Gordianus, tizennyolcadik életévét betöltvén, élete legnagyobb kalandjára indul: megtekinti a világ hét csodáját. Ismertető és részlet a könyvből:
Ekkor még nem hívják „Nyomozónak” – ám ez a kíváncsi ifjú római a hét csoda mindegyikénél olyan rejtéllyel szembesül, amely próbára teszi képességeit. Utazásaira tanára, a szidóni Antipatrosz szegődik társául, az akkori világ legünnepeltebb poétája, aki ugyanakkor meglehetősen csavaros észjárású öregember. Mielőtt útnak indulnak, Antipatrosz megrendezi a saját halálát, hogy álnéven járhassa a világot. A történetek hátterében ott forrong az a politikai zűrzavar, amely fenekestül forgatja majd fel a római világot. Tanár és tanítványa együtt látogatnak el Görögország és Kis-Ázsia híres városaiba, majd Babilóniába és Egyiptomba. Szemtanúi lesznek az első Olümpiai Játékoknak, egzotikus ünnepségeken vesznek részt, és megcsodálhatják a legkáprázatosabb építményeket, amelyeket emberi kéz valaha alkotott. Útjukat gyilkosságok, boszorkányságok és egyéb kísérteties jelenségek kísérik.
Steven Saylor végre felfedi Gordianus életének eddig ismeretlen szakaszát, és arra is fény derül, hogyan lett belőle a Nyomozó. Mindeközben bepillantást nyerünk az ókori Róma talányokban, izgalmakban, csodákban és összeesküvésekben gazdag világába, mindezt azon a varázslatos módon, amire csak Steven Saylor képes.
I
A római előzmények:
A HALOTT, AKI NEM HALT MEG
– Most, hogy meghaltál, Antipatrosz, mihez kezdesz magaddal?
Apám jót nevetett a saját viccén. Nagyon is jól tudta, milyen terveket dédelget
Antipatrosz, ám ennek a tréfás paradoxonnak nem bírt ellenállni. Apám
imádta a szójátékokat és talányokat, sőt hivatása is ezekhez kapcsolódott.
Nyomozónak hívta magát, mivel az emberek azért fizették, hogy különféle
rejtélyek után nyomozzon.
Antipatrosz jellemző módon egy rögtönzött verssel válaszolt – hiszen
nem másról szól ez a történet, mint a szidóni Antipatroszról, a világ egyik
legnépszerűbb költőjéről, akit nemcsak versei eleganciája, hanem improvizációi
is híressé és ünnepeltté tettek. Mintha az éterből szőtte volna
költeményeit. Természetesen görögül szavalt:
Születésnapomon bevégezve itt hagyom Rómát,
Fiad éve is fordul – hagyja tán ő is el otthonát?
A poéta persze ugyanúgy a nyilvánvalóra kérdezett rá, mint apám az
előző percben. Napok óta készültünk rá az öregemberrel, hogy ezen a
napon magunk mögött hagyjuk Rómát. Rám mosolygott.
– Igazságtalan dolog, fiam, hogy a születésnapodat az én temetésem
árnyékolja be!
Ellenálltam a késztetésnek, hogy helyesbítsek. Makacsul ragaszkodott a
„fiam” megszólításhoz, holott pontosan egy évvel korábban avattak felnőtté,
amikor is tizenhét évesen magamra öltöttem a férfiúi tógát.
– Jobb módot nem is találhattunk volna a születésnapom megünneplésére,
mester, mint hogy elindulunk egy olyan utazásra, amilyenről a legtöbb
ember csak álmodhat!
– Ez így van! – szorította meg a vállamat Antipatrosz. – Kevés ifjúnak
adatik meg, hogy a saját szemével lássa az emberkéz által valaha épített
legnagyszerűbb építményeket, ráadásul oldalán az emberiség legnagyobb
költőjével!
Antipatrosz soha nem szerénykedett. Most, hogy meghalt, még kérkedőbb
lett.
– Az is csak kevesek kiváltsága, hogy a saját sírkövüket szemlélhessék –
tette hozzá apám, és rá is mutatott a szóban forgó faragványra.
