avatar
2012. november 27. /

Steven Saylor: A hét csoda

Steven Saylor A het csoda b1 72dpi

Gordianus, tizennyolcadik életévét betöltvén, élete legnagyobb kalandjára indul: megtekinti a világ hét csodáját. Ismertető és részlet a könyvből:

Ekkor még nem hívják „Nyomozónak” – ám ez a kíváncsi ifjú római a hét csoda mindegyikénél olyan rejtéllyel szembesül, amely próbára teszi képességeit. Utazásaira tanára, a szidóni Antipatrosz szegődik társául, az akkori világ legünnepeltebb poétája, aki ugyanakkor meglehetősen csavaros észjárású öregember. Mielőtt útnak indulnak, Antipatrosz megrendezi a saját halálát, hogy álnéven járhassa a világot. A történetek hátterében ott forrong az a politikai zűrzavar, amely fenekestül forgatja majd fel a római világot. Tanár és tanítványa együtt látogatnak el Görögország és Kis-Ázsia híres városaiba, majd Babilóniába és Egyiptomba. Szemtanúi lesznek az első Olümpiai Játékoknak, egzotikus ünnepségeken vesznek részt, és megcsodálhatják a legkáprázatosabb építményeket, amelyeket emberi kéz valaha alkotott. Útjukat gyilkosságok, boszorkányságok és egyéb kísérteties jelenségek kísérik.

Steven Saylor végre felfedi Gordianus életének eddig ismeretlen szakaszát, és arra is fény derül, hogyan lett belőle a Nyomozó. Mindeközben bepillantást nyerünk az ókori Róma talányokban, izgalmakban, csodákban és összeesküvésekben gazdag világába, mindezt azon a varázslatos módon, amire csak Steven Saylor képes.

I

A római előzmények:

A HALOTT, AKI NEM HALT MEG

– Most, hogy meghaltál, Antipatrosz, mihez kezdesz magaddal?

Apám jót nevetett a saját viccén. Nagyon is jól tudta, milyen terveket dédelget

Antipatrosz, ám ennek a tréfás paradoxonnak nem bírt ellenállni. Apám

imádta a szójátékokat és talányokat, sőt hivatása is ezekhez kapcsolódott.

Nyomozónak hívta magát, mivel az emberek azért fizették, hogy különféle

rejtélyek után nyomozzon.

Antipatrosz jellemző módon egy rögtönzött verssel válaszolt – hiszen

nem másról szól ez a történet, mint a szidóni Antipatroszról, a világ egyik

legnépszerűbb költőjéről, akit nemcsak versei eleganciája, hanem improvizációi

is híressé és ünnepeltté tettek. Mintha az éterből szőtte volna

költeményeit. Természetesen görögül szavalt:

Születésnapomon bevégezve itt hagyom Rómát,

Fiad éve is fordul – hagyja tán ő is el otthonát?

A poéta persze ugyanúgy a nyilvánvalóra kérdezett rá, mint apám az

előző percben. Napok óta készültünk rá az öregemberrel, hogy ezen a

napon magunk mögött hagyjuk Rómát. Rám mosolygott.

– Igazságtalan dolog, fiam, hogy a születésnapodat az én temetésem

árnyékolja be!

Ellenálltam a késztetésnek, hogy helyesbítsek. Makacsul ragaszkodott a

„fiam” megszólításhoz, holott pontosan egy évvel korábban avattak felnőtté,

amikor is tizenhét évesen magamra öltöttem a férfiúi tógát.

– Jobb módot nem is találhattunk volna a születésnapom megünneplésére,

mester, mint hogy elindulunk egy olyan utazásra, amilyenről a legtöbb

ember csak álmodhat!

– Ez így van! – szorította meg a vállamat Antipatrosz. – Kevés ifjúnak

adatik meg, hogy a saját szemével lássa az emberkéz által valaha épített

legnagyszerűbb építményeket, ráadásul oldalán az emberiség legnagyobb

költőjével!

Antipatrosz soha nem szerénykedett. Most, hogy meghalt, még kérkedőbb

lett.

– Az is csak kevesek kiváltsága, hogy a saját sírkövüket szemlélhessék –

tette hozzá apám, és rá is mutatott a szóban forgó faragványra.

