Archív

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.

Szcsi Madragra u 7

A tanárnő fehéren fluoreszkáló kartonból vágta ki az osztály jelmondatát, ezért nappali fényben nem is látszott: “Teher alatt nő a pálma”. Ismertetőt és egy részletet olvashattok Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7. című legújabb gyerekkönyvéből.

Ida és Tamara nem csupán egy házban laknak a Mandragóra utca 7. alatt, de egy osztályba járnak, és barátnők is. Ezért nem csupán együtt késnek el és együtt kapnak intőt a többnyire szigorú, de néha igazságos Dalma nénitől, hanem minden lelküket mardosó érzést megosztanak egymással. Ida például arról számol be, hogy anyukájával – az apukája ugyanis külföldön dolgozik, hogy onnan sok pénzt küldhessen és szép ajándékokat hozhasson karácsonykor – nem stimmel valami. Egyáltalán nem olyan, mint régen volt.

Tamara szerint a ritkán főző, sokat dolgozó és későn hazajáró anyukában nincsen semmi gyanús, ez csupán az anyukák egyik fajtája. Neki is ilyen fajtájú anyukája van, ezért van szükség a pótmamanénire, aki iskola után vigyáz rá és az öccseire. Szerinte inkább az a kopott szőrű, morcos kóbor kutya a gyanús, akit Ida erőnek erejével is örökbe fogadna. Az állat állandóan a ház körül ólálkodik, és ráadásul mintha hallgatózna is.

Ilyen nagylányok már nem hisznek a meselényekben, és a vámpírokban is csak az enyhe borzongás kedvéért, ezért a halloweenparti különösen öltözött vendégeitől sem félnek. Legalábbis Tamara biztosan nem. Ida viszont abba a lakatlannak látszó lakásba sem szeretne benyitni, ahová Hermész – a kóbor kutya – a nyakörve fémbilétája szerint hivatalosan tartozik.

Pedig fontos ismeretség vár ott rájuk egy olyan személy képében, akitől megtanulhatják, hogy a nő sötétben és egyedül is nő, a viselkedési zavarokkal küzdő élőlényeknek is megvan a helyük az univerzumban, és hogy mitől lesz valaki lidércmágnes. Mert abban a házban, amely egy ősi boszorkánytanya helyére épült, ezt igazán fontos tudni. Főleg azután, hogy kiderül: alapvetően senkivel sem stimmel semmi, és mindenki gyanús.

Szécsi Noémi nyolc-tizenkét éves gyerekeknek szóló regényében nem csupán az obskúrus lények jutnak fontos szerephez, de a humor és hétköznapjaink jól felismerhető világa is. Olyan szereplők történetét mutatja be, akik már kinőttek a kisgyermekkorból, ezért a felnőttek láthatóvá váló problémái, az iskola szabályai és saját maguk megismerése egyre több kihívást állít eléjük. De a kamaszkor még csak most kezdődik…

Szécsi Noémi: Mandragóra utca 7.

– részlet –

– Vííí-gyázz!

Mint minden reggel, Ida aznap is a szőnyegporoló fedezékébe húzódott, és ott várta ki a becsapódást.

Óvatosan megtapogatta a földet érő zsákot, és megnyugodva állapította meg, hogy a tartalmának nem esett baja: a tudjuk, milyen szagú tornacipő, a tornacipőszagú tornazokni és a tornazokniszagú tornadressz sértetlen maradt. Legfeljebb a tornacucc tetejére gyömöszölt tízórai passzírozódhatott össze egy kicsit. De ennek Ida nem nézett utána, mert a betonhoz kenődő alma hersenése elvette a kedvét a látványtól.