Apám házának kertjében álltunk, az Esquilinuson. Felhőtlen ég tekintett
le ránk, és szokatlanul meleg volt ahhoz képest, hogy még csak martiust
írtunk. Pillantásunk egy márványdarabra szegeződött, amit a kőfaragó pár
perccel korábban hozott el a műhelyéből, és a rávésett, talányos képeket
fürkésztük. Egy élő ember síremléke volt. A combig érő kődarabot nagy
odafigyeléssel faragták és vésték, majd élénk színűre festették. Később a
síremlék tetejére fog kerülni, amely a halott hamvait őrzi, ám egyelőre
csak azon a ládán pihent, amelyben szállították.
Antipatrosz tűnődve bólintott.
– Az is ritkaság, hogy valaki megtervezhesse a sírkövét, ahogy én tettem.
Nem érzed ezt túlzott tiszteletlenségnek, ugye, Nyomozó? A világért sem
szeretném, ha első pillantásra leleplezné a csalást! Ha bárki megszimatolná,
hogy csak megrendeztem a halálomat…
– Ne aggódj, öreg barátom! Minden a terv szerint halad. Öt nappal
ezelőtt beírattam a halálodat a Libitina-templom jegyzékébe. A gazdag
matrónáknak köszönhetően, akik naponta többször elküldik rabszolgáikat
a jegyzék ellenőrzésére, pár óra alatt elterjedt a halálhíred Rómában. Mindenki
azt feltételezte, hogy idős barátod és patrónusod, Quintus Lutatius
Catulus őrzi földi maradványaidat, és ő intézi a temetést is. Meglehetős
hitetlenséggel fogadták a hírt, hogy egy magamfajta egyszerű polgárt
jelöltél meg intézőnek a végakaratodban, és hogy az én házam előterében
állítjuk ki maradványaidat. Mégis így történt. Hívtam a temetkezőket,
hogy mossák le és illatosítsák be a testet, majd virágot, cipruságakat
és tömjént vásároltam, végül egy előkelő ravatalt szereztem, hiszen a
végakaratod minden kiadáshoz biztosított fedezetet. Aztán közszemlére
tettem a holttestet az előtérben. Micsoda sokadalom volt kíváncsi rád!
Minden római költő és minden második római politikus eljött leróni
kegyeletét.
Antipatrosz fanyarul elmosolyodott.
– Az örökségem révén a római társadalom krémjével ismerkedhetsz meg,
Nyomozó… Azzal a fajtával, akik egyfolytában az ítélőszék elé rángatják
egymást gyilkosság vádjával. Ez egy igazi kincsesbánya, nem győzöd majd
a megbízók rohamát!
Apám bólintott.
– Igen, úgy tűnik, mindenki eljött… csak Catulus nem. Amiatt duzzogna,
hogy mást neveztél meg örökösödnek és végrehajtódnak?
– Inkább kivárt, és ma fogja leróni kegyeletét, a temetés napján, hogy
érkezésével a lehető legnagyobb feltűnést keltse. Talán a lelke egy költőé,
ám ösztönei egy politikusra vallanak…
Az idős poéta elhallgatott, mert kopogtak.
– Újabb látogató. Gyorsan eltűnök.
Antipatrosz egy rejtekajtóhoz sietett, amely egy keskeny kis kamrába
vezetett. Az eldugott helyiségből egy repedésen keresztül lehetett kilesni
a ház előterébe.
A következő pillanatban apám ajtónyitója és akkortájt egyetlen rabszolgája,
Damon bukkant fel a kertben.
– Látogatód érkezett, gazdám – szuszogta. Éltes rabszolga volt már,
nehezen bírta az iramot a rengeteg vendég beengedésével és bejelentésével.
Megköszörülte a torkát, és láttam rajta, hogy erősen összpontosít a
név helyes kiejtésére. – Lintus Quitatius Catulus, a köztársaság egykori
konzulja eljött, hogy lerója tiszteletét a nagynevű halott előtt.
– Úgy érted, Quintus Lutatius Catulus, ugye? – kérdezte apám elnézően.
– Gyere, fiam, üdvözöljük a konzult!