Apám házának kertjében álltunk, az Esquilinuson. Felhőtlen ég tekintett

le ránk, és szokatlanul meleg volt ahhoz képest, hogy még csak martiust

írtunk. Pillantásunk egy márványdarabra szegeződött, amit a kőfaragó pár

perccel korábban hozott el a műhelyéből, és a rávésett, talányos képeket

fürkésztük. Egy élő ember síremléke volt. A combig érő kődarabot nagy

odafigyeléssel faragták és vésték, majd élénk színűre festették. Később a

síremlék tetejére fog kerülni, amely a halott hamvait őrzi, ám egyelőre

csak azon a ládán pihent, amelyben szállították.

Antipatrosz tűnődve bólintott.

– Az is ritkaság, hogy valaki megtervezhesse a sírkövét, ahogy én tettem.

Nem érzed ezt túlzott tiszteletlenségnek, ugye, Nyomozó? A világért sem

szeretném, ha első pillantásra leleplezné a csalást! Ha bárki megszimatolná,

hogy csak megrendeztem a halálomat…

– Ne aggódj, öreg barátom! Minden a terv szerint halad. Öt nappal

ezelőtt beírattam a halálodat a Libitina-templom jegyzékébe. A gazdag

matrónáknak köszönhetően, akik naponta többször elküldik rabszolgáikat

a jegyzék ellenőrzésére, pár óra alatt elterjedt a halálhíred Rómában. Mindenki

azt feltételezte, hogy idős barátod és patrónusod, Quintus Lutatius

Catulus őrzi földi maradványaidat, és ő intézi a temetést is. Meglehetős

hitetlenséggel fogadták a hírt, hogy egy magamfajta egyszerű polgárt

jelöltél meg intézőnek a végakaratodban, és hogy az én házam előterében

állítjuk ki maradványaidat. Mégis így történt. Hívtam a temetkezőket,

hogy mossák le és illatosítsák be a testet, majd virágot, cipruságakat

és tömjént vásároltam, végül egy előkelő ravatalt szereztem, hiszen a

végakaratod minden kiadáshoz biztosított fedezetet. Aztán közszemlére

tettem a holttestet az előtérben. Micsoda sokadalom volt kíváncsi rád!

Minden római költő és minden második római politikus eljött leróni

kegyeletét.

Antipatrosz fanyarul elmosolyodott.

– Az örökségem révén a római társadalom krémjével ismerkedhetsz meg,

Nyomozó… Azzal a fajtával, akik egyfolytában az ítélőszék elé rángatják

egymást gyilkosság vádjával. Ez egy igazi kincsesbánya, nem győzöd majd

a megbízók rohamát!

Apám bólintott.

– Igen, úgy tűnik, mindenki eljött… csak Catulus nem. Amiatt duzzogna,

hogy mást neveztél meg örökösödnek és végrehajtódnak?

– Inkább kivárt, és ma fogja leróni kegyeletét, a temetés napján, hogy

érkezésével a lehető legnagyobb feltűnést keltse. Talán a lelke egy költőé,

ám ösztönei egy politikusra vallanak…

Az idős poéta elhallgatott, mert kopogtak.

– Újabb látogató. Gyorsan eltűnök.

Antipatrosz egy rejtekajtóhoz sietett, amely egy keskeny kis kamrába

vezetett. Az eldugott helyiségből egy repedésen keresztül lehetett kilesni

a ház előterébe.

A következő pillanatban apám ajtónyitója és akkortájt egyetlen rabszolgája,

Damon bukkant fel a kertben.

– Látogatód érkezett, gazdám – szuszogta. Éltes rabszolga volt már,

nehezen bírta az iramot a rengeteg vendég beengedésével és bejelentésével.

Megköszörülte a torkát, és láttam rajta, hogy erősen összpontosít a

név helyes kiejtésére. – Lintus Quitatius Catulus, a köztársaság egykori

konzulja eljött, hogy lerója tiszteletét a nagynevű halott előtt.

– Úgy érted, Quintus Lutatius Catulus, ugye? – kérdezte apám elnézően.