– Egy perc! – hangzott odafentről, az apró fürdőszobaablak becsukódott, és kihunyt a villanyfény. Ida nem értette, miért esik jól Tamarának a hatodikról ledobálni az iskolatáskán kívül mindent (néha még a kabátját is, sőt különösen a kabátját, mert az úgy vitorlázik a földig, mint egy nagy testű madár), de barátok nem tesznek fel egymásnak felesleges kérdéseket. A barát felszedi a barátja magasból lehajigált holmiját, és kivonszolja a kapu elé, még akkor is, ha neki is van éppen elég cucca.

tornazsakHa az ember a régi, repedezett kockakővel kirakott udvar közepén állva annyira hátraveti a fejét, hogy kis híján beletörik a nyaka, akkor valahol a hatodik emelet és a tetőterasz tujái felett láthat odafenn egy zsebkendőnyi szürke eget. Amúgy fal veszi körül minden oldalról. De nem bámészkodott tovább: Ida kötelességtudó kislány volt, ezért felnyalábolta a megannyi kisebb-nagyobb táskát, és kiballagott az utcára.

Tamara már zsebre dugott kézzel ácsorgott a másik kapubejáró előtt, mintha órák óta várna.

– El fogunk késni – szögezte le Ida, csak a hangulat megalapozása végett.

Tamara ezt válasz nélkül hagyta, talán mert észrevette, hogy neki eggyel kevesebb mocskos kis zsákja van, mint a barátnőjének.

– Ez mi?

– Úszócucc.

– Az úszócucc. Hol is van az úszócucc…

– El fogunk késni – jegyezte meg Ida egy kicsivel idegesebben, mint az imént, de ezúttal sem kapott választ, mert Tamara a szép, új kapubejáró felé nyargalt, hogy felcsöngessen az anyukájának, hogy dobja le az úszócuccát. Na, ilyenkor tényleg van értelme dobálózni, nyugtázta Ida, és félve a téren álló óra felé sandított. 7:42-t mutatott. Azonkívül plusz 5 fokot és kevéssel a határérték alatti légszennyezettséget. Bár ennek esetünkben nincs jelentősége.

– Szia – hallotta a háta mögött a férfihangot. Ugyanaz a bácsi volt, mint tegnap.

– Csókolom.

– Otthon van az anyukád?

Ida most is csak szótlanul bólogatott. Köszönt ugyan, de továbbra sem minősítette olyan ismerősnek a bácsit, hogy szóba elegyedjen vele. Ezúttal azonban jobban megnézte magának: elegáns, fekete kabátja szinte földig ért, és különös, csípős illat csapott fel minden mozdulatával. Ida aztán megint a tér órájára pillantott – 7:45 –, és mielőtt teljesen kétségbeesett volna, meglátta Tamarát.

– El fogunk késni – mondta ezúttal inkább ingerülten, mint idegesen.

Csak át kellett volna vágni a téren, aztán a kis utcán jobbra fordulni, majd egy még kisebb utcán balra, és az egész nem tartott volna tovább öt percnél, mégsem sikerült soha negyedóránál rövidebb idő alatt eljutni a háztól az iskoláig.

A lámpa miatt, mindig a lámpa miatt.

– Figyel minket. Ha meglát, azonnal pirosra vált – jelentette ki mély meggyőződéssel Tamara.

És valóban: a tér másik oldalán álló közlekedési lámpa csalogató zöldet mutatott, mire ők rohanni kezdtek, azonban amint a zebrára tehették volna a lábukat, hirtelen pirosra váltott.

– Ha volna egy alagút a háztól az iskoláig, már régen ott lennénk.

– Hát persze – vont vállat morcosan Ida.

A lámpa csak nem akart zöldre váltani. Már két perce álltak a zebránál.

– Ha kiselsős korunk óta mindennap csak egy kicsit ásunk, mostanra kész volna.

– Nincs is ásónk – vetette ellen Ida, és futásnak eredt, mert a lámpa megkegyelmezett nekik. Tamara még hátranézett, és ujjával megfenyegette a gúnyosan villogó lámpát, de aztán ő is rohant.

– El fogunk késni – lihegte Ida, ahogy befordultak a sarkon.

Mindössze ötvenméternyire voltak az iskola bejáratától. A kapuban már nem állt senki: sem anyukák, sem apukák, sem kistesók, még pofátlan végzősök sem, akik a legutolsó pillanatban lépnek csak be, nehogy az elengedhetetlenül szükségesnél egy perccel is többet töltsenek az iskolában.

