Archív

Éccakai őrjárat 5. – Tömőfa. Stílfűrész, tartalék benzinnel

Az udvaron egy platós kisteherautó, és két óvatosan, halkan mozgó árnyalak. (Baranyai László folytatásos kisregénye)eccakai 5

A következő házból horkolás hallatszik ki. Az egyenletes reszelést időnként hosszú, hangtalan szünet töri meg, melyre jajkiáltásszerű, hatalmas és kétségbeesett levegővétel következik. Mintha valaki, akit fojtogatnak, az életéért küzdene.

– Itt laknak a Nagyék… – közli Hujber -, tudja, aki magának a sírkőt csinálta.

Hollányi kapásból tiltakozik: – Nekem? Nekem ugyan nem. Legfeljebb a lányomnak.

– Vagy a férjének. Akit maga olyan marhára nem bír. Merthogy egy művelt művészember. Költő.

– Pénzköltő, már mondtam.

Hujber továbbra sem hajlandó piti vitáknál leragadni. – Benézünk? – kérdi.

– Nézhetünk…

Aki horkol, az Nagy Józsi, a sírköves – úri módon mondván a dolgot: kőfaragó mester.

Aki viszont nem bír aludni, és aggódik miatta, az a felesége, Nagy Józsiné. Mi ez a rémületes horkolás? Hova vezet ez? Merthogy nem normális dolog, az biztos. Átnyúl az urához, megrázza a vállát.

Az egy hatalmas horkant – s máris teljes tudatánál van. – Mi van Anyukám, nem bírsz aludni?

Nagy Józsiné megmondhatná az őszintét – azt, hogy éppen őmiatta aggódik, de tudja, hogy a férje leintené, sőt, tán ki is nevetné, ezért azt feleli:

– A Tivadarkánkon gondolkodom. Valami baj van szegénykével.

Hujber, akit mindenkit ismer, aki mindent tud, odasúgja a társának: – Persze hogy baj van, csakhogy az anyja még nem tudja, mi történt a szemével.

– Az ő gyerekük? – csodálkozik Hollányi.

– Persze. Csitt! Hallgassuk, mit mond!

Nagy Józsi megrémül. – Miért, mi a baj vele?

– Nem eszik. Nyámmog. Eltolja az ételt – aggódik az asszony.

– Ugyan már! De hát már így is száztíz kiló!

– De ha nincs étvágya! Meg fog betegedni. El fog fogyni.

– Dehogy fog! Ma este is – láttam! – benyomott három nagy szelet rántott húst…

– De többet már nem! És csak úgy turkálta az ételt.

– Nem kellett már neki. Nem ment le a torkán.

– Pont erre gondoltam én is.

– Mire?

– Hogy lemenjen… hogy könnyen lemenjen a torkán… Nem lehetne egy kis rudat, olyan nyomófa-félét csináltatni neki, amivel, hogyha nem megy le magától, le lehessen tolni?

Hujber Antal szelleme nem bírja megállni, hogy el ne röhögje magát. – Most mondja meg! Milyen emberek vannak! Tömné, mint a libát.

– Szeretnek enni, ennyi az egész – opponál megint a másik.

– Enni? Zabálni!

Nagy Józsi – hallgatás beleegyezés; a nyomófa meglesz – már túl van a témán, a jövő rózsafelhői közt csapong képzelete.

– Anyukám, mit szólnál, ha idén nem hármat, hanem négyet vágnánk? Nehogy nyárra megint elfogyjon a kolbász. És nem olyan kis nyamvadtakat, mint tavaly, hanem legalább másfél mázsásakat. És több köményt raknák a töltelékbe.

– Apukám, igazad van, vágjunk négyet. És abban is igazad van, rakjál több köményt a töltelékbe. Tivadarkánk is úgy szereti.

– És levágok egy két mázsásat is. Abból olyan, de olyan szalonnát csinálok…

– Ezek legalább nem veszekednek, ha valami problémájuk van, megtárgyalják szépen – jegyzi meg Hujber, miközben tovább indulnak. De valami fúrja még az oldalát, közölni szeretné a másikkal.

– Eláruljak magának valamit?

Az ember a saját falujáról nem szívesen ad ki intim titkokat, dehát egyrészt Hollányi nem idegen már itt, az első őrjárattal hathatós lépést tesz a bódogizálódás felé, másrészt ha ők maguk – mármint Nagyjózsiék – nem kímélik magukat, miért kímélje ő őket? És afölött is kár lenne elsiklani, hogy Hujberben van egy kis káröröm is. Irigység. Csipetnyi rosszindulat. Talán mert ő sosem tudott egyszerre négyet vágni? És csak úgy ráadásként egy kétmázsásat.

– Látom, úgyis el akarja mondani, hát akkor mondja! – bíztatja Hollányi Hujbert.

Azt nem nagyon kell bíztatni: – Már nem sokáig beszélgetnek egymással, se szépen, se csúnyán.

– Miért, mi történik velük?

– Jönnek ki nemsokára ők is a temetőbe, őrjáratozni. Mindkettő; a Nagy is, meg a neje is. Nem látta, hogyan néznek ki? Lassan már el sem férnek az ágyon! Egy-két évük, ha van még. Az asszony éjjel-nappal főz, eteti az urát. De ő is fal, kolbászt, szalonnát, mindent, ami jön. Már mindkettőnek szétdurrant az epéje, de nem ez fogja elvinni őket: az embert a guta üti meg, az asszonynak meg a szíve fog bekrepálni.

– Honnan tudja ez? – ámul Hollányi.

– Tudom – közli megfellebbezhetetlenül a falu mindentudója.

– Szegények – most meg az ügyvéd zárja le lakonikusan a témát.

A következő porta takaros, nagyon takaros. Virágágyások, galambdúc, térkövezett udvar és kocsibejáró, apácarácsos lugas. Az udvaron egy platós kisteherautó, és két óvatosan, halkan mozgó árnyalak.

– Ezek meg…? – kérdi Hollányi, de még mielőtt a másik felelhetne, hozzáteszi: – Idefigyeljen, ebben a faluban senki sem alszik éjjel?

– Tudom én? – szabadkozik Hujber. – Úgy látszik, ez egy ilyen nap.

– Nem nap! Éjszaka! – javítja ki Hollányi. – Ami ugyebár nem mindegy! Kik ezek? Tolvajok? Betörők?

– Dehogyis! A Rózsi az, meg a bikája, itt laknak, ebben a házban. De ezt a kocsit eddig nem láttam, ilyenjük nem volt. Minek nekik teher? A Rózsinak munkába kell járni… Ezt úgy kölcsönkérhették, baszd meg! Menjünk oda, nézzük meg őket!

– Kedves barátom! – fékez le Hollányi, amivel a másikat is megállásra készteti – az a tény, hogy egyazon temetőben nyugszunk, korántsem szükségszerűsíti, hogy le is tegezzen, ráadásul ilyen triviális stílusban – kérem, ha lehet, maradjunk a magázásnál.

– Jól van, baszd meg… azaz bocs: bassza meg… attól, hogy maga pesti, meg ügyvéd, még nem kéne… – morgolódik Hujber.

Rózsi meg a pasija beülnek a kocsiba, a pasi a vezetőűlésre.

– Mindent bepakoltál? – kérdi a nő.

– Mindent.

– Stílfűrész?

– Bent van.

– Rendes fűrész?

– Az is.

– Zseblámpa?

– Igen.

– Két darab?

– Minek kettő? – kérdi Rózsi pasija. – Te világítasz, én vágok.

– Legyen csak kettő, soha nem árt az.

Rózsi pasija kilép a kocsiból, bemegy a házba, egy hosszú, hengeres rendőrlámpával tér vissza. – Ez jó lesz? Ledes. Világít ezerrel.

Jó – nyugtázza Rózsi. – A benzinkannát beraktad?

– Azt meg minek?

– Hátha kifogy. Legyen tartalék.

Rózsi pasija értetlenkedik. – Annyi sokat vágunk?

– Ki tudja? Van elég idő. Indíts!

Rózsi pasija indít, halkan, szinte alapjáraton kigurulnak az udvarból az útra, eltűnnek a távolban.

Hollányi nyugtázza: – Ezek elmentek. Tudnám, hova?

– Nem is sejti? – kérdi Hujber.

– Hát… egy sejtésem van… bárcsak ne úgy lenne.

– És mi az a sejtés? ¬– provokálja a választ a helyi erő.

Hollányi kikerüli a direkt válaszadást. – Tudja azt maga nagyon jól.

Folyt. köv.

AZ ELŐZŐ RÉSZEK:

Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír

Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő

Éccakai őrjárat 3. – A lövés

Éccakai őrjárat 4. – Fasor, kifli

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top