– Gyere, fiam, üdvözöljük a konzult!

Egy hatvan év körüli férfi állt az előtérben. Apámhoz és hozzám hasonlóan

fekete tógát öltött erre az alkalomra, ám az ő ruházatát bíborszalag

szegélyezte, szenátori rangját jelezve. Tíz évvel korábban Catulus

konzulként és a légiók parancsnokaként szolgálta Rómát; az ő serege

semmisítette meg a kimbereket a vercellaei csatában. Ezenfelül előkelő

modorú és művelt ember volt, sokak szerint igen érzékeny természettel

megáldva. Mereven, egyenesen állt meg a halotti ravatal előtt, és összekulcsolta

a kezét.

Apám bemutatkozott neki, majd engem is bemutatott, ám Catulus szinte

észre sem vett minket.

– Becses jelenléteddel megtiszteled hajlékomat, konzul, de sajnálom,

hogy ilyen szomorú esemény miatt látogattál meg. Egyedül jöttél?

Catulus felvonta az egyik szemöldökét.

– Már hogy jöttem volna egyedül? A kíséretemet odakint hagytam, hogy

pár percet egyedül tölthessek régi barátommal… négyszemközt, ha lehet

ilyet mondani. De látom, hogy letakartátok az arcát. – Catulus a viaszból

készült maszkra mutatott, amely a halott arcát fedte. – Igaz, hogy vonásait

összeroncsolta a zuhanás?

– Sajnos igen – felelte az apám. – A temetkezők minden tőlük telhetőt

megtettek, hogy bemutathassuk, de olyan mérvű károsodást szenvedett az

arca, hogy inkább az eltakarása mellett döntöttem. A halotti maszkokkal

általában sikerül felidézni az elhunytat, jelen esetben azonban egy avatott

szobrászra volt szükség, aki ismerte Antipatrosz arcát. A gyászmeneten természetesen használni fogjuk ezt a maszkot, ahogy szokás, addig ciprusággal

takarjuk el. Igen kiváló munkát végzett a szobrász, nem igaz? Valóban úgy

fest, mintha Antipatrosz csak aludna ezen az emelvényen. Ha mégis látni

kívánnád az arcát…

Catulus komoran bólintott.

– Katonaember vagyok, Nyomozó. Minden szörnyűséget láttam, ami

emberi testtel történhet. Mutasd meg!

Apám a ravatalhoz lépett, és felemelte a maszkot.

A higgadt konzul váratlan, lányos sikolya, amit a fogai közé dugott

öklével fojtott el, annyira nem illett a helyzethez, hogy kis híján hangosan

felnevettem. A rejtekajtó mögül olyan zaj érkezett, mintha meglazult

vakolat potyogna le. Lelki szemeim előtt megjelent a vidáman kuncogó

Antipatrosz alakja.

Catulus a falra nézett. Apám zavartan vonta meg a vállát, mintha hívatlan

patkányok jelenléte miatt szégyenkezne.

– Hogyan torzíthatta el ennyire egy egyszerű esés? – kérdezte Catulus,

és el sem vette az öklét a szája elől. Kissé mintha zöldre váltott volna az

arcszíne.

– Hosszú zuhanás volt – magyarázta apám. – Egy ötemeletes lakóház

felső szintjéről esett ki a Suburában. A fejére érkezett. Mint mondtam, a

temetkezők mindent elkövettek…

– Igen, értem. Tedd vissza a maszkot, kérlek!

– Természetesen, konzul.

Ismét elgondolkodtam azon, ki lehetett egykor a ravatalon fekvő holttest.

Apám nem volt hajlandó elárulni, ahogy semmi mást sem a munkájával

kapcsolatban, amit szerinte nem kellett tudnom. Amikor betöltöttem a tizenhetet,

azt hittem, elég érettnek tart már arra, hogy megossza velem a

titkait, ám az utóbbi egy évben még jobban ügyelt a szavaira, mint azelőtt.

Tudtam, hogy valami veszélyes mozgolódás zajlik Rómában a felszín alatt,

hiszen nyomós ok kell ahhoz, hogy Antipatrosz megrendezze a saját halálát,

apám pedig segédkezzen neki egy ilyen merész vállalkozásban. Ami azonban

a részleteket illeti, a sötétben tapogatóztam.

