Archív

Kántor Péter: Köztünk maradjon

Kntor Pter konyve

Kántor Péter költői hangjában, világlátásában a banális és a kozmikus, a mindennapi és a különleges, az érzéki és az absztrakt elválaszthatatlan egymástól.

Kántor Péter új verseskötete megrendítően személyes könyv. Ez a megmentett személyesség mindig is jellemezte Kántor költészetét, a Köztünk maradjon nagy verseiben pedig intenzívebb, mint valaha. A könyv legerősebb ciklusát azok a hosszúversek alkotják, melyekben “a dolgok neheze” kerül előtérbe, az anya elvesztése, a folyamatosan íródó vers, a “Megtanulni élni” muszáj-lehetetlensége. Kántor Péter költői hangjában, világlátásában a banális és a kozmikus, a mindennapi és a különleges, az érzéki és az absztrakt elválaszthatatlan egymástól, ekképp lesznek versei ironikusan filozofikusak, egyszerre játékosak és súlyosak. Emellett – és e közben – megszólal a közügyek iránt is érzékeny Kántor, hogy politikai-történelmi kérdésekben is költői választ, azaz emlékezetes verseket adjon. Ha még ehhez hozzávesszük a könyv ragyogó képverseit, elégikus dalait, filozofikus költeményeit, az Eszméletet megidéző Vízjelek darabjait, nyugodtan állíthatjuk, hogy a Köztünk maradjon az év egyik legfontosabb irodalmi eseménye. Egy nagy költészet újabb tetőpontja.

A kötetet bemutatja Kálmán C. György kritikus és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője.
Felolvas a szerző. Zenél Dés László. Időpont: Október 3-án, szerdán 19 órakor Helyszín: Nyitott Műhely (Budapest XII. Ráth György utca 4.)

Részlet a könyvből:

MEGSZOKOD

Megszokod, mint a falu a harangot.
Összenősz vele, mint faág a törzzsel –
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,
kitekerik a csirke nyakát levesnek,
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?!

Majd profitálsz lüktető sebeidből,

harci szekered a mezőre hajtod,

megdermed hátadon a sós verejték,

s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is –

hogy ne legyen olyan árva az árva.

Egymást szorongatják vadul a vágyak,

s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad,

egy régi fásládának vallanál szerelmet,

de jussát követeli minden új nap –

tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot,

egymás után sírni, nevetni, sírni,

ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett,

hogy minek is kell sort sor után írni.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top