veszítse a párbajt a szeretett férfiért. Vétkeivel, titkolózásával nemcsak magára hoz rontást, hanem lányára és Molière-re is, még akkor is, amikor végül gyón. A megtért, megtört Madeleine vallomása az előadás egyik legmegrendítőbb, legfájdalmasabb momentuma lesz – Kerekes Éva mély nyomot hagyó, fojtottan drámai megformálásában. A vetélytárs, Sárközi-Nagy Ilona Armande-ja felelőtlen csitriből nővé érik a szemünk láttára. Nem váratlanul: szépsége eleve nem babás, van benne valami mai fanyarság.
Nem akarja ő megcsalni az urát, csak éppen gyenge: végül nem tud ellenállni Kovács Krisztián (Zacharie Moirron) vehemens csikó-fiatalságának. Molière fogadott fia kétszeresen árulja el „gazdáját”: elszereti a kedvesét, majd feljelenti Párizs érsekénél. Őszinte megbánása, megtérése „atyjához”, aki nagyvonalúan megbocsát neki: érzelmileg rendkívül erősen ható pillanat. Szorongathatja, sanyaríthatja, bűnre késztetheti a hatalom az alattvalóit, mégsem sikerül teljesen kiölnie az emberséget Molière-ből és társaiból. Ott van például Bouton, a folyton zsörtölődő, ám hűséges színházi koppantó: Tóth József kisember-szerepeinek újabb gyöngyszeme, egyfajta gazdag portrémintázás, pajkos groteszkség, mely csak rá jellemző. (És a másik alak: XIV. Lajos udvari bolondja. A színész személye összekapcsolja a két figurát, s jelzi: a király környezetében a kisemberi igazság csak a bolond hangján szólalhat meg.)
Új felismerésekre vezethet egy másik szerepkettőzés is. Király Attila játssza
A színészt mindennél jobban dicséri, ha feloldódik a szerepben. Már az első jelenetben láttam egy magas, férfias nőt, volt benne valami furcsa. Egy idő után rájöttem: az, hogy férfi. Arra pedig még jóval később, hogy Bercsényi Péter. Ő is két szerepet játszik: a színésznő Mariette Rivaille-t (finom interpretálásában semmi bántó vagy sablonos) és Bartholomé prédikátort. Azon az előadáson, melyet láttam, a rendező is közvetlenül részt vett az emberábrázolásban: Némedi Árpád szerepeiben – a színlaptól eltérően – Szikszai Rémusz jelent meg. (Ne felejtsük el: eredetileg színész ő.) Lessaque márkija parádés alakítás, „tálcás” kártyajátékuk a királlyal pompásan mulattat.
Az előadás két fő sajátossága közül az egyik egyik, hogy Molière és Bulgakov szelleméhez híven nagyon sokat nevetünk rajta. A komikumot még a tragikus végbe is belopja a rendező, amikor a „hullaszállító” társulati színészek azon vitatkoznak, merre vigyék ki a Mester holttestét a színről. Nem tragédiát látunk tehát, hanem tragikomédiát. A másik pedig, hogy a színészek játéka külön-külön és együttesen is kiváló. Hiába: rossz színészekkel nem lehet jó színházat csinálni, jó rendezésben viszont mindenki tudása legjavát adja.
A két említett sajátosságban közös, hogy azt szolgálják, amiről az előadás szól. (Művész)emberek vergődnek a hatalom csapdájában, próbálják megőrizni művészi autonómiájukat, emberségüket. Meghunyászkodnak, kitörnek, s mindkettőért nagy árat fizetnek: sokszor az életüket. Vannak olyan korszakok, amikor a művész (az ember) életébe, alkotómunkájába durván beleavatkozik a hatalom. Ilyen volt Molière kora, Bulgakové is, a magyar történelemnek úgyszintén bőven voltak és vannak ilyen korszakai. Ilyenkor minél inkább szabad (igazmondó) az alkotó a művészetében, annál kiszolgáltatottabb magán- és közéletében. Ezért bukhat el. Meg kell változtatni a társadalmat.
A képek jegyzéke:
1. kép: Kerekes Éva, Fodor Tamás (Szkéné-honlap, fotó: Deák Barbara)
2. kép: Király Attila, Sárközi-Nagy Ilona (7 óra 7-honlap, fotó: Dudás Ernő)
3. kép: Kovács Krisztián, Sárközi-Nagy Ilona (Szkéné-honlap, fotó: Deák Barbara)
4. kép: Tóth József, Nagypál Gábor, Király Attila, Fodor Tamás (Havasok.hu)
