A könyvet jelen sorok írójának asztaláról elorozza egy tízéves, hogy aztán, az anyai dörgedelmeket leckéről és pakolásról tökéletesen semmibe véve, egy szuszra végigolvassa azt. (Mészöly Ági kritikája Vörös István Fénylovasok című könyvéről)
Karcsú, könnyű kis kötet. Ránézésre télestei olvasgatni való. Vörös István irodalmi munkásságában kevésbé tájékozottak Bódi Kati borítója alapján valami habkönnyű, mókás-dínós mesét sejthetnek a gazdagon illusztrált lapok között.
Pedig Vörös Istvántól kevés dolog áll távolabb a habkönnyűségnél. Mókás még csak-csak, az Apám kakasában igenis van olyan verse, amin lehet nevetni. Fanyarul, savanykásan, de lehet. Előbb groteszk, mint mókás. És ha esetleg, akkor is zavarba ejtően mély.
Zavarba ejtően mély mese a Fénylovasok is. Vers, de furcsa, gyerekszövegekben ritkán használt képletek, nem szabadvers, de nem is klasszikus időmérték. Elkap, visz, sodor: könnyű olvasni, hangosan felolvasni. Rövid, háromszor hatsoros szakaszokból, irányfénnyel megvilágított, fontos vagy kevésbé lényeges mozzanatokból épül fel a cselekmény. A nagyobb egységeket közjáték választja el egymástól, közjáték, mely a mese világában utazó főhősöket és az olvasót visszarángatja a Földre, régmúltból jelenbe, képzeletből valóságba, valóságból álomba. Esetleg valami másba.
Mert a történet belső szabályait elfogadva egyszerűen eldönthetetlen, hol kezdődik az álom és van-e egyáltalán valóság. Zen koanok jutnak eszembe, meg a Tao Te King.
Az illusztráció nem hivalkodó, visszafogott, harsogni, nyomulni nem akar. Ennek ellenére, vagy éppen ezért lesz egyenrangú a szöveggel. Ötletes képi megoldások, úgy, hogy csupán egyetlenegy oldalon didaktikusabb a kelleténél. Millió felfedeznivaló sokadik újraolvasásra, újranézegetésre is a versekben és a rajzokban egyaránt. A grafika konzekvensen hozza a fő cselekmény és a közjátékok elkülönítését is: az előbbiek illusztrálásához szinte csak hideg, az utóbbiakéihoz kizárólag meleg színeket használ.
A fénylovasok útjuk során megdöbbentő dolgokba botlanak. Ugyanígy botlik az olvasó is alattomosan elhelyezett, félelmetesen groteszk vagy lélegzetelállító egyszerűséggel és szépséggel megfogalmazott alapigazságokba. Ilyenkor nincs mit tenni, az ölünkbe kell ereszteni a könyvet, és forgatni egy ideig magunkban a mondatot: „A lélek olyan, mint a fény, csak lassúbb és sötétebb.” Oldalanként, versszakonként záporoznak ránk a szentenciák, mégsem tűnik túlfilozofáltnak a szöveg – egészen addig, míg eszünkbe nem jut, hogy ez egy gyerekkönyv. Egyszerűen képtelenség ugyanis eldönteni, milyen korosztályhoz szól a mese.
A filozófiai rétegek kamaszoknak sem könnyen emészthetők; a történet cselekménye kisiskolásoknak sem bonyolult. Gondolja a felnőtt, aki azt gondolja, tud néhány apróságot a gyermeki agy működéséről, fogalomalkotásról, szövegértési lehetőségekről.
Ez az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik, és az is marad.
A könyvet jelen sorok írójának asztaláról elorozza egy tízéves, hogy aztán, az anyai dörgedelmeket leckéről és pakolásról tökéletesen semmibe véve, egy szuszra végigolvassa azt. Értetted, kérdezem, mikor befejezi, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megérthette. könnyed vállrándítással felel, persze, tök jó volt.
A polcról lekerül Szabó Lőrinc és Csuang Ce. Igen, a pillangó meg az a kínai pacák ugyanúgy van, mint a könyvben az űrlények meg a gyerekek, bólogat a fiam a felolvasás után, és nem igazán érti, mit kell itt kattogni egyértelmű dolgokon.
Az egy számmal nagyobb gyermek, a kiskamasz is lelkesen kezd bele, de alig félig-olvasva visszadobja, anya, ez teljesen őrült és értehetetlen. Visszabújik a kuckójába az Egri csillagokkal.
Később felolvassuk együtt: a kicsi akkor is könnyedén veszi, a nagyobb a párna alá dugja a fejét. Eldönthetetlen. Az értette meg Vörös István üzeneteit, aki feldúltan félbehagyta, vagy az, aki rábólintott? Egyik sem, mindkettő?
Megválaszolhatatlan kérdés ez; és ennél csak nehezebbekhez nyúl a Fénylovasok. Esze ágában sincs komolytalankodni, jópofára venni az élet, a változás, a kataklizma és az egymásrautaltság dolgait. Időnként kioktató, mégis félelmetesen egyszerű és biztos, mint a halál meg az egyszeregy. Épp az egyszerűséggel képes zavarba hozni, kétségbe ejteni az olvasót.
Nem habkönnyű, és egy cseppet sem mókás, mégis bevackolós, felolvasós, együtt olvasós ez a történet. Vörös Istvánnak eszében sincs figyelembe venni életkori sajátságokat, megcélzott olvasóréteg szövegértelmezési szokásait, meg efféle flancos dolgokat. Mély, komoly, őszinte, könyörtelen. Kifejezetten nehéz olvasmány. Magas mércét állít felnőtt és gyerek elé egyaránt. Szívből remélem, rengetegen futnak neki az akadálynak, és csak kevesen verik majd le a lécet.
(Vörös István: Fénylovasok – Utazás a Panda csillagképből a földre és vissza; Noran Könyvesház, Bódi Kati illusztrációival)
