Odajött hozzá és megsimogatta az arcát. Aztán levette a sálat a nyakából, összekötötte vele a kezeit és a sál végét az ágy támlájához csomózta lazán. (Jancsó Zoltán novellája 1 izgalmas nőről és 1 kíváncsi férfiről)
Állandóan arról beszélt, hogy ő fiatalabb fiúkkal nem. És vele egykorúakkal sem.
– Sőt, ha pontos akarok lenni, akkor még nálam kicsit idősebbekkel sem.
– Nem akarom, hogy pontos légy.
– Tizenöt. De inkább húsz évvel legyen idősebb.
Hatalmas mellei voltak. A két számmal nagyobb férfipulóver alig rejtette el őket. Nem volt rajta melltartó, és ahogy beszélt, indulatosan mozogtak jobbra és balra. Szívesen megfogta volna őket.
– Megfoghatod őket. De nehogy azt hidd, hogy emiatt lefekszem veled.
– Nem, nem akarom megfogni.
Nem is csak megfogni akarta őket, hanem a szájába venni és eltűnni közöttük. El sem tudta képzelni, hogy mekkorák lehetnek.
A gimnázium utolsó évében jártak. A lány filozófusnak készült, mindig egy könyvvel járkált. Mindig ugyanazzal a könyvvel.
– Lukács György. Az ész trónfosztása.
Lenézte az irodalmat. Kicsit mindent lenézett.
– Azok csak szavak. Egymás után.
– De hát ez a lényeg benne.
– Nem, nem az a lényeg. Hanem az érzelmek.
– És azzal mi a baj?
– Az érzelmek befolyásolnak. Elveszted a józan eszed.
Néha letette a könyvet a kezéből.
– Te mi akarsz lenni?
– Semmi. Szerintem a világnak már rég vége van, csak az emberek nem tudnak róla.
Ez nem volt igaz. A melleit akarta megfogni és hogy utána mi lesz, az nem érdekelte. Utána tényleg vége lehetett volna a világnak.
– Ez hülyeség. Azt majd a filozófia eldönti, hogy vége van-e a világnak.
– És mi van, ha nem dönti el? Vagy az emberek nem hisznek a filozófusoknak?
– Akkor a pokolra jutnak.
Hosszú, zsíros haja volt, leért egészen a válláig. Néha bevett a szájába egy tincset és úgy nézett rá.
Már nem emlékezett, hogy hogyan ismerte meg. Egyszer csak megjelent nála.
Aztán csak úgy feljött hozzá néha és hosszan keresett a lemezei között. De mindig ugyanazt tette fel.
Bob Dylant.
Ráengedte a tűt a fekete bakelitre, leült az ágyra, rágta a tincset és nézte a borítót.
– Egy filozófusnak nem Wágnert kéne hallgatni?
Nem válaszolt. Ült mellette az ágyon, a borítót nézte, hallgatta a zenét és a pulóvert húzgálta magán. Kicsit büdös volt. A szeretőjétől kapta és még soha nem mosta ki.
– Húsz évvel idősebb nálam. Nem mosom ki, mert az övé. Hiába adta nekem, akkor is az övé. Belelényegült.
Olyan szája volt, mint ami azonnal el akarja nyelni a világot és bent tartani örökre. Egyszer megcsókolta és ő teljesen eltűnt benne. Nem is tudta, hogyan keveredett elő belőle megint. Valószínűleg szerencséje volt.
– De nehogy azt hidd, hogy lefekszem veled, csak azért, mert megcsókoltalak. Ahhoz több kell.
– Mennyivel több?
– Sokkal.
Néha napokra eltűnt. A pulóver szaga ottmaradt egy ideig a szobában aztán az is tovatűnt. Mintha ott sem lett volna.
Aztán eltűnt egy hónapra.
Mikor megint feljött, valami borostyánszerű égett a szemében. Kikereste a lemezt, felrakta és leült az ágyra.
A könyvet most nem tette le.
– Szex közben az ember halhatatlanná válik. Az orgazmus az egyetlen ellenszer. Az ellenméreg.
– Mi ellen?
– Nem mi ellen, hanem miért.
Aztán amikor mégis letette a könyvet az asztalra, felcsúszott a pulóver ujja és akkor látszódott az a néhány heg a bal csuklóján. Kis szimmetrikus vágások, olyanok, mint amilyet a korcsolya vág a jégen, átlátszó és síkban metszett.
