Archív

„Ha a meséd nem lát rá az életedre, cseszheted.” – interjú Darvasi Lászlóval

A Könyvkóstoló irodalmi est, mely a Szépírók Társaságának támogatásával fut, októberben Darvasi László József Attila-díjas költőt, írót, újságírót, szerkesztőt, az Élet és Irodalom főmunkatársát látta vendégül. A tiszakécskei könyvtárban tartott beszélgetés után Böszörményi Gyula, az estek házigazdája készített interjút az íróval.

Pályafutásodat tanárként kezdted, majd író lettél. Mi a közös e két hivatásban?

Hatásában természetesen megannyi. A gyerek olyan, mint a mondat. Dolgoztok egymáson. Valójában írónak lenni nagyon intim ügymenet. Írni a magány színháza. Éppúgy rendezés, dirigálás, bizonyos erők irányítása és korrigálása, csakhogy ezek az erők mind bennem működnek. A gyerekkel való foglalatosságot soha nem tudtam pusztán realitásként kezelni és átélni. Az a kisgyerek, aki a tiéd, aki a te tanulód, olvasód, csoda. A csoda nem realitás. Vagy éppen a legnagyobb realitás.

Sokszor álomszerű, filozofikus történeteket mesélsz. Mi kelti fel egy-egy téma iránt a figyelmedet?

Gyakran a semmi bugyrából fakad föl a történet. Ránézek, mert látom is, elmesélem magamban, aztán keresni kezdem a történet helyét. És látom, hogy ennek a német trubadúrkorban, ennek a spanyol barokkban van a helye. Ennek a történetnek meg abszurd tér a terepe. Nekem az a fontos, hogy idegesítsen, feszítsen, ne tudjam. Nem azért mondom el, mert tudom. Nem azért mesélem el. És aztán amit megírok, azt igyekszem eltartani magamtól, hogy közelebb lehessen.

Szerinted van-e jelentősége, súlya ma a történetmesélésnek, az írott irodalomnak és azon belül a prózának? Számos novellád, kisprózád jelent-jelenik meg, miközben azt mondják, a novellának befellegzett. Szerinted is így van?

Nem az a kérdés, szerintem, hogy van-e jelentősége a történetmesélésnek. Hanem hogy miért dől be kiadás, olvasó és piac a regény mindenhatóságának. A történetmesélés, mint forma, mint a létezésünk abszurditására adott válasz, rendben van. Rendben is lesz. Miben élsz, ha nem történetben?! Mindig el fogod mondani magadat, a másikat. Van történet, marad is, és persze van szöveg is, van posztmodern, nagyratörő minimál, vagy szövevényes epikai nagybeszéd. Oké. Ebben a – nem rohanó – de tébolyultan snittelő világban milyen kézenfekvő lenne a rövidebb próza igénye, létjogosultsága. És nem az. Éppen erről van szó. Mivel snittel a hit, a szerelem, a munka, valami teljességvágy lett úrrá az emberen. Éhség az egészre, miközben minden reped, törik, szilánk, forgács és pillanat. A regény meg olyan operettszínész, hogy az egészet kínálja. Nem föltétlenül adja meg persze ő sem, de kínálja, csalogat vele. Ámít, zsongít, egyebek. Mamapság egy rossz regény többet ér, mint egy jó novelláskönyv. Ez egy különös helyzet. Piaci helyzet, trend. Különben meg annak van jelentősége, ami jó. Lehet az egy mondat is. Rá lehet csókolni az örökkévaló fenekére, ha olyan, nem szellenti le soha.

Már elismert szépíró voltál, mikor gondoltál egyet, és életre keltetted Trapitit, s általa a gyerekekhez szóltál. Hogyan és miért történt ez?

Áron fiam ötéves volt. Éppen váltunk. Terápia volt, és valami szorongó vágy arra, hogy legyen egy könyv, ami az övé. Ha már író vagyok. Ennyi. De aztán jöttek a gyerekek, a tanító nénik, és a Trapitivel azóta is utazgatok.

Közismert, hogy azon ritka szerzők közé tartozol, akik szeretnek gyerekekkel találkozni és képesek teljesen elvarázsolni őket. Jobban érted a gyerekek, mint a felnőttek nyelvét?

A felnőttek nem értik egymást. Például ezért van művészet. A felnőttek magukat sem értik. Ezért is van művészet. Felnőtt és gyerek viszont, egy darabig értheti egymást, és ez nagyon jó. A mese viszont nem ebből van. Éppúgy a nemértésből, a fölfoghatatlanból, a kimondhatatlanból. Felnőtt és gyerek között létrejöhet egy olyan reláció, ami mindkettőjüket a varázs csalánosába viszi. Na, ez az. Amikor én a gyerekekkel vagyok, olyanná válok, mint ők. Csodás.

Gyerekeknek írt történeteid egyike sem „csak” szórakoztatás: mind erkölcsi, gondolati és tudásbéli tartalommal bír. Miért nem elégszel meg a „csak” meséléssel?

Ha a meséd nem lát rá az életedre, cseszheted. A magyar mese, a használatos meseirodalom a kaland kezelésében erős tulajdonságú, illetve persze a didaxisban is az. Jó. Én igazán nem kívánom radikálisan megtörni ezt a hagyományt, de az nyilván nem helyes, ha a szegénységet, például, manapság Mórától tanuljuk meg. Szegényt, hajléktalant, nyomorultat lát a gyerek az utcán. Megéli a válást. A mama halálát. A megaláztatás új formáit. A lázadás új formáit, lehetőségeit. Nagy kérdés, ebből hogyan lehet mese. De az már nem megy, hogy Móricztól, Mórától, Molnár Ferenctől tanuljuk meg, miben élünk. Van örök minta, és legyen pillantás, ami a most színpadát emeli meg.

Készülsz újabb művel a gyerekeknek?

Két mesekönyv is készül, igen. Írom a Pálcika regényes folytatását, és lett időközben egy nagy, világnézeti mesekönyv. Auschwitz, Don-kanyar, Gurulmadár, hajléktalanság, egyebek. Gyerekeknek. Majd látjuk, mi lesz vele.

Idén jelent meg legfrissebb köteted Vándorló sírok címmel, mely ismét nagyon mély, megrázó, olykor hátborzongató kisprózákat tartalmaz. Mi volt a rendezési elv, mikor kötetbe gyűjtötted őket?

Hat-hét év novellái. Szándékaim szerint ez a könyv egy nagy kulturális panoráma Kína ókorától, Jézus Jeruzsálemén, a német és francia trubarúrokon és a barokk spanyolon át a napjainkig. A rendezgetés, szerkesztés közben az derült ki, hogy a halál, a túlvilág, a sír nagyon erős motívum. Turi Timea szerkesztő sokat segített.

S végül: hogy érzed magad mainapság apaként, íróként és polgárként Magyarországon?

Van ez a szám, biztosan ismered, hogy „nem tetszik a rendszer”. Hát így. Nem tetszik a rendszer. Dúdolom naponta többször.

FOTÓ: Kulter

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top