A ravatalon fekvő idős test nagyon hasonlított Antipatroszra. Egyetlen

látogató sem közeledett hozzá kételkedve. Persze a hosszú ősz haján és

szakállán kívül nem sok mindent láthattak belőle, csak ráncos, májfoltos

kezét a mellkasán keresztbe téve. Teste többi részét az idős költő

kedvenc ruhadarabja és a halotti maszk takarta. A férfi valóban úgy

esett ki egy ház ablakán a Suburában, ahogy apám elmesélte. Betört a

koponyája és összezúzódott az arca. Vajon rabszolga volt, akit feltűnés

nélkül megvettek a gazdájától erre a célra? Vagy valami alantas bűnöző,

akit senki sem fog keresni? Esetleg egy vénséges vén római, akinek már

sem családja, sem barátai nincsenek? Akárki is volt, éppen jókor halt

meg, és pont úgy, hogy be lehessen állítani Antipatrosznak. Apám bizonyos

értelemben még szívességet is tett neki; Róma kiválóságai rótták

le kegyeletüket előtte, és a rangjához képest jóval méltóságteljesebb

gyászmenetet rendeztek neki.

– Szomorú, hogy Antipatrosz éppen a születésnapján hunyt el! – sóhajtott

fel Catulus. – Az egyetlen napon, amikor mindig engedett a csábításnak, és

a sárga földig leitta magát! „Az éves születésnaplázam!” Ezt mondta ilyenkor,

mintha tényleg létezne ilyen betegség. Ezeken a napokon egyetlen

barátját sem engedte magához, egész napra az ágyához láncolta nyomorult

állapota. Gondolom, az ital a halálában is szerepet játszott.

– Úgy tűnik, Antipatrosz valóban ivott – bólintott apám. – A teste még

mindig borszagot áraszt. Ha közel hajolsz hozzá…

– Ez nem szükséges! – csattant fel Catulus, még mindig kissé zölden. –

Igaz, hogy éppen egy prostituálttal találkozott?

– Valószínűsíthető. A lakást, amelyből kizuhant, ilyen célokra használják.

– Az ő korában! – Catulus megcsóválta a fejét, de halványan elmosolyodott.

– Találtatok rajta idegenkezűségre utaló nyomokat?

– Ami engem illet, nem – vágta rá az apám.

– Igen, hallottam, hogy te megtalálod a bűnjeleket. Férfi vagy nő?

– Hogy mondod, konzul?

– A prostituált, akit Antipatrosz felkeresett. Férfi volt, vagy nő?

Ezt még senki sem kérdezte meg, és láttam apámon, hogy kényszeredetten

talál ki valamit ott helyben. Eszembe jutott, hogy Catulus a fiatal

fiúk iránti vonzalmáról volt híres, és egy-két szeretőjéhez görög verseket

írt – ami igen vakmerő tett volt egy idősebb generációhoz tartozó római

arisztokratától.

Apám lebiggyesztette a száját.

– Antipatrosz partnere minden jel szerint elmenekült a fatális baleset

után, és semmi nyomot nem hagyott, de úgy értesültem, hogy a földszinti

taverna egyik törzsvendége egy vonzó külsejű fiatal férfit látott a költő

társaságában a nap korábbi szakaszában.

Apám gátlás nélkül tudott hazudni, jóllehet ezt a képességét rám nem

örökítette át kielégítő mértékben. A fal túloldaláról ismét vakolat pergésének

neszei szűrődtek át. Vajon Antipatrosz remegett a nevetéstől, vagy

felháborodva rugdosta a falat?

– Ó! – mondta Catulus, és mindentudóan bólintott. – Öreg barátunk nem

kezelte nyíltan a szerelmi ügyeit, sőt annyira visszafogott volt, hogy már

azt hittem, maga mögött hagyta a testi élvezeteket, eltépte Erósz rabláncait,

akár a fiúkért rajongó, megvénült Szophoklész. De mindig sejtettem, hogy

legbelül értékeli a fiatalság szépségét. Másképpen hogy juthatott volna

eszébe az a csodás Anakreón-sírfelirat?