Egy hatvan év körüli férfi állt az előtérben. Apámhoz és hozzám hasonlóan
fekete tógát öltött erre az alkalomra, ám az ő ruházatát bíborszalag
szegélyezte, szenátori rangját jelezve. Tíz évvel korábban Catulus
konzulként és a légiók parancsnokaként szolgálta Rómát; az ő serege
semmisítette meg a kimbereket a vercellaei csatában. Ezenfelül előkelő
modorú és művelt ember volt, sokak szerint igen érzékeny természettel
megáldva. Mereven, egyenesen állt meg a halotti ravatal előtt, és összekulcsolta
a kezét.
Apám bemutatkozott neki, majd engem is bemutatott, ám Catulus szinte
észre sem vett minket.
– Becses jelenléteddel megtiszteled hajlékomat, konzul, de sajnálom,
hogy ilyen szomorú esemény miatt látogattál meg. Egyedül jöttél?
Catulus felvonta az egyik szemöldökét.
– Már hogy jöttem volna egyedül? A kíséretemet odakint hagytam, hogy
pár percet egyedül tölthessek régi barátommal… négyszemközt, ha lehet
ilyet mondani. De látom, hogy letakartátok az arcát. – Catulus a viaszból
készült maszkra mutatott, amely a halott arcát fedte. – Igaz, hogy vonásait
összeroncsolta a zuhanás?
– Sajnos igen – felelte az apám. – A temetkezők minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy bemutathassuk, de olyan mérvű károsodást szenvedett az
arca, hogy inkább az eltakarása mellett döntöttem. A halotti maszkokkal
általában sikerül felidézni az elhunytat, jelen esetben azonban egy avatott
szobrászra volt szükség, aki ismerte Antipatrosz arcát. A gyászmeneten természetesen használni fogjuk ezt a maszkot, ahogy szokás, addig ciprusággal
takarjuk el. Igen kiváló munkát végzett a szobrász, nem igaz? Valóban úgy
fest, mintha Antipatrosz csak aludna ezen az emelvényen. Ha mégis látni
kívánnád az arcát…
Catulus komoran bólintott.
– Katonaember vagyok, Nyomozó. Minden szörnyűséget láttam, ami
emberi testtel történhet. Mutasd meg!
Apám a ravatalhoz lépett, és felemelte a maszkot.
A higgadt konzul váratlan, lányos sikolya, amit a fogai közé dugott
öklével fojtott el, annyira nem illett a helyzethez, hogy kis híján hangosan
felnevettem. A rejtekajtó mögül olyan zaj érkezett, mintha meglazult
vakolat potyogna le. Lelki szemeim előtt megjelent a vidáman kuncogó
Antipatrosz alakja.
Catulus a falra nézett. Apám zavartan vonta meg a vállát, mintha hívatlan
patkányok jelenléte miatt szégyenkezne.
– Hogyan torzíthatta el ennyire egy egyszerű esés? – kérdezte Catulus,
és el sem vette az öklét a szája elől. Kissé mintha zöldre váltott volna az
arcszíne.
– Hosszú zuhanás volt – magyarázta apám. – Egy ötemeletes lakóház
felső szintjéről esett ki a Suburában. A fejére érkezett. Mint mondtam, a
temetkezők mindent elkövettek…
– Igen, értem. Tedd vissza a maszkot, kérlek!
– Természetesen, konzul.
Ismét elgondolkodtam azon, ki lehetett egykor a ravatalon fekvő holttest.
Apám nem volt hajlandó elárulni, ahogy semmi mást sem a munkájával
kapcsolatban, amit szerinte nem kellett tudnom. Amikor betöltöttem a tizenhetet,
azt hittem, elég érettnek tart már arra, hogy megossza velem a
titkait, ám az utóbbi egy évben még jobban ügyelt a szavaira, mint azelőtt.
Tudtam, hogy valami veszélyes mozgolódás zajlik Rómában a felszín alatt,
hiszen nyomós ok kell ahhoz, hogy Antipatrosz megrendezze a saját halálát,
apám pedig segédkezzen neki egy ilyen merész vállalkozásban. Ami azonban
a részleteket illeti, a sötétben tapogatóztam.