Visszaült az ágyra és ráhúzta a térdére a pulóvert. A mellei még nagyobbnak tűntek a szokásosnál, valahogy az egész lány nagyobbnak tűnt.
Behunyta a szemét és eldőlt az ágyon. Elaludt. Ő pedig ott feküdt mellette nyitott szemmel és számolta a perceket.
A pulóverszag teljesen betöltötte a szobát.
Aztán egyszer elvitte a Zeneakadémiára. Nem volt jegyük. Ott álltak az épület előtt és ő nem tudta, hogy mi lesz.
Az emberek már mentek befelé és a félig nyitott ablakokból hallatszott, ahogy a zenekar hangol. Különösen a cselló vibrálása volt szívbemarkoló.
A lány megfogta a kezét és odavitte egy kis, alig észrevehető ajtóhoz. Lenyomta a kilincset és beléptek a sötétbe.
– Egy barátom mondta, hogy itt kell bejönni.
Becsukták az ajtót. Töksötét volt. A lány fogta a kezét és el sem engedte egész este.
– Azt mondta, tizet kell lépni és jobbra lesz egy ajtó.
Léptek tizet és tényleg ott volt egy kis vasajtó. A lány kinyitotta és beléptek. Egy halvány őrfény pislákolt a plafonon.
– Ez egy lift.
Az oldalán nagy, számozott barna gombok voltak.
– Azt mondta, nyomjam meg a mínusz egyet.
A lift döccent egyet és elindult, de szinte rögtön meg is állt. Kinyitották az ajtót és kiléptek. Most nagyon közelről hallották a zenekart. A színpad alatt voltak.
Leültek egy tartóoszlop tövébe.
Csend lett. A nézőtéren néhányan köhögtek, a karmester megkocogtatta a pálcájával a kottaállványt.
Aztán felcsendült a zene és áradni kezdett. Elsöpört minden más hangot, a fényt, a sötétet, az ízeket, a szagokat, a látást. Nem maradt más a világból csak egy dübörgő üstdob. A lány a mutatóujját a tenyeréhez érintette és beleírta, hogy Schumann. Aztán csak lehunyt szemmel ültek.
A lány az utcán elengedte a kezét.
– Nehogy azt gondold, hogy lefekszem veled. Ez nem arról szólt.
– Hát miről?
– Miért, nem hallottad?
A villamoson egészen messze ült le tőle és nézett ki az ablakon. Bámulta az esti utcákat, a parkoló csúnya autókat és még látta, ahogy egy részeg egy közlekedési táblába kapaszkodik.
Csak fogta és állt ott. Szeretett volna már hazamenni, de valami nem engedte. Talán a szíve odaragadt a hideg fémhez.
Aztán amikor a szemben lévő ülés üres lett, a lány leült és megint megfogta a kezét. És néztek ki az üvegen hazáig.
Egyszer ültek a szobában és a lány olyan szorosan fogta a könyvet, mint még soha. A pulóverén ismeretlen színek voltak, mintha évszakot váltott volna.
Mintha tél helyett nyár lenne.
De lehet, hogy csak ő látta úgy az esti félhomályban. Egymással szemben ültek a két fotelban, de olyan messze egymástól, hogy még a térdük sem ért össze. A lány a szeretőjétől jött és a haját összefogta hátul.
– Csak néztük egymást.
– Meddig?
– Nem tudom. Talán egy óráig.
– Nem is beszéltetek?
– Nem. Csak néztünk egymás szemébe.
– Szólt a zene?
– Nem. Olyan csend volt, hogy még az utcán sétálók cipőjének a koppanását is lehetett hallani.
– És mi történt aztán?
– Csak ültünk és néztük egymást.
– Sokáig?
– Nagyon sokáig.
– És?
– És aztán kinyújtotta a kezét és az arcomhoz ért.
– És?
– Amikor hozzám ért, elélveztem.
Szorította magához a könyvet, mintha az is a pulóver lenne, mintha a belőle jövő szag az maga lenne a hétköznap, vagy maga lenne a feljövő hold.
Egyszer kint álltak az utcán és a lány magyarázott.
– Egy bohócnak nem kell piros orr ahhoz, hogy bohóc legyen.
A pulóver már teljesen kinyúlt, majdnem leért a térdéig. A könyvet odaadta neki, hogy szabadon gesztikulálhasson.
– Egy bohócnak szomorúság kell. Végtelen szomorúság.
– De honnan veszi a vicceket?
– A magányból.
Közelebb jött hozzá. Már majdnem átölelte.
– Jelentéseket talál.
– Miben?
– Mindenben.