A konzul a mellkasára tette a kezét, és szavalni kezdett:

Itt nyugszik Anakreón – költő, dalnok, líraművész,

Halljátok a szerelem gyötrő tüzének dallamát –

Anakreón sóvárgásáról a táncos Bathüllosz után,

Akitől sorsdöntő kérdésére oly hőn várta válaszát…

Catulus sóhajtott, és letörölt egy könnyet a szeméről. Eddig jóformán

nem is érzékelte a jelenlétemet, ám most egyenesen rám nézett.

– Szóval ő az utódod és névrokonod, Nyomozó? Az ifjú Gordianus?

– Igen. De amint azt a férfiúi tógájából láthatod, már nem fiú. Sőt, ma

van a tizennyolcadik születésnapja.

– Csakugyan? – Catulus kötekedőn felvonta a szemöldökét. – Nos,

kötelességemnek

érzem figyelmeztetni téged, fiatalember, hogy nagy

hibát

követsz el, ha Antipatroszhoz hasonlóan ünnepled a születésnapodat.

Más dolgokban azonban jó szívvel követheted a példáját. A tanítványa

voltál?

– Büszke vagyok rá, hogy tanáromnak nevezhettem – válaszoltam.

– Nem is csoda. Nagyon megválogatta, kinek az oktatását vállalja el.

Valami különleges adottságot láthatott meg benned, ifjú.

A konzul átható pillantásától kissé idegesen vontam vállat. Meglehetős

önhittség volt részemről, hogy a nagy szidóni Antipatrosz tanítványának

szerepében tetszelegtem, hiszen apámnak sosem lett volna annyi pénze,

hogy egy ilyen kiváló költőt fogadjon mellém. Inkább baráti beszélgetésekbe

bonyolódtunk, semmint tanórákba, ugyanakkor Antipatrosz soha

nem távozott apám házából anélkül, hogy pár görög verssort a fejembe

ne véssen, esetleg Nagy Sándor hadvezéreinek nevét vagy valami más

hasznos ismeretet. Apámtól egész más dolgokat tanultam, úgymint a

zárak felfeszítésének módjait, a női hazugság tíz árulkodó jelét vagy az

észrevétlen lopakodást. Amit azonban az irodalomról, történelemről,

matematikáról és főként a görög nyelvről tudtam, Antipatrosznak köszönhettem.

– Szeretnéd látni a sírkövet? – kérdezte apám.

– Már ki is faragták?

– Alig egy órája hozták meg. Tekintettel arra, hogy Antipatrosz módfelett

büszke volt görög származására, a görög szokásokat igyekeztem követni. Az

athéni Szolón által lefektetett ősi szabály alapján olyan sírkövet rendeltem,

amelyet egy tízfős műhely három nap alatt el tud készíteni. A márványtábla

ma reggel érkezett, még a festék is alig száradt meg rajta. Jöjj utánam, konzul!

Apám kivezetett bennünket a napfényben fürdő kertbe. Megint halk

nesz hallatszott a fal felől, amely mögött az idős költő bujkált. Bizonyára

nehezen viselte, hogy ott kell maradnia, és a kertben zajló eseményeket

nem követheti figyelemmel.

– Amint láthatod, konzul, a sírkő a mai művelt görög réteg körében oly

divatos stílusban készült. A szerény méretű tábla egy egyszerű kő síremlék

tetejére fog kerülni, amelyben a hamvait nyugalomra helyezik. Ezt a

kialakítást mi latinul rebusnak hívjuk: a képek egy történetet mesélnek el,

de csak azok számára, akik meg tudják fejteni.

– Ó igen – felelte Catulus –, maga Antipatrosz is írt néhány verset ilyen

sírkövekről. Remek ötlet, hogy az ő sírjára is egy rejtvény kerüljön! Vajon

nekem mond valamit?

Egy aprólékosan kidolgozott timpanon két oszloppal keretezte a képeket;

a tábla ezen része már készen volt. Az Antipatroszra emlékező belső

képeket avatott kezek vésték sekélyen a márványba. Catulus összevont

szemöldökkel vizsgálta a domborműveket.