A ravatalon fekvő idős test nagyon hasonlított Antipatroszra. Egyetlen
látogató sem közeledett hozzá kételkedve. Persze a hosszú ősz haján és
szakállán kívül nem sok mindent láthattak belőle, csak ráncos, májfoltos
kezét a mellkasán keresztbe téve. Teste többi részét az idős költő
kedvenc ruhadarabja és a halotti maszk takarta. A férfi valóban úgy
esett ki egy ház ablakán a Suburában, ahogy apám elmesélte. Betört a
koponyája és összezúzódott az arca. Vajon rabszolga volt, akit feltűnés
nélkül megvettek a gazdájától erre a célra? Vagy valami alantas bűnöző,
akit senki sem fog keresni? Esetleg egy vénséges vén római, akinek már
sem családja, sem barátai nincsenek? Akárki is volt, éppen jókor halt
meg, és pont úgy, hogy be lehessen állítani Antipatrosznak. Apám bizonyos
értelemben még szívességet is tett neki; Róma kiválóságai rótták
le kegyeletüket előtte, és a rangjához képest jóval méltóságteljesebb
gyászmenetet rendeztek neki.
– Szomorú, hogy Antipatrosz éppen a születésnapján hunyt el! – sóhajtott
fel Catulus. – Az egyetlen napon, amikor mindig engedett a csábításnak, és
a sárga földig leitta magát! „Az éves születésnaplázam!” Ezt mondta ilyenkor,
mintha tényleg létezne ilyen betegség. Ezeken a napokon egyetlen
barátját sem engedte magához, egész napra az ágyához láncolta nyomorult
állapota. Gondolom, az ital a halálában is szerepet játszott.
– Úgy tűnik, Antipatrosz valóban ivott – bólintott apám. – A teste még
mindig borszagot áraszt. Ha közel hajolsz hozzá…
– Ez nem szükséges! – csattant fel Catulus, még mindig kissé zölden. –
Igaz, hogy éppen egy prostituálttal találkozott?
– Valószínűsíthető. A lakást, amelyből kizuhant, ilyen célokra használják.
– Az ő korában! – Catulus megcsóválta a fejét, de halványan elmosolyodott.
– Találtatok rajta idegenkezűségre utaló nyomokat?
– Ami engem illet, nem – vágta rá az apám.
– Igen, hallottam, hogy te megtalálod a bűnjeleket. Férfi vagy nő?
– Hogy mondod, konzul?
– A prostituált, akit Antipatrosz felkeresett. Férfi volt, vagy nő?
Ezt még senki sem kérdezte meg, és láttam apámon, hogy kényszeredetten
talál ki valamit ott helyben. Eszembe jutott, hogy Catulus a fiatal
fiúk iránti vonzalmáról volt híres, és egy-két szeretőjéhez görög verseket
írt – ami igen vakmerő tett volt egy idősebb generációhoz tartozó római
arisztokratától.
Apám lebiggyesztette a száját.
– Antipatrosz partnere minden jel szerint elmenekült a fatális baleset
után, és semmi nyomot nem hagyott, de úgy értesültem, hogy a földszinti
taverna egyik törzsvendége egy vonzó külsejű fiatal férfit látott a költő
társaságában a nap korábbi szakaszában.
Apám gátlás nélkül tudott hazudni, jóllehet ezt a képességét rám nem
örökítette át kielégítő mértékben. A fal túloldaláról ismét vakolat pergésének
neszei szűrődtek át. Vajon Antipatrosz remegett a nevetéstől, vagy
felháborodva rugdosta a falat?
– Ó! – mondta Catulus, és mindentudóan bólintott. – Öreg barátunk nem
kezelte nyíltan a szerelmi ügyeit, sőt annyira visszafogott volt, hogy már
azt hittem, maga mögött hagyta a testi élvezeteket, eltépte Erósz rabláncait,
akár a fiúkért rajongó, megvénült Szophoklész. De mindig sejtettem, hogy
legbelül értékeli a fiatalság szépségét. Másképpen hogy juthatott volna
eszébe az a csodás Anakreón-sírfelirat?
