Zsolti vékony, szikár alkat, de erő az van benne; pár perc alatt sikerül szétaprítani a felirat-táblát. Nekilát, hogy a sírfedelet is szétverje. (Baranyai László kisregénye sorozatban)
– Hát ez meg kicsoda? – kérdi Hujber Antal, Bódog volt vízvezetékszerelője (azóta sincs más!) éjszakai őrjáratos szellem-kollegájától, Hollányi – egészen pontosan: doktor Hollányi – Olivértől. Aki, nem mellesleg, ügyvéd volt, míg élt.
Hiába kérdezi, az ügyvéd úr új fiú a faluban, fogalma sincsen, ki lehet a temetői lopakodó.
Viszont közben Hujber felismeri az illetőt.
-Ez a Zsolti, a Lehoczky Zsolti!
Még el sem indultak, Hollányinak máris elege van a dologból.
– Nem azt mondta, hogy ketten megyünk őrjáratba?
Hujber leinti: – Pssszt! Ez élő, nem őrjáratos! De ilyenkor, éjszaka? Mit keres ez itt?
– Egy nagy kalapács van nála… álljunk be gyorsan az árnyékba!
Ne legyünk igazságtalanok szegény Hollányival. Fél az éjszakai settenkedőtől, de megvan rá a jó oka. Kimászatják az urnájából, azt sem tudja, fiú-e vagy lány, fogalma sincs, hogyan került ide, a háta közepére kívánja az éjszakai őrjáratozást, és akkor megjelenik ez a hangtalanul lopakodó, hatalmas kalapácsot cipelő, átkokat motyogó, tépett képű alak; nála sokkal bátrabb embereknek is inába szállna a bátorsága.
Hujber viszont eljátssza a nagyokost.
– Ne legyen már úgy beszarva, mester! Mink szellemek vagyunk, élő ember minket, ha nem akarjuk, meg nem láthat! Akár oda mehet elibe, megpöckölheti az orrát, akkor se nem!
Zsolti, a lopakodó, egy generációval fiatalabb, mint ezek ketten, de az elkeseredettsége meg a kialvatlansága – ne kerteljünk!; a leszakadtsága – miatt mintha a kortársuk lenne. Az anyja sírja felé igyekszik. Dúl-fúl, hergeli magát: – Temiattad van! Minden temiattad van! Kikapcsolták a villanyt, a víz is el van zárva… nem merek az utcára kimenni, az emberek úgy néznek rám, mint egy számkivetettre… temiattad!
Odaér a sírhoz, nagyot köp az aranyozott sírfeliratra – Lehoczky Kálmánné, szül: Mohl Eszter -, a turha, akár egy gyöngyházfényű meztelen csiga, egyenleten tempóban csúszik, mászik lefelé a kőtáblán.
De nem elégszik meg ennyivel.
Felemeli a kalapácsot, és lesújt vele – egyenesen a márványra. – Nesze!
Újra és újra odacsap. – Nesze! Nesze! Mennyire nem akartam! De te csak nyomtad, nyomtad, erőltettél, menjél fiam, menjél kicsi fiam, menni fog az neked, úgy tettél, mintha csak az én érdekemet néznéd, pedig a lényeg az volt, hogy távol legyek, ne kelljen törődnöd velem, éjjel-nappal a keresztrejtvényedet fejtsed, az Erzsi nénivel meg a Fanni nénivel pletykálkodhassál, egy tányér levest se kelljen odalökni a fiadnak, tudnod kellett, hogy nem nekem való, hogy nem bírom, nem fog sikerülni…
Hollányi doktor sokat tapasztalt ember, de ilyet még nem látott.
– Mi ez itt? Miért csinálja? Nem lehetne valahogy rávenni, hogy abbahagyja?
– Nesze! Ha árva lettem volna, anyja nélküli lelencgyerek, az is jobb lett volna!
Hujber nincs annyira kiakadva, mint a társa. – Hagyni kell, hadd csinálja. Lenyugszik majd.
