Archív

A fekete bálna

fekete balna

Odajött hozzá és megsimogatta az arcát. Aztán levette a sálat a nyakából, összekötötte vele a kezeit és a sál végét az ágy támlájához csomózta lazán. (Jancsó Zoltán novellája 1 izgalmas nőről és 1 kíváncsi férfiről)

Állandóan arról beszélt, hogy ő fiatalabb fiúkkal nem. És vele egykorúakkal sem.

– Sőt, ha pontos akarok lenni, akkor még nálam kicsit idősebbekkel sem.

– Nem akarom, hogy pontos légy.

– Tizenöt. De inkább húsz évvel legyen idősebb.

Hatalmas mellei voltak. A két számmal nagyobb férfipulóver alig rejtette el őket. Nem volt rajta melltartó, és ahogy beszélt, indulatosan mozogtak jobbra és balra. Szívesen megfogta volna őket.

– Megfoghatod őket. De nehogy azt hidd, hogy emiatt lefekszem veled.

– Nem, nem akarom megfogni.

Nem is csak megfogni akarta őket, hanem a szájába venni és eltűnni közöttük. El sem tudta képzelni, hogy mekkorák lehetnek.

A gimnázium utolsó évében jártak. A lány filozófusnak készült, mindig egy könyvvel járkált. Mindig ugyanazzal a könyvvel.

– Lukács György. Az ész trónfosztása.

Lenézte az irodalmat. Kicsit mindent lenézett.

– Azok csak szavak. Egymás után.

– De hát ez a lényeg benne.

– Nem, nem az a lényeg. Hanem az érzelmek.

– És azzal mi a baj?

– Az érzelmek befolyásolnak. Elveszted a józan eszed.

Néha letette a könyvet a kezéből.

– Te mi akarsz lenni?

– Semmi. Szerintem a világnak már rég vége van, csak az emberek nem tudnak róla.

Ez nem volt igaz. A melleit akarta megfogni és hogy utána mi lesz, az nem érdekelte. Utána tényleg vége lehetett volna a világnak.

– Ez hülyeség. Azt majd a filozófia eldönti, hogy vége van-e a világnak.

– És mi van, ha nem dönti el? Vagy az emberek nem hisznek a filozófusoknak?

– Akkor a pokolra jutnak.

Hosszú, zsíros haja volt, leért egészen a válláig. Néha bevett a szájába egy tincset és úgy nézett rá.

Már nem emlékezett, hogy hogyan ismerte meg. Egyszer csak megjelent nála.

Aztán csak úgy feljött hozzá néha és hosszan keresett a lemezei között. De mindig ugyanazt tette fel.

Bob Dylant.

Ráengedte a tűt a fekete bakelitre, leült az ágyra, rágta a tincset és nézte a borítót.

– Egy filozófusnak nem Wágnert kéne hallgatni?

Nem válaszolt. Ült mellette az ágyon, a borítót nézte, hallgatta a zenét és a pulóvert húzgálta magán. Kicsit büdös volt. A szeretőjétől kapta és még soha nem mosta ki.

– Húsz évvel idősebb nálam. Nem mosom ki, mert az övé. Hiába adta nekem, akkor is az övé. Belelényegült.

Olyan szája volt, mint ami azonnal el akarja nyelni a világot és bent tartani örökre. Egyszer megcsókolta és ő teljesen eltűnt benne. Nem is tudta, hogyan keveredett elő belőle megint. Valószínűleg szerencséje volt.

– De nehogy azt hidd, hogy lefekszem veled, csak azért, mert megcsókoltalak. Ahhoz több kell.

– Mennyivel több?

– Sokkal.

Néha napokra eltűnt. A pulóver szaga ottmaradt egy ideig a szobában aztán az is tovatűnt. Mintha ott sem lett volna.

Aztán eltűnt egy hónapra.

Mikor megint feljött, valami borostyánszerű égett a szemében. Kikereste a lemezt, felrakta és leült az ágyra.

A könyvet most nem tette le.

– Szex közben az ember halhatatlanná válik. Az orgazmus az egyetlen ellenszer. Az ellenméreg.

– Mi ellen?

– Nem mi ellen, hanem miért.

Aztán amikor mégis letette a könyvet az asztalra, felcsúszott a pulóver ujja és akkor látszódott az a néhány heg a bal csuklóján. Kis szimmetrikus vágások, olyanok, mint amilyet a korcsolya vág a jégen, átlátszó és síkban metszett.