A konzul a mellkasára tette a kezét, és szavalni kezdett:
Itt nyugszik Anakreón – költő, dalnok, líraművész,
Halljátok a szerelem gyötrő tüzének dallamát –
Anakreón sóvárgásáról a táncos Bathüllosz után,
Akitől sorsdöntő kérdésére oly hőn várta válaszát…
Catulus sóhajtott, és letörölt egy könnyet a szeméről. Eddig jóformán
nem is érzékelte a jelenlétemet, ám most egyenesen rám nézett.
– Szóval ő az utódod és névrokonod, Nyomozó? Az ifjú Gordianus?
– Igen. De amint azt a férfiúi tógájából láthatod, már nem fiú. Sőt, ma
van a tizennyolcadik születésnapja.
– Csakugyan? – Catulus kötekedőn felvonta a szemöldökét. – Nos,
kötelességemnek
érzem figyelmeztetni téged, fiatalember, hogy nagy
hibát
követsz el, ha Antipatroszhoz hasonlóan ünnepled a születésnapodat.
Más dolgokban azonban jó szívvel követheted a példáját. A tanítványa
voltál?
– Büszke vagyok rá, hogy tanáromnak nevezhettem – válaszoltam.
– Nem is csoda. Nagyon megválogatta, kinek az oktatását vállalja el.
Valami különleges adottságot láthatott meg benned, ifjú.
A konzul átható pillantásától kissé idegesen vontam vállat. Meglehetős
önhittség volt részemről, hogy a nagy szidóni Antipatrosz tanítványának
szerepében tetszelegtem, hiszen apámnak sosem lett volna annyi pénze,
hogy egy ilyen kiváló költőt fogadjon mellém. Inkább baráti beszélgetésekbe
bonyolódtunk, semmint tanórákba, ugyanakkor Antipatrosz soha
nem távozott apám házából anélkül, hogy pár görög verssort a fejembe
ne véssen, esetleg Nagy Sándor hadvezéreinek nevét vagy valami más
hasznos ismeretet. Apámtól egész más dolgokat tanultam, úgymint a
zárak felfeszítésének módjait, a női hazugság tíz árulkodó jelét vagy az
észrevétlen lopakodást. Amit azonban az irodalomról, történelemről,
matematikáról és főként a görög nyelvről tudtam, Antipatrosznak köszönhettem.
– Szeretnéd látni a sírkövet? – kérdezte apám.
– Már ki is faragták?
– Alig egy órája hozták meg. Tekintettel arra, hogy Antipatrosz módfelett
büszke volt görög származására, a görög szokásokat igyekeztem követni. Az
athéni Szolón által lefektetett ősi szabály alapján olyan sírkövet rendeltem,
amelyet egy tízfős műhely három nap alatt el tud készíteni. A márványtábla
ma reggel érkezett, még a festék is alig száradt meg rajta. Jöjj utánam, konzul!
Apám kivezetett bennünket a napfényben fürdő kertbe. Megint halk
nesz hallatszott a fal felől, amely mögött az idős költő bujkált. Bizonyára
nehezen viselte, hogy ott kell maradnia, és a kertben zajló eseményeket
nem követheti figyelemmel.
– Amint láthatod, konzul, a sírkő a mai művelt görög réteg körében oly
divatos stílusban készült. A szerény méretű tábla egy egyszerű kő síremlék
tetejére fog kerülni, amelyben a hamvait nyugalomra helyezik. Ezt a
kialakítást mi latinul rebusnak hívjuk: a képek egy történetet mesélnek el,
de csak azok számára, akik meg tudják fejteni.
– Ó igen – felelte Catulus –, maga Antipatrosz is írt néhány verset ilyen
sírkövekről. Remek ötlet, hogy az ő sírjára is egy rejtvény kerüljön! Vajon
nekem mond valamit?
Egy aprólékosan kidolgozott timpanon két oszloppal keretezte a képeket;
a tábla ezen része már készen volt. Az Antipatroszra emlékező belső
képeket avatott kezek vésték sekélyen a márványba. Catulus összevont
szemöldökkel vizsgálta a domborműveket.