Látja, hogy Hollányi nem érti, nekilát és elmagyarázza: – A halott anyjával hadakozik. Majd egyszer, ha vele sorsolnak össze őrjáratba, megismered: komoly úriasszony. Egyetemre küldte a fiát, mit küldte?: zavarta, merthogy nem akart menni, mindig is visszahúzódó, félénk gyerek volt… Nem érezte jól magát a dörzsölt pesti jampigyerekek között… ki is maradt egykettőre, nem bírta az iramot. Azóta nem találja a helyét, pláne, hogy az anyja is meghalt nemsokára… most mindenért őt okolja. Ahelyett hogy elmenne dolgozni, csak ül otthon, járatja az agya kerekét…
Zsolti vékony, szikár alkat, de erő az van benne; pár perc alatt sikerül szétaprítani a felirat-táblát. Nekilát, hogy a sírfedelet is szétverje.
– Most megkapod, ami jár neked, a gonoszságodért! Csak hogy ne legyek a nyakadon! Idegenek közé! Nesze, nesze!
Hollányi nem bírja már, megszorítja Hujber karját. – Menjen oda, könyörgök, beszéljen vele, hogy ne csinálja, teljesen összeaprítja a sírt…
– Beszéljen vele maga. A maga dolga is, maga is bódogi már, még ha halott is!
– De mit mondjak neki?
– Vagy tudja mit? – ne is beszéljen. Ott az a márványdarab, rajta az anyja neve, még szerencse, hogy nem tört jobban széjjel… forgassa azt úgy oda, hogy a holdfény pont ráessen…
– És ha észrevesz?
– Már hogy venné észre? Mondtam már: maga szellem, láthatatlan!
Az ügyvéd – látszik rajta, nem a cselekvés embere – összeszedi minden bátorságát, nekiindul. Hujber bátorítja: – Ez az, menjen, csinálja!
Hollányi odaér, a fiatalember vállára teszik a kezét.
– Nyugodjon meg, Zsolt. Édesanyja csak jót akart Önnek, a javát akarta… itt a neve is, nézze…
Lehoczky Zsolt lehajol, felemeli a kődarabot. – Nézd csak… a felírás meg egyben maradt. Lehoczkyné Mohl Eszter. Hát most megkaptad, Lehoczkyné Mohl Eszti. Miért küldtél el magad mellől? Miért? Miért nem maradhattam?
Sírni kezd.
– Anyukám, mondd meg, miért? Olyan jól meglettünk volna egymással… – Lerogyik a sírra, öleli, simogatja… s szép lassan álomba szenderedik.
Hollányi visszaáll Hujber mellé. – Jól csináltam?
– Jól, jól.
Az ügyvéd meg van elégedve magával. Csak ne kezdene el bölcselkedni: – Sedelmayer-szindróma. Szegény, szerencsétlen fiú. Nem bír az anyja nélkül meglenni. Le van ragadva az óvodáskoránál…
– Maga csak ne beszéljen – inti le Hujber. Maga is elküldte a lányát.
– De az teljesen más volt… – Hollányinak ez veszélyes terep, siet lezárni a témát. – Most mi lesz? Hagyjuk itt?
– A zsebünkben nem vihetjük haza. Kialussza magát, aztán hazaballag. – S hozzáteszi: – Menjünk, vár a falu.
Hollányit sikerélmény lelkesíti: milyen jól megoldotta a feladatot. – Tőlem mehetünk. – Csakhogy most meg ő torpan meg; két árnyalak tűnik fel, s közeledik.
– Hé! Figyeljen! Ezek is élők?
– Ezek? – Hujber jól megnézi őket. – Ezek is. A Nagy Tivi meg a Szabó Tomi. Kiscsávók voltak még, mikor én… most meg már nagy lóbaszó legények.
– Hova mennek ezek ilyenkor? – kérdi Hollányi.
– Tudom én? – feleli Hujber. – Menjünk utánuk, hallgassuk ki őket.
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