Visszaült az ágyra és ráhúzta a térdére a pulóvert. A mellei még nagyobbnak tűntek a szokásosnál, valahogy az egész lány nagyobbnak tűnt.

Behunyta a szemét és eldőlt az ágyon. Elaludt. Ő pedig ott feküdt mellette nyitott szemmel és számolta a perceket.

A pulóverszag teljesen betöltötte a szobát.

Aztán egyszer elvitte a Zeneakadémiára. Nem volt jegyük. Ott álltak az épület előtt és ő nem tudta, hogy mi lesz.

Az emberek már mentek befelé és a félig nyitott ablakokból hallatszott, ahogy a zenekar hangol. Különösen a cselló vibrálása volt szívbemarkoló.

A lány megfogta a kezét és odavitte egy kis, alig észrevehető ajtóhoz. Lenyomta a kilincset és beléptek a sötétbe.

– Egy barátom mondta, hogy itt kell bejönni.

Becsukták az ajtót. Töksötét volt. A lány fogta a kezét és el sem engedte egész este.

– Azt mondta, tizet kell lépni és jobbra lesz egy ajtó.

Léptek tizet és tényleg ott volt egy kis vasajtó. A lány kinyitotta és beléptek. Egy halvány őrfény pislákolt a plafonon.

– Ez egy lift.

Az oldalán nagy, számozott barna gombok voltak.

– Azt mondta, nyomjam meg a mínusz egyet.

A lift döccent egyet és elindult, de szinte rögtön meg is állt. Kinyitották az ajtót és kiléptek. Most nagyon közelről hallották a zenekart. A színpad alatt voltak.

Leültek egy tartóoszlop tövébe.

Csend lett. A nézőtéren néhányan köhögtek, a karmester megkocogtatta a pálcájával a kottaállványt.

Aztán felcsendült a zene és áradni kezdett. Elsöpört minden más hangot, a fényt, a sötétet, az ízeket, a szagokat, a látást. Nem maradt más a világból csak egy dübörgő üstdob. A lány a mutatóujját a tenyeréhez érintette és beleírta, hogy Schumann. Aztán csak lehunyt szemmel ültek.

A lány az utcán elengedte a kezét.

– Nehogy azt gondold, hogy lefekszem veled. Ez nem arról szólt.

– Hát miről?

– Miért, nem hallottad?

A villamoson egészen messze ült le tőle és nézett ki az ablakon. Bámulta az esti utcákat, a parkoló csúnya autókat és még látta, ahogy egy részeg egy közlekedési táblába kapaszkodik.

Csak fogta és állt ott. Szeretett volna már hazamenni, de valami nem engedte. Talán a szíve odaragadt a hideg fémhez.

Aztán amikor a szemben lévő ülés üres lett, a lány leült és megint megfogta a kezét. És néztek ki az üvegen hazáig.

Egyszer ültek a szobában és a lány olyan szorosan fogta a könyvet, mint még soha. A pulóverén ismeretlen színek voltak, mintha évszakot váltott volna.

Mintha tél helyett nyár lenne.

De lehet, hogy csak ő látta úgy az esti félhomályban. Egymással szemben ültek a két fotelban, de olyan messze egymástól, hogy még a térdük sem ért össze. A lány a szeretőjétől jött és a haját összefogta hátul.

– Csak néztük egymást.

– Meddig?

– Nem tudom. Talán egy óráig.

– Nem is beszéltetek?

– Nem. Csak néztünk egymás szemébe.

– Szólt a zene?

– Nem. Olyan csend volt, hogy még az utcán sétálók cipőjének a koppanását is lehetett hallani.

– És mi történt aztán?

– Csak ültünk és néztük egymást.

– Sokáig?

– Nagyon sokáig.

– És?

– És aztán kinyújtotta a kezét és az arcomhoz ért.

– És?

– Amikor hozzám ért, elélveztem.

Szorította magához a könyvet, mintha az is a pulóver lenne, mintha a belőle jövő szag az maga lenne a hétköznap, vagy maga lenne a feljövő hold.

Egyszer kint álltak az utcán és a lány magyarázott.

– Egy bohócnak nem kell piros orr ahhoz, hogy bohóc legyen.

A pulóver már teljesen kinyúlt, majdnem leért a térdéig. A könyvet odaadta neki, hogy szabadon gesztikulálhasson.

– Egy bohócnak szomorúság kell. Végtelen szomorúság.

– De honnan veszi a vicceket?

– A magányból.

Közelebb jött hozzá. Már majdnem átölelte.

– Jelentéseket talál.

– Miben?

– Mindenben.