– Egy kakas! – kiáltott fel. – Miért pont kakas? Meg kell hagyni, művészi
a kidolgozása. Dühödt szeme van, a csőre nyitva, széttárt szárnyait pedig
lángoló vörösre festették. De mit fog a karmai között? Egyikben egy jogart,
azaz egy királyi jelvényt, a másikban egy pálmalevelet, a győzelem jelét,
amit például az atléták kapnak. – Catulus hümmögött. – És mi ez itt, a
legalján, ami imbolyog, mintha leesni készülne? Mint egy ujjperccsont,
amivel eleink szerencsejátékot űztek. Ha eldobnak egy ilyet, a négy oldal
valamelyike lesz felül. Jómagam nem vagyok egy nagy játékos, de azt még
én is tudom, hogy ezen a kockán a vesztes jele van. Hogy is mondják a
görögök? Igen, a kioszdobás, ami Kiosz szigetéről kapta a nevét.
Catulus hátrébb lépett, megállt afféle gondolkodó pózban: jobb kezét a
szájához emelte, bal kezével átfogta a jobb könyökét.
– Egy jogar… holott Antipatrosz nem volt királyi származású. Egy pálmalevél…
pedig nem az atletikus képességeiről volt híres, fiatalkorában
sem. És miért pont kakas? Mi végett a vesztésre álló kockadobás?
Egy darabig még tűnődött, aztán elmosolyodott.
– Igen, a pálma a győzelem szimbóluma, de mellette Tírusz városának is
jelképe! Bár Antipatrosz mindig Szidónt jelölte meg szülővárosaként, valójában
Tíruszban született, pár órányi járófölddel délebbre a szíriai parton.
Ezt kevés embernek árulta el, de látom, te közéjük tartoztál, Nyomozó.
Okos gondolat volt belekomponálni ebbe a domborműbe, hiszen így csak
a költőhöz legközelebb állók fogják tudni megfejteni!
Apám szerénytelenül megvonta a vállát, de az is lehet, hogy lerázta magáról
a dicsőséget, elvégre nem fogadhatta el a dicséretet a márványtáblát
tervező Antipatrosz helyett.
– A kukorékoló kakas egy olyan embert jelképez, akinek messze földön
is hallották hangját. Antipatrosz költészete sem ismert határokat. Ami pedig
a poéták között elfoglalt helyét illeti, annak a jogarnak igenis helye van a
táblán. Viszont ez a csont és a kioszdobás…
Catulus kis ideig még vakargatta az állát, majd összecsapta a tenyerét.
– Herculesre, ez a legagyafúrtabb része! Nemcsak az élete kezdetét sikerült
ezzel szimbolizálnod, vagyis a születését Tíruszban, hanem a halálát
is, a pontos körülményeit! A kiosz azt jelenti, hogy szerencsétlenül esik
a kocka, ugyanakkor Kiosz szigete a boráról is híres. Antipatrosz túl sok
bort ivott, és szerencsétlenül esett; egy valóságos kioszdobás történt vele.
Ez egy bámulatos, kőbe vésett rejtvény, Nyomozó. Nemcsak okos, hanem
egyenesen briliáns megoldás!
Apám szó szerint elpirult, lesütötte a szemét, mintha szerénysége nem
engedné, hogy elfogadjon egy ilyen elismerést.
Catulus mereven kihúzta magát, és felhajtotta tógája redőit.
– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Nyomozó. Amikor azt hittem, hogy
a drága öreg Antipatrosz barátom halálával kapcsolatos ügyeket egy…
olyan emberre bízták, aki… nos érted, nem a mi köreinkből való, úgy
gondoltam, bizonyára elment az esze, mielőtt végrendelkezett. De most
már látom, milyen közel álltatok ti ketten egymáshoz, milyen gondosan
követte fiad fejlődését, és legfőképp milyen okos embert választott ki
intézőnek és örökösnek. Egy ilyen lángelmét csak Antipatrosz fedezhetett
fel és értékelhetett. Büszke lenne erre a sírkőre. Magam sem készíttethettem
volna jobbat.
Azzal a konzul sírva fakadt, és úgy zokogott, mint egy asszony.
{jcomments on}
