Archív

Csikóink kényesek

fehrAzt hiszem, gyilkosok pártjára könnyű nem állni. – Fehér Renátó írja az Apokrif-vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

„Ne nézd, hogy fekete vagyok,/ Énrám a szerencse ragyog.”

(cigány népdal (részlet); ford. Petri György)

Vannak könyvek a polcomon, amiken folyton megakad a szemem (szemezünk; mindent a szemnek, semmit a kéznek, stb.). Ezeket folyton jó lenne (végre) el- vagy újraolvasni.

A Csikóink kényesek is ilyen (volt). Bevallom, a csalogató tematikán (magyarországi cigány népköltészet) és a meseszerű, talányos címen túl, az adta az utolsó lökést a kézbevételhez, hogy a kötet jó pár darabjának Petri a fordítója (persze mellette még Weöres, Jékely és mások).

A Csikóink kényesek az oláhcigányság (a dunántúli köznyelv szerint kolompár cigányság; ők roma anyanyelvűek) népköltészeti kincsének antológiája, 1977-ben adta ki az Európa, Szegő László válogatta, szerkesztette, jegyzetelte, kommentálta.

Sokszor forgattam, hallgattam, használtam és írtam is körül mostanában a beás (ők a román anyanyelvű magyarországi cigányok) himnuszt. Elemi erővel löktek mellbe, homlokon, égtek belém, váltak mantrává a szövegnek olyan mondatai, mint „Képmutató lett a világ” meg „Nem loptunk mi, csak egy szöget/ Jézus vérző tenyeréből”. (Ez a – szintén több változatban (a Kalyi Jag és az Andro Drom együttes előadásában is) létező – „Zöld az erdő, zöld a hegy is…” kezdetű dal, nem azonos a nemzetközi cigányhimnusszal: Gelem, gelem… – Mentem, mentem…).

A könyv utószavában Szegő László nyújt történeti, műfaji, előadás technikai, szociológiai gyorstalpalót. Egyébként huszonhat, tárgykörök szerint összerendeződő versciklussal találkozni, mindegyiknek az élén eredeti cigánynyelvű szöveg áll.

Noha a kevert műfajúság jellemző, így ez alapján nagyobb csoportok nehezen lennének vázolhatóak, tematikailag széles a skála. Amellett, hogy találtam a laikus érdeklődésem számára egészen modern elemeket a szövegekben (Mercedes, eszpresszó, mentőautó, motor), nem maradnak el a jól ismert formulák, szövegstruktúrák sem, valamint gyakori a több szövegváltozat, -torzó együttes szerepeltetése.

Kedvenc példáim a hűség-hűtlenség tárgykörből származnak. Az első túl sok kommentárt nem igényel: „Gyere csak, te ringyó kurva,/ Ki az erdőbe, a zöldbe!/ Kedvedet már kitöltötted,/ Fél világgal kurválkodtál,/ Hogy baszom az édesanyád!” (24., Csinálj nekem szöget, százat, ford. Csala Károly).

A második azért maradt emlékezetes, mert épp az ellenkezőjét állítja annak a népi hiedelemnek (?), hogy a szerelmes asszony elsózza a levest: „Mitől olyan sótlan/ A szép asszony főztje?/ Mert eszét pazalja/ Rongy csirkefogóra.” (76., A zöld erdő alján, ford. Weöres Sándor)

„Mondtam, asszony, a boltostól/ Kenyeret ne kérjél,/ Ágyába visz a vén gazso/ Egy szelet kenyérért.// Hogyne mennék teutánad,/ Meg is halok teutánad.” (244., Mondtam, asszony, a boltostól, ford. Dobos Éva) A gazso a fehér férfit jelöli, de a különálló két sor, ismétlésből adódóan dallamos, oldott, ezért könnyed, a halál emlegetésének következtében mégis mély, elszánt, meghitt tartalma adja az idézet igazi súlyát.

Izgalmas a névhasználat, a megszólítások különcsége, sokasága is (Bojkó, Piros, Bricsi, Lulugyi); a kedvencem ezek közül a következő volt: „Amerika, mondtam neked,/ Ne kerülgess engem.” (61., Amerika, mondtam neked, ford. Petri György). Illetve – sok más mellett – elmaradhatatlan szerelmi tematika bősége, amelyben olyan drágakövek is rejtőznek, mint a „Rozmaring a kertedben –/ Szeress, neked termettem” (205., Rozmaring az ablak mélyén, ford. Pákozdy Ferenc). Lehet, hogy ez a második sor a legszebb eszperente mondat, amit valaha olvastam.

Szegő utószava szerint, a cigány népköltészet két fő kategóriája a lassú és a gyors dal. Nyilván előbbi csoportba tartozhatnak a nagyszámban lévő siratók, sírfeliratok, börtöndalok, fohászok. A Bácskában nincs már cigánytelep című szöveg (több másik, az antológiában szereplő darabhoz hasonlóan: Mikor mentem hazafelé; Vonat, vonat két keréken stb.) a romaholokauszt dokumentuma („A Bácskában nincs már cigánytelep,/ Mind leölték a veszprémieket./ Megállj Hitler, verjen ki a kórság!/ Temiattad mivé lett az ország?/ Mikor lőnek, futnak a cigányok;/ Mikor futnak, lőnek csak utánuk…” (94., ford. Dobos Éva). Több sora viszont képes aktuális olvasati lehetőségeket is adni. A ’veszprémiek’ említődése az én fejemben például Marian Cozma kézilabdázó tragédiájának, megkéselésének emlékét idézi meg, az utolsó két sor pedig Fliegauf Bence Csak a szél című filmjének zárlatát, a cigánygyilkosságok mementóját.

Én azt hiszem, gyilkosok pártjára könnyű nem állni. Könnyű gyengéket védeni. De már nehezebb nem szent áldozatokat, nem bezzeg-hősöket, nemcsak megoldandó feladatokat, nemcsak az önigazolás lehetőségét látni hús-vér, esendő Emberek helyett. Ami igazán nehéz, az folyton kegyetlennek lenni, azt feltételezni, hogy gyilkos és gyilkos közt lehet csak választani (van, amelyik hirtelen felindulásból öl, és van a meggyőződéses, aki nem elégszik meg azzal, hogy életet olt ki). Ami igazán nehéz, az vérszomjasnak lenni, az eugenikában hinni, fenyegetni, megbélyegezni, eltaposni. Ez az igazán nehéz, mert innen érkezve, ezt teljesítve már a gyilkosok pártjára túl könnyű állni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top