Ahhoz, hogy valaki nem csináljon semmit, el kell tudni fogadnia a semmit.(Szeles Judit a Jávorszarvaslesen)
Ahhoz, hogy valaki nem csináljon semmit, el kell tudni fogadnia a semmit, márpedig ennél nincs nehezebb. Az ember vagy elkezdni azon törni a fejét, hogy mit is csináljon, vagy teljesen feladja, és azt mondja, nincs értelme az életnek, és depressziós lesz. A teljes odaadás és a teljes feladás között van az élet.
Ma korábban keltem, és kimentem az erdőbe, hogy összezavarjam a madarak énekét. Bokáig sáros cipővel jöttem haza, a kabátomat csak bedobtam a sarokba, és megszámoltam, hány szál cigarettám van még. Három. Minden napra egy. A köztes részeket bagórágással töltöm ki majd, határoztam el. Beutaztam a városba, a kocsit a kórház nagy parkolójában hagytam, és elmentem a napközibe. A madarak csivitelését továbbra is hallottam. Arra gondoltam, biztos annyira kifinomult a hallásom, hogy most már mindig képes vagyok azt az alaphangot érzékelni, ami a madárcsiviteléshez hasonló, de voltaképpen velünk született fülcsengés.
A napköziben ebédhez terítettek. Régi ismerős Down-kórosok ültek az egyik oldalt, a másik oldalon születési rendellenesek, pár skizofrén és én. Az ebéd olcsó és szerény szokott lenni, olyan, amitől az ember a napközi végére meg is éhezik. Ma két krumplit ettem és négy-öt kisebb haldarabot curryszószban. Reszelt sárgarépa volt salátának. Erre mondom, hogy egyszerű ebéd. De legalább valami meleg. Minden rosszban van valami jó.
A napköziben sok mindent lehet csinálni: kávét inni, beszélgetni, újságot olvasni, kötögetni, varrosgatni, nézelődni, rakosgatni. A lényeg az, hogy az ember nem egyedül unatkozik, hanem csoportban. A csoportmunka elsajátítása nagyon fontos, az ember társadalmi létének az alapja. A legtöbben nem tudnánk semmire sem jutni mások nélkül.
A Down-kórosok a legjobbak a vigyorgásban. Minden ok nélkül képesek mosolyra fakadni, és hirtelen ölelgetni kezdik az embert, és azt mondják, milyen barátságos, kedves velük. A skizofrének vagy egyáltalán nem beszélnek, vagy minden belső cenzúra nélkül ömlik belőlük a szó. A legmulatságosabb az, hogy mindenki magáról beszél, szinte minden mondat azzal kezdődik, hogy én…Nem képesek az én határain túl lépni, és párhuzamos monológok hallhatók egész nap. Semmiségek. Én ezt kaptam karácsonyra, én meg ezt csináltam tegnap, nekem ennyi megtakarított pénzem van, én egy plazmatévére gyűjtök, engem meglátogattak a szüleim, én tegnap, én ma, én holnap.
Én a napköziben voltam egész délután. Borult idő volt már napok óta, vékony szürke réteggel bevonva a napközit és környékét, ameddig a szemem ellátott. Ma csak egyszer szemeteltem, útközben hazafelé kiesett a zsebemből a cigarettásdoboz fóliája. Nem fordultam vissza. Elhatároztam, hogy sose fordulok vissza. Elszívtam az aznapi adagomat, aztán megszámoltam, még hány cigaretta maradt. Kettő. Még kép nap. A köztes részeket majd bagórágással töltöm ki. Hazamentem. Leállítottam a kocsit. Hallottam, hogy a madarak össze-vissza csivitelnek. Folytattam az unatkozást itthon.