Aztán átölelte.
– És mi kell még hozzá?
– Bátorság.
Aztán egyszer hazakísérte. Egy buliból mentek haza. Hideg volt és a lány nagyon messze lakott. Azt mondta, egyedül van otthon, a szülei leléptek.
– Hol vannak?
– Kimentek a telekre.
– Mit csinálnak télen a telken?
– Befűtenek.
– És?
– És megeszik a kaját, amit kivittek.
– És aztán?
– Aztán hazajönnek.
Rajta klumpa volt, fekete svéd fapapucs. A kemény fiúk télen is abban jártak, csak egy fehér zoknit vettek alá. Ő nem volt kemény fiú és fehér zoknija sem volt. Azt gondolta, hogy ha fekete, az sem baj. És elég részeg volt ahhoz, hogy ne törődjön semmivel.
A buliban egy fiúval a magyar zászlót gyakorolták.
– Megiszol egy liter fehérbort.
– És aztán?
– Aztán egy liter vöröset.
– És aztán?
– Aztán zöldet hánysz. Ez a magyar zászló.
A szájában még mindig érezte az olcsó, rossz minőségű bor ízét. Kiértek a kertes házak közé. Itt már alig volt világítás. A lány megállt egy kapu előtt, a könyvet maga előtt tartotta.
– Szia. Én most bemegyek.
– Hogyhogy?
– Azt hitted, ha hazakísérsz, akkor lefekszem veled?
– Igen.
A lány adott neki egy könnyű puszit, aztán bement a kapun és eltűnt a házban. Ő állt ott a sötétben és azt sem tudta, hogy hol van.
Elindult visszafelé az utcán. Valahonnan, mintha egy villamos hangját hozta volna a szél.
Futni kezdett a hang irányába.
Az utca végében felsejlett egy kis tér, nagy neon lámpákkal és néhány fával. Ahogy elfutott a házak mellett, kutyák ugatták meg. A kereszteződésnél lelépett a járdáról pont bele a kanálisrácsba. A klumpa beszorult a fémek közé.
Úgy érezte, mintha letépték volna a bal lábát. Még a reccsenést is hallotta. Nem tudott felállni.
Négykézláb mászott el a kis térig. Ott, mint egy álomban, sárga lámpáktól megvilágítva két taxi állt. A tetejükön az ovális felirat világító fénye jelezte, hogy szabad mind a kettő. Odakúszott a másodikhoz, kinyitotta a jobb első ajtót és lábmagasságban benézett a kocsiba.
– Elvinne, kérem? Valószínűleg eltörtem a lábamat.
A fiatal, bajuszos férfi ránézett és szenvtelen arccal mondta.
– Az első autó megy.
Ő lágyan visszacsukta az ajtót és előre kúszott a másik taxihoz.
Másnap a kórházban megröntgenezték. Ínszalag szakadás, azt mondta az orvos.
– Húsz nap fekvőgipsz, aztán tíz nap járógipsz.
– És utána?
– Utána gyógytorna.
Felrakták a hófehér gipszet és a mentő hazavitte.
A lány már az első héten meglátogatta, hozott három kiló narancsot. Kivette a zacskóból őket és szép sorban elkezdte lerakni, végig a párkányon, az éjjeliszekrényen, a könyves polcon. Aztán elfogytak a narancsok.
– Fáj?
– Csak viszket.
– És mit lehet csinálni?
– Nevetni.
Odajött hozzá és megsimogatta az arcát. Aztán levette a sálat a nyakából, összekötötte vele a kezeit és a sál végét az ágy támlájához csomózta lazán. Úgy tűnt, hogy mindjárt kibomlik, de aztán mégsem. Leoltotta a villanyt, de a redőnyt nem húzta le. Az utcai lámpa sárga fénye furcsa eltökéltséggel világította meg az arcát. Levetkőzött teljesen. A pulóvert gondosan ráterítette egy székre. Valahogy úgy, mintha nézné őket.
Odalépett az ágyhoz. A hatalmas mellek fehéren világítottak. Még sokkal nagyobbnak tűntek, mint a képzeletében. A haját félresöpörte az arcából.
Lehúzta róla a takarót. Rajta nem volt semmi, csak a bal lábán a gipsz, egészen térdig.
A lány fölmászott az ágyra, lassan fölé hajolt és bevette a szájába. Nem csinált semmit, csak tartotta a szájában.
Neki az jutott eszébe, hogy itt fekszik A hab kapitány és vele van hűséges fekete bálnája, Moby Dick.
