Az udvaron egy platós kisteherautó, és két óvatosan, halkan mozgó árnyalak. (Baranyai László folytatásos kisregénye)
A következő házból horkolás hallatszik ki. Az egyenletes reszelést időnként hosszú, hangtalan szünet töri meg, melyre jajkiáltásszerű, hatalmas és kétségbeesett levegővétel következik. Mintha valaki, akit fojtogatnak, az életéért küzdene.
– Itt laknak a Nagyék… – közli Hujber -, tudja, aki magának a sírkőt csinálta.
Hollányi kapásból tiltakozik: – Nekem? Nekem ugyan nem. Legfeljebb a lányomnak.
– Vagy a férjének. Akit maga olyan marhára nem bír. Merthogy egy művelt művészember. Költő.
– Pénzköltő, már mondtam.
Hujber továbbra sem hajlandó piti vitáknál leragadni. – Benézünk? – kérdi.
– Nézhetünk…
Aki horkol, az Nagy Józsi, a sírköves – úri módon mondván a dolgot: kőfaragó mester.
Aki viszont nem bír aludni, és aggódik miatta, az a felesége, Nagy Józsiné. Mi ez a rémületes horkolás? Hova vezet ez? Merthogy nem normális dolog, az biztos. Átnyúl az urához, megrázza a vállát.
Az egy hatalmas horkant – s máris teljes tudatánál van. – Mi van Anyukám, nem bírsz aludni?
Nagy Józsiné megmondhatná az őszintét – azt, hogy éppen őmiatta aggódik, de tudja, hogy a férje leintené, sőt, tán ki is nevetné, ezért azt feleli:
– A Tivadarkánkon gondolkodom. Valami baj van szegénykével.
Hujber, akit mindenkit ismer, aki mindent tud, odasúgja a társának: – Persze hogy baj van, csakhogy az anyja még nem tudja, mi történt a szemével.
– Az ő gyerekük? – csodálkozik Hollányi.
– Persze. Csitt! Hallgassuk, mit mond!
Nagy Józsi megrémül. – Miért, mi a baj vele?
– Nem eszik. Nyámmog. Eltolja az ételt – aggódik az asszony.
– Ugyan már! De hát már így is száztíz kiló!
– De ha nincs étvágya! Meg fog betegedni. El fog fogyni.
– Dehogy fog! Ma este is – láttam! – benyomott három nagy szelet rántott húst…
– De többet már nem! És csak úgy turkálta az ételt.
– Nem kellett már neki. Nem ment le a torkán.
– Pont erre gondoltam én is.
– Mire?
– Hogy lemenjen… hogy könnyen lemenjen a torkán… Nem lehetne egy kis rudat, olyan nyomófa-félét csináltatni neki, amivel, hogyha nem megy le magától, le lehessen tolni?
Hujber Antal szelleme nem bírja megállni, hogy el ne röhögje magát. – Most mondja meg! Milyen emberek vannak! Tömné, mint a libát.
– Szeretnek enni, ennyi az egész – opponál megint a másik.
– Enni? Zabálni!
Nagy Józsi – hallgatás beleegyezés; a nyomófa meglesz – már túl van a témán, a jövő rózsafelhői közt csapong képzelete.
– Anyukám, mit szólnál, ha idén nem hármat, hanem négyet vágnánk? Nehogy nyárra megint elfogyjon a kolbász. És nem olyan kis nyamvadtakat, mint tavaly, hanem legalább másfél mázsásakat. És több köményt raknák a töltelékbe.
– Apukám, igazad van, vágjunk négyet. És abban is igazad van, rakjál több köményt a töltelékbe. Tivadarkánk is úgy szereti.
– És levágok egy két mázsásat is. Abból olyan, de olyan szalonnát csinálok…
– Ezek legalább nem veszekednek, ha valami problémájuk van, megtárgyalják szépen – jegyzi meg Hujber, miközben tovább indulnak. De valami fúrja még az oldalát, közölni szeretné a másikkal.
– Eláruljak magának valamit?
