Élcelődjünk! Nem lehet igazán fogékony irodalomfogyasztó, aki nem kedveli a nagy kiadók sajtótájékoztatóinak szükségszerűen bumfordi báját. A képmutatásnak – esetleg az empátiának – egyik eddig fel nem tárt formája, hogy az újságírók, bértollnokok és egyéb betűvetők nem kellően aknázzák ki a sajtótájékoztatót, mint humorforrást… (Grozdits Hahó írása)
…mert ugyebár adva van egy könyvkiadó – esetünkben a Magvető –, mely tiszteletre méltó módon nagymennyiségű hazai és külföldi szépirodalmat juttat el a – még létező – igényes, magyar olvasóközönséghez. Mindehhez pedig adott egy kereskedelmi érdekek alapján szervezett világ, ahol „a jó bornak is kell a cégér”, ahol a kiadói tevékenység önmagában édeskevés. El kell adni a könyvet! Barátkozni kell a sajtóval. Is. Tehát – tudva, hogy a feladat lehetetlen – sajtótájékoztatón kell bemutatni a remekbe szabott könyveket.
Morcsányi Géza, a Magvető könyvkiadó vezetője nem egy tűsarkúban tipegő, bulvárhíreket csicsergő hamvas csitri, hanem egy öreg róka, aki tudja, hogy lehetetlenre vállalkoznak a kiadó által alkalmazott ifjabb irodalmi szerkesztők, amikor – habitusuktól és szakirányuktól távol eső módon – közönség előtt, néhány mondatban(!) adnak számot olyan szerzőkről és kötetekről, melyekről külön-külön is órákig tudnának összefüggően és értelmesen beszélni. Persze, pont ettől lesz csodálatosan humoros egy ilyen komolynak álcázott sajtótájékoztató!
A teljesség igénye és az előadó felfedése nélkül álljon itt néhány mondat. Néhány könyvről!
„A legelső Závada Pál. Tényleg tizenöt éve jelent meg a Jadviga párnája […], ami az utóbbi tizenöt év legnagyobb szépirodalmi sikere. Biztos voltak olyan bulvárszerzők, akik nagyobb sikert arattak, de úgy gondolom, hogy szépirodalmi szerzők közül az egyik legnagyobb bestseller volt. Film is készült belőle, és most ebben a Janka estéi című könyvben ez az első darab. Most a Belvárosi Színház játssza nagy sikerrel, a második darab a Nemzeti Színház felkérésére készült 2009-ben, és a Magyar ünnep címet viselte és az Idegen testünk című regényből készült. Azért puskázom, mert mindig össze szoktam őket keverni. A Janka estéi pedig a harmadik darab, ennek egyelőre felolvasó-színházi bemutatója volt. Annyit érdemes még tudni, hogy ezek a szövegek a Závada Pál által befejezett, teljesnek tartott szövegek, a színházi változat kicsit eltérhet, de ezt nyilván Önök is jól tudják, hogy nem mindig van teljes átfedés a kettő között.”
[…]
„Nekem rögtön egy könyv-testvér volt az ősz egyik feladata. Az egyik könyvnek Rubin Szilárd a szerzője. Nem tudom, Rubin Szilárdot mennyire kell bemutatnom, három éve hunyt el, a közelmúlt és a magyar irodalom egyik legfontosabb szerzője, aki Csirkejáték című regényében, amelyet a hatvanas években írt, illetve a Római egyes című kisregényével mindenképp beírta magát a magyar irodalom történetébe. Az egyik legfontosabb kortárs szerzőnek tekinthetjük, akkor is, ha nagyon régen írta ezeket a műveket, és nagyon keveset írt. Keresztesi József, a kiváló irodalmár pályarajzot írt Rubin Szilárdról. Nem egy száraz monográfiát, aminek a lényege, hogy a lábjegyzetek lábjegyzetelése rendben legyen, hanem az, hogy egy olyan profilt, egy olyan rajzolt arcot kapjunk meg, amiben nagyon sok az ismeretlen, a titkos elem és nagyon sok olyan dolog van, ami magukra a művekre, a szövegekre összpontosít. Maga Keresztesi ismerte is Rubin Szilárdot, és arra a döntésre jutott, hogy ezt a viszonyt nem titkolja, vagy elzárja, hanem nyílttá teszi, és megelevenedik ebben a pályarajzban a maga ellentmondásaival, öregségével, betegségeivel, mániáival. És szépen végigzongorázza az életművet. Ahogy ez egy nagyon ismeretlen arc Rubinról [az előadó a kivetített könyvborító felé int], a hagyatékban találtuk meg, úgy, aki ezt a könyvet elolvassa, egyszerre olvashat egy szerző tépelődéséről, hogy mit jelent negyven éven keresztül küzdeni egy regény anyagával, amit nem tud befejezni, hogy mit jelent a negyvenes évek végén elkezdeni írni, s aztán egy sikerkönyv után gyakorlatilag egykönyves szerzőnek maradni. Korkép