Szia, Kitkat, tényleg megígérted a Bölcsődének, hogy visszamész hozzá, és felhúzod azt a kis remek, szellős nyári pelenkát? (Méhes Károly Kati-meséje)
Akarjátok tudni, hogyan változik át a Cica Csigává? Nem is olyan bonyolult, mint ahogy hangzik. Szóval, amíg Bölcsödébe jártam, a Cica volt a jelem. Aranyos kis állat, szeretem a cicákat, bár otthon nincs cicám. De aztán óvodás lettem, és itt már foglalt volt a Cica-jel, ezért újat kaptam, ő lett a Csiga. A Csiga különös állat. Nagyon szép, ahogy tekeredik a házának a vonala. És a Csiga sosem szalad el, csak leguggolok hozzá, és nézem, hogyan mászik. Vagy elbújuk a házába.
Igazából azt akartam először elmesélni, hogy a Bölcsődével nem tudok mit kezdeni. Amióta Óvodába járok, folyton könyörög, hogy menjek vissza hozzá. Mondván, ott sokkal jobb dolgom volt.
– Kitkat, erre, erre – nyöszörög reggelente -, a sárga kapun gyere be, ne a zöldön!
Ugyanis a Bölcsőde és az Óvoda szomszédok egymással. Az egyiknek sárga, a másiknak zöld a kerítése és a kapuja is. Hiába, hogy megmondtam neki, már nem vagyok kislány, hanem igazi óvodás, nem tud belenyugodni.
– Képzeld, új pihe-puha pelenkák érkeztek! – sutyorogja az egyik nap, máskor meg azzal jön, hogy remek bébiételei vannak, alma és tökfőzelék, pürített borjúmájjal. Győzöm elmagyarázni neki, hogy nekem már egyáltalán nincs szükségem pelenkára, és a pürített borjúmájas pempőjére sem fáj a fogam. Rendes ebédet eszem, kanálla, késsel és villával, ráadásul keddenként én szoktam lenni a napos. Az Óvoda is védelmemre kelt, nem érti mi bújt a Bölcsődébe, hiszen tudhatná, hogy a gyerekek csak három éves korukig járnak hozzá, de cserébe mindig jönnek a kisebbek. Ám ő állítja, hogy annyira megszeretett. Sőt, a múltkor volt képe azt mondani, hogy ő szeret a világon a legjobban, jobban, mint az Anyukám és az Apukám – no, erre már igazán mérges lettem. Ez már több, mint szemtelenség, ez egyenesen hazugság.
Különben is, kiderült, hogy a Bölcsőde kicsit füllentős. Sokat beszélget a Tévétoronnyal, aki fent áll a hegy tetején, és mindent lát. Őt szokta megkérni, hogy Tévétorony, nézd már meg, hol van az én Kitkatom (így hív…), mit csinál, úgy vágyom rá. A Tévétorony eleinte segített is neki, mert megesett a szíve, olyan szerencsétlenül nyöszörgött neki a Bölcsőde. De aztán különös dolgok történtek. A Tévétorony egyik reggel ezt kérdezte:
– Szia, Kitkat, tényleg megígérted a Bölcsődének, hogy visszamész hozzá, és felhúzod azt a kis remek, szellős nyári pelenkát?
Fel voltam háborodva.
– Micsoda, én pelenkát? Soha! Ezt állította?
– Bizony ezt. És még azt is, hogy alig várod már, hogy megkóstold a répás-körtés bébiételt, csirkemell-vagdalékkal!
– Dehogy kérek ilyemit! Van elég jó ebéd az Óvodában, ma is főtt husi lesz gyümölcsmártással, nyami, azt nagyon szeretem.
Most jött csak az igazi cirkusz. A Bölcsőde sírt és kiabált, amikor a Tévétorony, az Óvoda és én is jól megszidtuk, amiért ilyen értetlen, makacs és ráadául, ezek szerint füllentős is. Olyan eszeveszetten sírt, hogy végén megesett rajta a szívem, és az Óvoda legnagyobb felháborodására azt is megígértem neki, ha befejezi a hazudozást, meg fogom látogatni. De csak úgy barátilag, se pelenkát nem húzok, se bébiételt nem eszem. Na, erre lassacskán megnyugodott.