Az ember a saját falujáról nem szívesen ad ki intim titkokat, dehát egyrészt Hollányi nem idegen már itt, az első őrjárattal hathatós lépést tesz a bódogizálódás felé, másrészt ha ők maguk – mármint Nagyjózsiék – nem kímélik magukat, miért kímélje ő őket? És afölött is kár lenne elsiklani, hogy Hujberben van egy kis káröröm is. Irigység. Csipetnyi rosszindulat. Talán mert ő sosem tudott egyszerre négyet vágni? És csak úgy ráadásként egy kétmázsásat.
– Látom, úgyis el akarja mondani, hát akkor mondja! – bíztatja Hollányi Hujbert.
Azt nem nagyon kell bíztatni: – Már nem sokáig beszélgetnek egymással, se szépen, se csúnyán.
– Miért, mi történik velük?
– Jönnek ki nemsokára ők is a temetőbe, őrjáratozni. Mindkettő; a Nagy is, meg a neje is. Nem látta, hogyan néznek ki? Lassan már el sem férnek az ágyon! Egy-két évük, ha van még. Az asszony éjjel-nappal főz, eteti az urát. De ő is fal, kolbászt, szalonnát, mindent, ami jön. Már mindkettőnek szétdurrant az epéje, de nem ez fogja elvinni őket: az embert a guta üti meg, az asszonynak meg a szíve fog bekrepálni.
– Honnan tudja ez? – ámul Hollányi.
– Tudom – közli megfellebbezhetetlenül a falu mindentudója.
– Szegények – most meg az ügyvéd zárja le lakonikusan a témát.
A következő porta takaros, nagyon takaros. Virágágyások, galambdúc, térkövezett udvar és kocsibejáró, apácarácsos lugas. Az udvaron egy platós kisteherautó, és két óvatosan, halkan mozgó árnyalak.
– Ezek meg…? – kérdi Hollányi, de még mielőtt a másik felelhetne, hozzáteszi: – Idefigyeljen, ebben a faluban senki sem alszik éjjel?
– Tudom én? – szabadkozik Hujber. – Úgy látszik, ez egy ilyen nap.
– Nem nap! Éjszaka! – javítja ki Hollányi. – Ami ugyebár nem mindegy! Kik ezek? Tolvajok? Betörők?
– Dehogyis! A Rózsi az, meg a bikája, itt laknak, ebben a házban. De ezt a kocsit eddig nem láttam, ilyenjük nem volt. Minek nekik teher? A Rózsinak munkába kell járni… Ezt úgy kölcsönkérhették, baszd meg! Menjünk oda, nézzük meg őket!
– Kedves barátom! – fékez le Hollányi, amivel a másikat is megállásra készteti – az a tény, hogy egyazon temetőben nyugszunk, korántsem szükségszerűsíti, hogy le is tegezzen, ráadásul ilyen triviális stílusban – kérem, ha lehet, maradjunk a magázásnál.
– Jól van, baszd meg… azaz bocs: bassza meg… attól, hogy maga pesti, meg ügyvéd, még nem kéne… – morgolódik Hujber.
Rózsi meg a pasija beülnek a kocsiba, a pasi a vezetőűlésre.
– Mindent bepakoltál? – kérdi a nő.
– Mindent.
– Stílfűrész?
– Bent van.
– Rendes fűrész?
– Az is.
– Zseblámpa?
– Igen.
– Két darab?
– Minek kettő? – kérdi Rózsi pasija. – Te világítasz, én vágok.
– Legyen csak kettő, soha nem árt az.
Rózsi pasija kilép a kocsiból, bemegy a házba, egy hosszú, hengeres rendőrlámpával tér vissza. – Ez jó lesz? Ledes. Világít ezerrel.
Jó – nyugtázza Rózsi. – A benzinkannát beraktad?
– Azt meg minek?
– Hátha kifogy. Legyen tartalék.
Rózsi pasija értetlenkedik. – Annyi sokat vágunk?
– Ki tudja? Van elég idő. Indíts!
Rózsi pasija indít, halkan, szinte alapjáraton kigurulnak az udvarból az útra, eltűnnek a távolban.
Hollányi nyugtázza: – Ezek elmentek. Tudnám, hova?
– Nem is sejti? – kérdi Hujber.
– Hát… egy sejtésem van… bárcsak ne úgy lenne.
– És mi az a sejtés? ¬– provokálja a választ a helyi erő.
Hollányi kikerüli a direkt válaszadást. – Tudja azt maga nagyon jól.
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