Aztán átölelte.

– És mi kell még hozzá?

– Bátorság.

Aztán egyszer hazakísérte. Egy buliból mentek haza. Hideg volt és a lány nagyon messze lakott. Azt mondta, egyedül van otthon, a szülei leléptek.

– Hol vannak?

– Kimentek a telekre.

– Mit csinálnak télen a telken?

– Befűtenek.

– És?

– És megeszik a kaját, amit kivittek.

– És aztán?

– Aztán hazajönnek.

Rajta klumpa volt, fekete svéd fapapucs. A kemény fiúk télen is abban jártak, csak egy fehér zoknit vettek alá. Ő nem volt kemény fiú és fehér zoknija sem volt. Azt gondolta, hogy ha fekete, az sem baj. És elég részeg volt ahhoz, hogy ne törődjön semmivel.

A buliban egy fiúval a magyar zászlót gyakorolták.

– Megiszol egy liter fehérbort.

– És aztán?

– Aztán egy liter vöröset.

– És aztán?

– Aztán zöldet hánysz. Ez a magyar zászló.

A szájában még mindig érezte az olcsó, rossz minőségű bor ízét. Kiértek a kertes házak közé. Itt már alig volt világítás. A lány megállt egy kapu előtt, a könyvet maga előtt tartotta.

– Szia. Én most bemegyek.

– Hogyhogy?

– Azt hitted, ha hazakísérsz, akkor lefekszem veled?

– Igen.

A lány adott neki egy könnyű puszit, aztán bement a kapun és eltűnt a házban. Ő állt ott a sötétben és azt sem tudta, hogy hol van.

Elindult visszafelé az utcán. Valahonnan, mintha egy villamos hangját hozta volna a szél.

Futni kezdett a hang irányába.

Az utca végében felsejlett egy kis tér, nagy neon lámpákkal és néhány fával. Ahogy elfutott a házak mellett, kutyák ugatták meg. A kereszteződésnél lelépett a járdáról pont bele a kanálisrácsba. A klumpa beszorult a fémek közé.

Úgy érezte, mintha letépték volna a bal lábát. Még a reccsenést is hallotta. Nem tudott felállni.

Négykézláb mászott el a kis térig. Ott, mint egy álomban, sárga lámpáktól megvilágítva két taxi állt. A tetejükön az ovális felirat világító fénye jelezte, hogy szabad mind a kettő. Odakúszott a másodikhoz, kinyitotta a jobb első ajtót és lábmagasságban benézett a kocsiba.

– Elvinne, kérem? Valószínűleg eltörtem a lábamat.

A fiatal, bajuszos férfi ránézett és szenvtelen arccal mondta.

– Az első autó megy.

Ő lágyan visszacsukta az ajtót és előre kúszott a másik taxihoz.

Másnap a kórházban megröntgenezték. Ínszalag szakadás, azt mondta az orvos.

– Húsz nap fekvőgipsz, aztán tíz nap járógipsz.

– És utána?

– Utána gyógytorna.

Felrakták a hófehér gipszet és a mentő hazavitte.

A lány már az első héten meglátogatta, hozott három kiló narancsot. Kivette a zacskóból őket és szép sorban elkezdte lerakni, végig a párkányon, az éjjeliszekrényen, a könyves polcon. Aztán elfogytak a narancsok.

– Fáj?

– Csak viszket.

– És mit lehet csinálni?

– Nevetni.

Odajött hozzá és megsimogatta az arcát. Aztán levette a sálat a nyakából, összekötötte vele a kezeit és a sál végét az ágy támlájához csomózta lazán. Úgy tűnt, hogy mindjárt kibomlik, de aztán mégsem. Leoltotta a villanyt, de a redőnyt nem húzta le. Az utcai lámpa sárga fénye furcsa eltökéltséggel világította meg az arcát. Levetkőzött teljesen. A pulóvert gondosan ráterítette egy székre. Valahogy úgy, mintha nézné őket.

Odalépett az ágyhoz. A hatalmas mellek fehéren világítottak. Még sokkal nagyobbnak tűntek, mint a képzeletében. A haját félresöpörte az arcából.

Lehúzta róla a takarót. Rajta nem volt semmi, csak a bal lábán a gipsz, egészen térdig.

A lány fölmászott az ágyra, lassan fölé hajolt és bevette a szájába. Nem csinált semmit, csak tartotta a szájában.

Neki az jutott eszébe, hogy itt fekszik A hab kapitány és vele van hűséges fekete bálnája, Moby Dick.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top