Aztán eltelt négy év. Hú, az nagyon sok idő ám. Mentem minden nap az Óvodába, sőt, átkerültem egy másik csoportba. És képzeljétek, megint megváltozott a jelem: Csigából Fenyő lett. A Fenyő aztán végképp nem megy sehová – illetve csak egy bizonyos alkalommal. Ha karácsonyfa lesz belőle. Bizony, szerettem nagyon az Óvodát is. Még szerelmes is voltam ám ott, először a Gergőbe, és amikor a Gergő elment Iskolába, akkor a Balázsba. Ennek ellenére már nagyon vártam az utolsó évben, hát igen, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, az Iskola. Hiszen már tudtam olvasni, egy kicsit írni, és mindenki azt mondta, hogy egy ilyen okos lánynak az iskolában a helye. Mert még a Gyermekenciklopédiát is kiolvastam, és tudtam, hogy a Merkurnak 64 holdja van. Ami, persze, nem olyan nagy dolog, akár egy mesében is szerepelhetne ilyesmi.
Szóval az Iskola. Itt már nem volt se Cica, se Csiga, se Fenyő. Csak az osztály neve: 1.B.
És tudjátok, mi történt szeptember első napjainak egyik reggelén? Távoli nyöszörgést hallottam, mire felrémlett bennem, te jó ég, valaha, rettenetesen régen a Bölcsöde adott ki ilyen hangokat. Alig tévedtem csak, mert most az Óvoda volt az.
– Kitkat – sóhajtotta -, gyere vissza hozzám! Erre, erre! Emlékszel, milyen jó volt ide járni?
– Emlékszem hát – feleltem vidáman -, de most már iskolás vagyok.
– Ó, az Iskola – horkant fel az Óvoda -, az is valami? Itt is lehet tanulni ám, de hiszen tudod jól. Mennyi szép verset és nótát tanultatok, igaz?
– Naná, de mégis csak az Iskola az igazi megokosító.
– Emlékszel? „Somvirág, somvirág, aranysárga a világ…”
– „Kakukkfű, kakukkszó, kirándulni volna jó!” – vágtam rá rögtön a versike folytatását.
– Na ugye!
– De mit ugye? Hiszen ezt már tudom. Nekem most új dolgokat kell tanulnom még. Nagyon Sok Mindent! Jól mondom, Tévé Torony? – néztem fel a hegytetőre egy kis megerősítésért.
– Jól bizony!- bólogatott bölcsen a Tévé Torony.
– Szóval – és itt elcsuklott az Óvoda hangja -, ezen szerint nem jössz vissza hozzám? Soha???
Egy kicsit nehéz szívvel mondtam:
– Értsd meg végre, hogy nem lehet! És most rohannom kell, különben elkések! Az Iskolában pontosnak kell lenni. Szia, Óvoda!
Hallottam némi távoli, halk hüppögést. Sőt, be kell valljam, az első órán – épp számtan volt – kicsit el is kalandoztam. Mi lesz itt? Tudom hogy nyolc évig fogok ebbe az Iskolába járni, aztán, ha igaz, utána Gimnáziumba, még később esetleg Egyetemre. Te szent ég. Amikor majd az Iskola, aztán Gimnázium, a legvégén meg az Egyetem fogni sírni és könyörögni, hogy ne menjek el, inkább maradjak náluk örökre. Aztán egy különös gondolat jutott az eszembe: vajon akkor, nagyon-nagyon sokára, amikor már ott hagyom az Egyetemet is, fog-e még rám emlékezni a Bölcsőde?
Egy hang riasztott fel. A Tanító néni állt előttem.
– Katikám, hozzád beszélek. Hát hol jár a te kis eszed?
{jcomments on}