Ahogy elrohantak a portás mellett, az sötét, szemrehányó pillantást vetett rájuk. Az egész iskolában az a mély, ijesztő csend honolt, amely kétségbevonhatatlanul jelezte: elkéstek.

– Elkéstünk – állapította meg Ida lemondóan, mikor a folyosó végéről meglátták, hogy Dalma néni terebélyes feneke eltűnik az osztályterem becsapódó ajtaja mögött. Rendezték soraikat, és utánaóvakodtak.

Az állandóan bűbájosan mosolygó Dalma néniről csak kevesen tudták, hogy különösen vérfagyasztó nézést is tartogat a gyerekeknek. Csak kivételes esetekben öltötte magára, például egyes péntek délutánokon, a téli szünet előtti utolsó tanítási napon vagy osztálykirándulások második napján. De akkor is csak olyankor, ha pillanatokra megfeledkezett magáról. Mert amúgy a nyájas, valamint a szigorú, de igazságos nézést váltogatta. Mint most is, mert még csak október volt, munkanap és péntek reggel.

– Nos? – nézett kérdőn a gyerekekre.

– Elnézést a késésért – rebegte Ida.

– Tudjátok, mit jelent! – mondta Dalma néni, és gyors mozdulattal szétnyitotta kis létráját, hogy felérje a tábla fölött felakasztott táblázatot.

Dalma a ltrnA „Teher alatt nő a pálma” betűit fehéres, fluoreszkáló kartonból vágta ki, ezért nappali villanyfényben nem is érvényesült annyira az osztály jelmondata, mint amikor más évszakokban hirtelen szürke felhők lepik el a derűs eget. Dalma néni – bal kezével a létrába kapaszkodva – eggyel-eggyel gondosan visszaléptette a két gombostűre szúrt gyerekfejet, amelyek a derékhad sereghajtóiként egyelőre alig mozdultak el a startvonaltól. Messze lemaradva attól a kétcopfos lányfejtől, amely már a táblázat végén felvázolt – bizonyára teher alatt magasra nőtt – pálmafák alatt hűsölt. Pedig hol volt még a félév vége! Mindenkit – nyilván Dalma nénit is – komolyan aggasztott, merre haladhatnak tovább a hátralévő három hónapban, hiszen a karton véget ért, és a pálmafák oázisán túl csupán a fal sivataga várt.

– Az a titka, hogy időben el kell indulni – mondta Dalma néni, miközben lemászott a súlya alatt reszkető létráról. Pedig senki sem kérdezte, hogy mi a titka.

– Időben indultunk el.

– Hát akkor? Mi történt? Más gyerekektől talán elfogadnám, hogy autóval ötkilométeres dugóba kerültek vagy felrobbant a busz, hétköznapi dolog! De ti laktok a legközelebb az iskolához. Öt perc gyalog. Azt kell feltételeznem, hogy ti beszélgettek iskolába jövet – mondta olyan arccal, mintha valami sötét összeesküvést leplezett volna le.

– Ez igaz. Beszélgetünk. És nevetünk – mondta Tamara. – De nem szoktunk elkésni. Minden összejött. Öt perccel aludtam tovább… Aztán vissza kellett szaladni az úszócuccért… Meg az a piros lámpa… Igazából még el sem kezdődött az óra. Dalma néni is csak most lépett be. Szóval pár másodperc híján pontosan érkeztünk – bizonygatta Tamara lendületesen.

Dalma néni résnyire húzta egyébként is apró malacszemeit.

– Édes kislányom, neked a hozzáállásoddal van a legnagyobb baj. Te nem érted, milyen komoly, milyen nagyon-nagyon… – jelentőségteljes szó után keresgélt – súlyos dolog iskolába járni – mondta Dalma néni.

Valóban. Elég volt ránézni, és az ember rögtön tudta, milyen súlyos dolog az iskola. Nagyon súlyos.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top