Archív

Ingyen színház

dracula

Egyik ismerősöm szerint olyan ez, mint a Tesco-színház. Olcsó áru, kispénztárcájú és kisigényű „vásárlóknak”. Nem mondhatom, hogy örültem a Tesco és a színház egy napon említésének. (Kormos Anett novellája)

A színházi meghívót egy kolléganő (merthogy így kell emlegetnünk egymást idegen fülek előtt) kapta itt a szerkesztőségben, aki – mivel nem ért rá az adott napon – átpasszolta nekem. Kicsit fanyalogtam, kicsit húztam az orrom, hogy a francba, megint egy ingyen színház, de azért önzetlenül átvettem a terhet.

A szerkesztős…
Áh, nem lehet itt semmire odafigyelni. Épp most szólt itt az egyik újságíró, hogy vannak fotók a lakásáról, nézzem már meg őket. Ja, meg azt sem tudja, hogyan kell nyomtatni.
Na mindegy. Megnéztem, kinyomtattam. Gondolom, neki főleg ez az utóbbi volt fontos.

Szóval. Hogy-hogy nem itt a szerkesztőségben is híre ment, hogy én színházba megyek. Aztán annak is, hogy a Ruttkai Éva Színházba. No ez aztán nagy felbolydulást keltett. Ki sajnálkozva, ki kárörvendő félmosollyal az arcán tartott nekem kéretlenül felvilágosítást a színházról. Elmondták, hogy ez Budapest legrosszabb hírű színháza, hogy a színészek vagy éhbérért, vagy csak fizetés reményében dolgoznak. Illetve, hogy nem is mindig színészek, gyakran csak a komolyabb színpadokról leszoruló színészkedni vágyók próbálkozásaiból áll össze egy-egy előadás.
Nagyokat röhögve idézték fel Ruttkai-színházi élményeiket, és világítottak fel engem, vidéki balekot a pesti kultúrának e langyos pocsolyájáról.
Hát persze, hogy egyre nagyobb izgalommal és kíváncsisággal vártam az esti színházat. Közben az is eszembe jutott, hogy nyilván nem véletlenül kaptam én az említett kolleganőtől ezt a meghívót, no de mit bántam én, színház és kész.
No meg mi lenne, ha a gyereket azonnal úgy kezelnénk, mintha hülye lenne, csak mert valaki azt mondta, hogy hülye.

