Az én rendetlenségem nem rendetlenség, hanem egy másik fajta rend – Méhes Károly Kitkat meséi.
Az iskola kezd olyan lenni, mint egy iskola. Egyre több mindenről derül ki lassacskán, hogy nem lehet vagy nem szabad.
Itt van mindjárt az embernek a holmija.
Egy csomó minden, ami korábban nem volt: radír, millió ceruza, hegyező, vagy maga a tolltartó; temérdek füzet, kis füzet, nagy füzet, ellenőrző… Nem is beszélve a tornazsákról.
Ez állítólag csupa hasznos holmi, ami részben igaz, de leginkább egy dologra jók: pompásan el tudnak veszni.
Vagy ha nem is vesznek el rögvest, szeretnek vagy otthon maradni, vagy a suliban maradni. Mindegy, mert valaki úgyis összevonja a szemöldökét.
A Tanító Néni is csóválja a fejét és Ejnye, Katikámozik, és az Anyukám meg az Apukám is csóvál, és hitetlenkedve kérdezi,
Hát ilyen az én kislányom? Rendetlen?
Pedig ez nem rendetlenség, csak más fajta rend, mint a felnőtteké.
Mert valahol megvan az a radír és kottafüzet, és ahol van, most éppenséggel az a helye.
A rendesség párja, lassan már ezt is tudom, a csöndesség.
Aki nem beszél, kotyog, sutymorog, az rendes.
De hát ez rettenetesen nehéz, sokkal nehezebb, mint összeadni az ötöt a hárommal. Mert azt már most is mindenki tudja, hogy nyolc, de nem elmondani azt, ami el kell – hát, az szinte lehetetlen.
Ezért volt ma ültetés az osztályban. Az Apukám próbálta viccesen felfogni az egészet, mert azzal jött, hogy én melyik cserépbe kerültem és jól meglocsoltak-e. De bizony egészen más volt a helyzet.
Állítólag sokat fecserésztem a Bálinttal, de hát mi az, hogy sok? Valakinek el kell neki magyarázni, ha ezt meg azt nem úgy csinálja, ahogy kell, merő jószándékból. És verekedni pedig egészen ritkán verekedtünk. Csak ha dühbe gurított, akkor, egy kicsit. Mert játszotta az oktondit, és nem fogadta meg a tanácsomat. Az tökre frusztráló ám.
Úgyhogy ezért jött el az ültetés napja, és a középső sor második padjából elkerültem az ajtó felőli sor harmadik padjába, a Rozi mellé. Bálint mától Eszter mellett ül, az ablak mellett. Néha hátra néz, felém, és rögtön megérzem, hogy bámul. Emelgetjük egymás felé a szemöldökünket, és halkan, vagyis szó nélkül mozgatjuk az ajkunkat, mintha így akarnánk elmondani azt a fontosat, ami nem tűr halasztást. Mert mire jön a szünet, elfelejtenénk.
És, mi tagadás, azért akadnak unalmas órák is. Még szerencse, hogy vannak mindenféle színű filcek a tolltartómban, azokkal csodálatosan ki lehet színezni a körmömet. Lilára, világító zöldre, vörösre, neonnarancssárgára.
Igazából csodálkoztam, hogy ezzel mért nem arattam sikert otthon, mint régebben a rajzaimmal.
Katikám, jött megint a fejcsóva, hát így figyelsz te az órán? Mit szólt a Tanító Néni? Szaladj gyorsan, sikáld le az ujjacskáidat…
Szóval, ez is az iskola.
Még szerencse, hogy ma délután, miután a Balázzsal, a Vivivel, a Rékával és a Marcival megállapodtunk, hogy megszűnik a Drótgyár. Mi találtuk ki, és természetesen titkos volt, mert ott használtuk az árampazarló-gépet. De aztán gyorsan megalapítottuk az új Autógyárat. Mindenkinek van valami fontos feladata. Én ma magyar, francia, angol és olasz autókat rajzoltam. A gumijuk a legtöbb esetben száz százalékos, de nem mindig, sőt, van olyan autó is, ami mínusz nulla százalékos gumit kap, vagy tele van szöggel és ki van vagdosva ollóval. Mondjuk, ezt még nem nagyon értem, miért kell így lennie, de Marci szerint ez fontos.
Kétségtelen, hogy jó dolog iskolába járni. Kifejezetten hasznos. Sose lett volna Drótgyáram, és most se lenne Autógyárunk, ha még mindig ovisok lennénk. Sőt, azt is tudom már mondani németül, hogy „ugrálókötél”.
Úgy van, hogy… Izé…, na… – csak most épp nem jut az eszembe, bocsi.
