Képmás – Ernst 100 Utcafesztivál

A fatörzsre egy szinte meztelen, törékeny, androgin test tapad. Feje kopasz, a szeme behunyva. Talán vak. „Ki él túl kicsodát?” – üvölti Szergej Snurov, és azt, hogy „Fecskendőtűben lüktet a lét”. (Röhrig Eszter írása a Béki-Kabai utcai performanszról.)

Béki István–Kabai Lóránt performansza az Ernst 100 Utcafesztiválon (2012. szeptember 15.)

Kerületi ünnep. Az Opera-megállónal jövök fölfelé a földalattiból. Dübörgő, de kellemes zene. Sok-sok ember. Az Andrássy út autók nélkül: középen lépkedhetek majd, ha átvágom magam a bicikliken, babakocsikon, összefogódzó párokon. Az Opera homlokzatára vetülő fényjátékot és exkluzív divatbemutatót nézik ők. Sietek. Másfelé megyek. Nagymező utca. Múltba ránt e név: szántóföld, ugar, vagy talán gaztenger volt itt… egykor a Városkapun túl… lakatlan pusztaság. Téblábolók, olcsó dobozos sörök a kézben. Az Ernst Múzeum elé érek – ma nyitva este kilenckor is. Ernst, a gazdag gabonakereskedő a szomszédos Paulay Ede utcában élt. Nagy palotában. Melankóliára hajlamos, műgyűjtő fia képeitől nem fértek már el a négyemeletes hajlékban. Épült neki egy külön ház, magas, a Nagymező utca nyolcban. Szürke, erezett, komor márványburkolat fogad és hűvös márványpadok, melyekre senki nem ül le, soha: ez a vesztibül. A lépcsőház és az üvegablakok: itt járt Rippl-Rónai. A Pódium nem bent, kint van, a szabad ég alatt – mondja a hivatására nézve író teremőr. Múlnak a percek, tétován, nem tudni, hol lesz az a performansz. Ernst Lajosra gondolok, kire aztán borús napok jöttek. A történelem. Levetette magát a legfelső szintről. Néhány lépésre van innen Radnóti, a sorsának támaszkodó. Koponyamező.

Hirtelen zene, energikusan ordító énekhang hasít a langyos estébe. Az egyik poros fa lombja közt felgyullad egy apró reflektorlámpa, és az utcán lézengők közül kiválik két ember. A fény a fatörzset világítja meg. A fatörzsre egy szinte meztelen, törékeny, androgin test tapad. Feje kopasz, a szeme behunyva. Talán vak. „Ki él túl kicsodát?” – üvölti Szergej Snurov, és azt, hogy „Fecskendőtűben lüktet a lét”. – Betegség? Halál? Lesz-e gyógyulás? Nem értek semmit még. A fán a fehér testben ott az elmúlás és az átlényegülés. A háttérben sárga pecsétes bőrnadrágban, fekete pólóban a lét alattomos, készenlétben álló erői lépnek működésbe. A haj alig észrevehetően, de félreérthetetlenül ördögösre zselézve. A fekete ember fehér vászoncsík-fáslikat tekerget megfontoltan a test köré. Gyöngéd agresszióval veszi birtokba a védtelen húst. Az alak a fán mozdulatlan, tele gyermeki odaadással. A szemén, a vállán, a törzsén és a lábán lassan rögzülnek a vászondarabok. Két karja szabadon, s széttárva marad: e két széttárt kar a szabadság, az élet. De meg sem rezdül ez a kar. A zene mind eksztatikusabb: „Tégla, bicska, pisztoly, dorong, géppuska…”. Elfogytak a fekete ember vászonkötői. A fához fáslizott test lába alá fehér kockát tuszkol. E szögletes támaszték a glóbusz, az univerzum. A fekete most egy fehér zománclavórhoz lép és gyúr-dagaszt. Két kezében sár, fekália, tőzeg, föld: az élet és a halál anyaga. Felkeni a testre: nem folyik, nem pereg, ráragad. A mellkas mozdulni látszik: a tüdő, a szív mintha a gyomortájékon lüktetne, hullámzik föl-le. Szárad, töredezik a törzsön az organikus anyag. A sár állaga és színe is változik, ami a bőrön marad, megdermed, szép lassan. A fekete ember bevégezte tettét. Ellép a fához fáslizott corpustól, hátat fordít a játéktérnek, s karját most ő is széttárja, áll és vár, a zene hamar elhallgat és valahonnan prófétai hang szól, verset mond arról, hogy „van remény” A szöveg a látványtól nem von el. Üres pillanatok, majd a fekete ember megmozdul, és lassan letekeri a vászoncsíkokat, kiszabadítja a testet, féltőn lesegíti a kockapiedesztálról és a fa mögé vezeti – úgy látszik, valóban vak ez a Krisztus… Mindketten háttal állnak, az iménti Krisztus-illúzióra (vagy allúzióra?) fehér köpenyt ad az a másik, a létünk aktív, cselekvő és rosszra törő fele. Az akció lezárása enigmatikus: e ruhadarab feltűnő jel, talán a látottak értelmét rejti: háziköntös az, orvosi köpeny, esetleg kényszerzubbony? Vagy talán halotti lepel, mert bevégeztetett? Nekünk, nézőknek hátat fordítva mindketten eltűnnek az Ernst Múzeum márványmauzóleumában.

Ki lenne annak megmondhatója, hogy mit látott-érzett az a néhány ember, aki itt megállt e pár percig tartó látvány közben és után? Marad-e nyoma az emlékezetben? A performerek a járókelők névtelenségéből léptek elő és mutattak nekünk valamit. Pár percig állni látszott az idő, de pulzálását és végességét a Leningrád zenekar rapje jelezte. ”Nem mondok jóslatot..” – hörgi Szergej Snurov. Amint véget ért a dal, véget ért az akció is. A fehér, a jó, az áldozat vagy az önmagát feláldozó nem kap keresztet, gondoljunk hát más, fához kötözött mártírokra, talán a lenyilazott Szent Sebestyénre. De hol itt a passió? A kínzatás, a húsba kalapált szögek, a lándzsa szúrása… és a töviskoszorú alatt, a homlokon kiserkenő vér? Nincs szenvedéstörténet, mert… hát már eleve halott, egy hulla került arra a fakeresztre, a mellkas meg-megrángása bizonyára post mortem lehetett. A halott test orvosilag bizonyítottan mutathat még életjelenségeket. A fehér gyolcs, amivel az elhunyt állkapcsát szokták felkötni régen, most az egész testet fonja át. Nincs történet, sem oksági láncolat. A fekete ruhás ördög-e vagy jótevő – ki tudja. Szétrombolta-e a Krisztus-toposzt vagy megtisztította, megmentette a sok rátapadó sártól, hazugságtól? A pusztulás, a tagadás himnusza ragad el… és a ”Fehér éjszakák fekete napjai”- ban… ott rejlik a Dosztojevszkij – parafrázis…Maradásra bír a két eltávozott hűlt helye: tűnékeny jelenés létünk jelentéstelenségében.

A képek a szerző felvételei.

{jcomments on}