A színház elég közel volt az albérlethez. Csak pár villamosmegálló. A harmadik emeleten. Ez a meghívón is fel volt tüntetve. Ja, és még az is oda volt írva zárójelben, hogy: lift van. Lift, ami felvisz a magasba.
Olyan volt, mintha, egy régi lakásba léptem volna be. Csak a magas ajtó előtt várakozó emberekről lehetett sejteni, hogy ez a színház.
Két-három emberes sor, egy üveg ablak mögött ücsörgő idős néni kezében jegyekkel. Beálltam a sorba. Közben újra nyílt a fehérre festett magas faajtó, és hosszabbodott a sor. Hogy-hogy nem a másik irányba. Nyilván volt valami megszokott kanyarodási iránya a sornak, amit én nem ismertem, így az újonnan érkező törzsvendégek mögé kerültem.
Nálam a jegy. A folyosóról, melyen emberek várakoztak több kisebb, keskenyebb, sötétebb folyosó nyílt valahova. Elbizonytalanodva kezdtem lehámozni magamról több méteres fekete kötött sálamat, miközben kezemben a jegyemet gyűrögetve jeleztem, hogy én is idejöttem.
Aztán egy talpig feketébe öltözött alacsony, fiatalságot színlelő fickó ugrott elém, hosszú fekete ballonkabátban. Festett fekete, állig érő, hullámos zselétől fénylő hajától háromszög alakúnak tűnt a feje.
– Üdvözlöm Önt a Színházunkban. Ott a ruhatár, nyugodtan leteheti a kabátját – mondta előre kidolgozott „köszöntő hangján”, a fejét kicsit előrebiccentve Dracula. Merthogy a férfi leginkább rá hasonlított.
Száz forintért nyugodtan le is tettem. A táskámat is.
Aztán az udvarias vérszívó, látva tétovaságomat, no és persze azt, hogy még új vagyok, ismét ott termett, hogy segítsen. Kezét egyenesen, de lazán és elegánsan kitartotta oldalra, jelezve a kötelező haladási irányt.
A szűk, rövid folyosó egy szobába vezetett. Oldalt pult, rajta sós perecekkel és műanyag poharakkal, másik oldalt kopott fotelok és egy újabb, de az előzőeknél szélesebbre faragott ajtó nélküli ajtó. A szobában pár perc óta várakozó, de már perecet szorongató színházlátogatók vegyes öltözetben. Ki farmerben és pólóban, ki nagyestélyiben. Azt hiszem nem az illem vagy a szokás, sokkal inkább a kedv volt a ruhaválasztás alapja. Ettek, ittak, közben át -átcsöpögtek a széles ajtón a másik szobába. Nem ettem, nem ittam, de én is továbbcsöppentem. Az öreg szagú szoba falán színészek képei kiakasztva, körben a falnak támasztva kiselejtezettnek hitt (valójában a nézőtérre be nem férő) csupaszra kopott, egykor piros bársonnyal bevont faülések sora. Egyik székre leültem, mire az egész sor dőlni kezdett. Rájöttem, csak hátradőlve, kecsesen szabad ülni. A szék kemény volt, az ülésekből már kikopott a bélés. Kicsit fájt, de kecses voltam. Az öreg, minden lépésre recsegve-ropogva válaszoló padlón még öregebb, széttaposott pirosas perzsaszőnyegek szélükön megszürkült rojtokkal. Mellettem egy öreg zongora lyukas horgolt terítővel letakarva, a másik oldalon műanyag szabadságszobor. Értékek és giccsek egymást sértő közelségben. A minden rendszer és logika nélkül falra szórt fotók és karikatúrákat perecet rágcsáló estélyi ruhások, öltönyösök és másruhások állták körbe.

Egykor talán gazdagok, ma inkább csak a gazdagság látszatát fenntartani akarók. Többnyire ismerték egymást, csevegtek. Előttem, aki a fapadon egyensúlyoztam egyre erősebben sajgó hátammal, megállt egy család. Nehéz eldönteni, hogy apa a két lányával, vagy férfi, a lánya és fiatal szeretője. Maradjunk talán a férfi a lányaival változatnál. A nagyobbik lány magas volt, vékony, széparcú. Szolidan ki volt festve, de copfjának egy-egy tincse a hajgumiból kesze-kuszán kikandikált. Hosszú, piros, flitteres, mosástól megnyúlt ujjatlan blúzából kilógott hosszú, fehér keze. Fekete szoknyája alól csak a viseltes, de megtisztított fekete csizma látszott ki. Egy idős asszony, valaki a „nagy családból” odament a lányhoz, megsimogatta az arcát, és dicsérte szépségét az apjának. A lány kicsit elpirult, de érezve, hogy a „rokonnak” mégiscsak igaza volt, amikor őt szépnek nevezte, nem ellenkezett, csak szerényen lehajtotta a fejét. Egy-két jó szót, aztán a nőiességnek még semmilyen jelét nem mutató kisebb lányka is kapott, ahogy illik.
Dracula aztán odaállt a másik ajtóhoz, ami nyílt ebből a szobából, és jelezte, hogy kezdődik az előadás. Alacsony volt, de zselés haja kicsit még így is elérte az ajtófélfáról lelógó piros, bársonydarabot, ami az ajtó két oldalán lelógott.

Elindultunk.