is. Nagyon érdekes könyv. Nagyon élvezetes. A másik pedig egy még fontosabb könyv. Talán. Bár nem szabad így rangsorolni. És ebben is Keresztesinek elévülhetetlen érdemei vannak. Az Aprószentek című Rubin regény, ami Rubin Szilárd hagyatékából került most kiadásra. Ez az a könyv, amit Rubin negyven éven át küzdött-gyűrt, és aminek végső formáját Keresztesi kompilálta-szerkesztette egybe. Ez egy nagyon érdekes könyv egyszerre tényregény, bűnregény és egy filozofikus regény is. A történet röviden: az ötvenes években Törökszentmiklóson egy rejtélyes gyilkosságsorozat következtében hat fiatal lány tűnt el, később a holtesteket egy dögkútban találták meg, és Rubin Szilárd a hatvanas évek elején értesül ennek a bűnügynek a körülményeiről, meg tényeiről. Érdekes módon a gyilkosnak az arcán keresztül, akit a Bűnügyi Múzeumban pillant meg, és ez a találkozás benne van rögtön a regény elején. Ez a találkozás indítja aztán arra, hogy nyomába eredjen ennek a bűnténynek. Ha innen olvassuk, akkor Truman Capote Hidegvérrel című könyve is eszünkbe juthat, a riportregény műfaja, hogyan lehet föltárni, a dokumentumok alapján rekonstruálni egy gyilkosságsorozatot, ez is benne van ebben a regényben. A regény egy nagyon érdekes látlelet a hatvanas évek Magyarországáról, Törökszentmiklósról, az egész alföldi miliőről, annak a történetiségéről, hogy hogyan kushadnak ott a kutyák négyszáz éve. És ezen túllépve pedig egy nagyon izgalmas, összetett ügy, amibe Rubin is hősként kerül be. Tehát ennek a könyvnek is hőse a szerző, aki furcsa érzelmeket táplál a gyilkos nő iránt, és ezeket az érzéseit is próbálja valahogyan interpretálni. És aki olvasta a Csirkejátékot, vagy a Római egyest, az itt is azokkal a nagyon szép, gyönyörű, letaglózó Rubin-mondatokkal találkozhat, amelyek annyira egyedivé teszik az ő stílusát. Van benne izgalom, szorongás is, és van benne valami hihetetlen feszes művészi szépség. És a végén persze adódhat a kérdés, mi az, ami miatt nem tudta lezárni ezt a könyvet Rubin? Ennek a megválaszolását Önökre, Olvasókra bízom.”
[…]
„Kemény István A királynál című verseskötete. Istvánnak az ötvenedik születésnapját tavaly ünnepeltük, akkor megjelent az összes… illetve egybegyűjtött verseit adtuk ki. Illetve két olyan kisregényét, amely nem volt kapható. Hát, ő az a költő, aki iránt az összes nála fiatalabb költő rajong. Tehát ezt érdemes róla tudni, hogy minden induló nemzedék az egyik legfontosabb költőnek tartja, nem véletlenül. És az is megfigyelhető, hogy a pályája folyamatosan fejlődik. Tehát, amikor megjelenik egy könyv, akkor… az ezelőtti legutóbbi verseskönyve az Élőbeszéd volt, és azt mondjuk, hogy „István, ez micsoda egy fantasztikus könyv, innen már nincs tovább”. És akkor István megírja a Királynál-t és teljesen jellegzetesen, felismerhetően az ő munkája, de mégis valamiben továbblépett, és valamiben más. Van benne egy slágerdarab a „Búcsúlevél”, ez kezdődik azzal, hogy Édes Hazám szerettelek… és ez a vers egy lavinát indított el, az Élet és irodalomban egy több mint húsz hozzászólásos vita kezdődött arról, hogy most akkor van Magyarországon közéleti vagy politikai költészet, vagy nincs. Ha van, akkor olyan, amit szeretünk, vagy olyan, amit nem szeretünk. Nagyon érdekes hozzászólások, és sok esetben esszék születtek a kérdésben, Térey János rögtön írt egy válaszverset, Nádasdy Ádám is írt, Tóth Krisztina… gyakorlatilag az összes kortárs költő, vagy hát nem az összes, de sokan beszálltak ebbe a válaszolásba, felelgetésbe. És ez azt is elindította, hogy megjelentettük Könyvhétre az Édes Hazám című közéleti-költészeti válogatást, amiből kiderült, hogy igenis volt közéleti költészet a rendszerváltás óta. Egészen mostanáig, csak az István valahogy egy olyan jó, vagy nagy verset írt, amivel rátapintott a lényegre és ez a vers is ebben a kötetben olvasható. Sok másik kimondottan nagy verssel együtt.”
[Megragadom az alkalmat arra, hogy elismerésemet fejezzem ki. A lehetetlenre vállalkozók halált megvető bátorsága mindig szimpátiát ébreszt. Én „eltántorítódtam” volna! Talán.]
{jcomments on}
