A könyv szerzőjével, Rockenbauer Zoltánnal, és Matzon Ákossal Podmaniczky Szilárd beszélget az Írók boltjában szeptember 19.-én 16.00 órakor. Itt a Relief című könyv első két fejezetébe olvashattok bele.
Matzon Ákos különc. Első látásra ezt nem gondolná az ember – sem a személyes, sem az alkotásaival való találkozás nyomán. Ő maga inkább tűnik joviális polgárnak, mint bohém piktornak, művészete sem meghökkentéssel vagy extravaganciával, hanem épp kiszámítottsággal, rendezettséggel hat. Mégis, elképzelhető-e nonkonformistább gesztus annál, ha egy művész nem akar művész lenni? Se szeri, se száma a lánglelkű ifjakról szóló történeteknek, kik a rideg apai tiltás ellenére lettek poétává, muzsikussá, festővé. De ki hallott még olyat, hogy valaki az atyai unszolással szembeni lázadásképpen ne válassza a művészi pályát? Majd túl a negyvenen, meglett férfiként mégiscsak úgy dönt, hogy a művészet az ő igazi hivatása?
Felettébb szokatlan az efféle kései indulás, csak igazán különcök engedhették meg maguknak. A magyar festők közül Csontváry Kosztka Tivadar juthat elsőként eszükbe, aki patikusból lett a „világ legnagyobb Napút festője”, úgy, hogy csak 41 évesen kezdett el rajzolni tanulni. De említést érdemel Kemény Lajosné, Veres Lídia is, ő 87 esztendősen, minden előzmény nélkül fogott az alkotáshoz, és hozott létre a számára még megadatott hét esztendőben több ezer darabos, bámulatos életművet.
Csakhogy velük nehezen rokoníthatjuk Matzon Ákost. Őbelőle hiányzik a Csontváryt hajtó, hóbortosságként ható messianisztikus elhivatottság, és mi sem áll távolabb tőle, mint az ösztönösség naiv bátorsága, amely Lidi nénit emelte az igaz művészek sorába. Matzonra a legkevésbé sem jellemző a műkedvelők rajongása. Az ő racionális művészete tudatosságot és tanultságot feltételez, még ha mindezt nem is a Képzőművészeti Főiskola falai között szerezte.
De különc abban is, hogy nem járta végig az ábrázolás iskoláját. Alig ismerünk olyan festőt, ki ne a figurativitásból jutott volna el a tárgynélküli képekig. A klasszikus avantgárd idején Kandinszkij, Kupka, Mondrian vagy Malevics művészetében jól nyomon követhető, miként léptek túl a látható valóságon a teljes nonfiguráció kedvéért, de még a Matzonhoz oly’ közel álló kortársunk, Konok Tamás is maga mögött hagyott figuratív periódust. Talán Kassák Lajos volt az egyetlen, aki mindenféle művészeti ismeret, szerzett rajztudás nélkül képes volt arra, hogy kimagaslót alkosson az absztrakt képarchitektúra terén. Igen, a Kassákkal való rokonság jelenthetne valamiféle kapaszkodót – és nem csak azért, mert Matzon egy korai művének címében utal is rá,1 hanem elsősorban a „képarchitektúra” kifejezés miatt. Ez a műfaji megjelölés tökéletesen illene ugyanis Matzon Ákos művészetére, ha Kassák már nem foglalta volna le némileg más tartalommal saját műveire. Ám bármennyire csábító is ez az összevetés, indíttatásbéli közösséget aligha találunk a két művész habitusa között. A Kassák-féle próféta-magatartás, az elkötelezett társadalmi indulat, az önkifejezésnek az a harsány vágya, amely egyebek mellett versekben, mozgalmak szervezésében és lapkiadásban öltött formát, ugyancsak idegen Matzon Ákos szellemiségétől.
(háttér)
Nos, akkor mégis hogyan? Ha sem a messianisztikus hit, sem az utat törő ösztönösség, sem a mozgalmi elhivatottság nem volt motorja e sajátos pályakezdésnek, akkor miként volt lehetséges, hogy Matzon Ákos már az induláskor teljes vértezetben lépjen a nyilvánosság elé? Bármily furcsa is, éppen ott kell keresnünk az alapokat, amely ellen legkorábban lázadt. Ez az életmű ugyanis ilyen feltétekkel nem jöhetett volna létre, ha nincs meg hozzá a családi háttér. Atyja jeles szobrász és művészetpedagógusként mindazt megadhatta fiának, amit mások leginkább csak az iskolában kaphatnak meg. Matzon Frigyes művészi pályája szabályosnak mondható, a mesterséget Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán és Rómában sajátította el. Szobrászata a klasszikus modernizmus fő vonulatához tartozik, formakincsére leginkább a kubizmus hatott. Kisplasztikái mellett számos köztéri alkotást hagyott az utókorra, egyebek mellett a Vérmezőn lévő Magyar Jakobinusok emlékkövét, a Naphegyen látható Fókapárt, vagy a Kamaraerdei Ifjúsági Parkban felállított Bartók: Concertót. A szobrászat mellett dolgozott műszaki rajzoló-szerkesztőként, oktatott a Képzőművészeti Gimnáziumban, vendégelőadó volt az ELTÉ-n. Ilyeténképpen fia, Matzon Ákos nemigen tekinthető autodidakta képzőművésznek: mind a műveltségbéli ismeretek tárháza, mind a képzéshez szükséges pedagógiai felkészültség biztosítva volt számára otthon. Csakis így volt lehetséges, hogy lényegében már kiforrott alkotóként kezdje a művészi pályát.
Mégsem mondhatjuk, hogy a fiú apja mesterségét folytatta volna. „Sokat köszönhetek édesapámnak, Matzon Frigyes szobrászművésznek, aki szakmailag és emberileg mindig hiteles ember volt – vallotta meg egy interjúban. – Ám a művészeti ideálokat illetően soha sem értettünk egyet. Engem a kezdetek óta a dolgok szerkezete, a konstruktivizmus érdekelt. A geometrikus terek és testek és az ezek viszonylataiban megjelenő fények és árnyékok izgattak. […] Apám eldöntötte, hogy művész legyek, így »természetesen« én ezt egyáltalán nem akartam. Már csak azért is építész lettem, hogy azt csinálhassam, amit akarok…”
Az ifjú Matzon tehát elmélyedt a műszaki rajzok racionális rendszerében, mérnök lett, műszaki tanár. Ám az építészhivatás is túl sok kompromisszummal járt, így negyvenéves korára egyre határozottabban érezte, hogy hiányzik számára a kreativitás szabad kifejezésének a lehetősége. A tanári munka mellett, ekkor még komolyabb elhivatottság nélkül, inkább csak kedvtelésből fordult a művészet felé. Mivel egzisztenciális okok nem kényszerítették rá, meg sem kísérelt „eladható” képeket festeni. Ez a teljes szellemi szabadság tette lehetővé, hogy a saját útját járja. A tanítást jó ideig folytatta még azt követően is, amikor már valójában képzőművészként élte életét.
{jcomments on}