Kicsit viszolyogva a koszos ajtódísztől mélyen lehajtottam a fejem, hogy el ne érje, és mentem a szűk folyosón a színházterem felé. Jobbra, egymás mellett két ajtó egy-egy függönnyel elválasztva a folyosótól. Az egyik fölött női, a másik fölött férfi felirat. És végre bejutottam. Egészen kicsi nézőtér, olyan széksorok, mint, amik az előző szobában, a „váróban” gyötörtek. A legbelső szék az enyém, így fel kellett állítanom a már ülőket. Szembe fordultam velük. Egy idős hölgy hosszan az arcomba nézett. Göndör, rövid, fekete haja, nagyon erős sminkje volt, és az arca mintha csak ráncokból állt volna. De nem az öregség természetes ráncai voltak ezek, hanem az öregség és az annak elfedését szolgáló smink pajtáskodásának szörnyű éles redői. A legbelső szék az enyém. Közvetlenül egy tükörfal mellett. Hideg volt, fáztam, de a meztelen hátú nők nem libabőröztek. Dracula már a színpadon állt (sokat vállalt a fiú), köszöntött mindenkit, és elejtett néhány pajtáskodó megjegyzést, amiből megint csak arra a következtetésre jutottam, ismeri a jelenlevők többségét.
És kezdődött a színdarab.

Bugyuta kis történet, bugyuta humor, a szívüket-lelküket kitevő lerobbant színészek, és az egyebüket kitevő fiatal színészt játszó hobbiszínésznők.

Egyik ismerősöm szerint olyan ez, mint a Tesco-színház. Olcsó áru, kispénztárcájú és kisigényű „vásárlóknak”. Nem mondhatom, hogy örültem a Tesco és a színház egy napon említésének.

Ráadásul én nem is így éreztem a dolgot. A színdarab pontosan olyan volt, mint maga a színház, érték és értéktelen egymás hegyén hátán. Igazi színészek jelmeznek nevezett rongyokban és a szöveggel bajlódó amatőrök.
Az utóbbi azért állt a színpadon, hogy egy kicsit beleélhesse magát a színészek szerepébe, az előbbi azért, mert nem tud más lenni csak színész.
Közben volt egy szünet. A függönyöket összehúzták, Dracula felpattant a színpadra, és pár percre kitessékelt minket. A nép kiözönlött, már amennyire az özönlést a szűk folyosó lehetővé tette, és egyesek eltűntek a férfi/női függönyök alatt, mások a büfé előtt tolakodtak. Perecért és kávéért.
Nem is értem.

Azt sem mindig, hogy miért kötelező pattogatott kukoricát morzsikálni a moziban, de hogy a színházban miért kell enni… El nem tudom képzelni, hogy a művelődni vágyók estélyi ruhába bújnak otthon, de éhesen érkeznek a színházba. Mindegy. Ki megkönnyebbülve, ki jóllakottan vonult vissza a színházterembe, miután Dracula jelezte, hogy az előadás folytatódik.

Folytatódott, véget ért.

A kivonuló színészeknek és nemszínészeknek vastaps-ahogy illik. Majd az egyik színésznő szót kért (Dracula lentről- mindenki által jól láthatóan- jelezte, hogy szót kell kérnie), és köszönetet nyilvánított a támogatóknak, vagyis annak a butiknak, amelyik a férfiak jelmezeit biztosította. Ja és a hölgy hozzá tette, hogy: és mi lányok is örülünk, hogy a férfiak ilyen szépek lehettek.

Mindenki kivonult.

Még egy kicsit vártam. Nem volt kedvem a ruhatári tolakodás közben akaratlanul is családtaggá válni. Még hallottam, ahogy a színészek a sötétben, az elhúzott függöny mögött nevettek, beszélgettek, és mozdítható díszleteket elpakolták.
Kimentem én is, felvettem a kabátomat és a sálamat, kifelé még odabólintottam a vendégektől búcsúzkodó Draculának és hazaindultam. Fájó szívvel.
Komédiát láttam.

És ha filmen is akarod drakulát, nézd meg Leslie Nilsennel: Drakula halott és élvezi.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top