– Egy kakas! – kiáltott fel. – Miért pont kakas? Meg kell hagyni, művészi

a kidolgozása. Dühödt szeme van, a csőre nyitva, széttárt szárnyait pedig

lángoló vörösre festették. De mit fog a karmai között? Egyikben egy jogart,

azaz egy királyi jelvényt, a másikban egy pálmalevelet, a győzelem jelét,

amit például az atléták kapnak. – Catulus hümmögött. – És mi ez itt, a

legalján, ami imbolyog, mintha leesni készülne? Mint egy ujjperccsont,

amivel eleink szerencsejátékot űztek. Ha eldobnak egy ilyet, a négy oldal

valamelyike lesz felül. Jómagam nem vagyok egy nagy játékos, de azt még

én is tudom, hogy ezen a kockán a vesztes jele van. Hogy is mondják a

görögök? Igen, a kioszdobás, ami Kiosz szigetéről kapta a nevét.

Catulus hátrébb lépett, megállt afféle gondolkodó pózban: jobb kezét a

szájához emelte, bal kezével átfogta a jobb könyökét.

– Egy jogar… holott Antipatrosz nem volt királyi származású. Egy pálmalevél…

pedig nem az atletikus képességeiről volt híres, fiatalkorában

sem. És miért pont kakas? Mi végett a vesztésre álló kockadobás?

Egy darabig még tűnődött, aztán elmosolyodott.

– Igen, a pálma a győzelem szimbóluma, de mellette Tírusz városának is

jelképe! Bár Antipatrosz mindig Szidónt jelölte meg szülővárosaként, valójában

Tíruszban született, pár órányi járófölddel délebbre a szíriai parton.

Ezt kevés embernek árulta el, de látom, te közéjük tartoztál, Nyomozó.

Okos gondolat volt belekomponálni ebbe a domborműbe, hiszen így csak

a költőhöz legközelebb állók fogják tudni megfejteni!

Apám szerénytelenül megvonta a vállát, de az is lehet, hogy lerázta magáról

a dicsőséget, elvégre nem fogadhatta el a dicséretet a márványtáblát

tervező Antipatrosz helyett.

– A kukorékoló kakas egy olyan embert jelképez, akinek messze földön

is hallották hangját. Antipatrosz költészete sem ismert határokat. Ami pedig

a poéták között elfoglalt helyét illeti, annak a jogarnak igenis helye van a

táblán. Viszont ez a csont és a kioszdobás…

Catulus kis ideig még vakargatta az állát, majd összecsapta a tenyerét.

– Herculesre, ez a legagyafúrtabb része! Nemcsak az élete kezdetét sikerült

ezzel szimbolizálnod, vagyis a születését Tíruszban, hanem a halálát

is, a pontos körülményeit! A kiosz azt jelenti, hogy szerencsétlenül esik

a kocka, ugyanakkor Kiosz szigete a boráról is híres. Antipatrosz túl sok

bort ivott, és szerencsétlenül esett; egy valóságos kioszdobás történt vele.

Ez egy bámulatos, kőbe vésett rejtvény, Nyomozó. Nemcsak okos, hanem

egyenesen briliáns megoldás!

Apám szó szerint elpirult, lesütötte a szemét, mintha szerénysége nem

engedné, hogy elfogadjon egy ilyen elismerést.

Catulus mereven kihúzta magát, és felhajtotta tógája redőit.

– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Nyomozó. Amikor azt hittem, hogy

a drága öreg Antipatrosz barátom halálával kapcsolatos ügyeket egy…

olyan emberre bízták, aki… nos érted, nem a mi köreinkből való, úgy

gondoltam, bizonyára elment az esze, mielőtt végrendelkezett. De most

már látom, milyen közel álltatok ti ketten egymáshoz, milyen gondosan

követte fiad fejlődését, és legfőképp milyen okos embert választott ki

intézőnek és örökösnek. Egy ilyen lángelmét csak Antipatrosz fedezhetett

fel és értékelhetett. Büszke lenne erre a sírkőre. Magam sem készíttethettem

volna jobbat.

Azzal a konzul sírva fakadt, és úgy zokogott, mint egy asszony.

{jcomments on}

Megosztás: