Ott lakott akkoriban a tábla szélén egy tanyában. A második feleségének lányával élt. Szép kis csavar, de így alakultak akkoriban Miska bátyánk szerelmi viszonyai. Ancsurkának hívták a csajszit. Egy vörös rémség volt. (Hartay Csaba agroprózája)
Por. Hamu nélkül. És szürke, szeptemberi égbolt. A költő hajlamos az őszi kesergésre, így van ez rendjén, évente lehet hisztizni, hogy elmúlt a nyár. Egyébként meg nem múlt el, a szeptembert simán hozzá lehet csapni a nyárhoz, évek óta egyenrangú partnere az augusztusnak.
– Terepjáró kulcsa? – kérdem fatertól.
– Mit akarsz? – kérdez vissza nem igazán lelkesedve.
– Nyomok egy rajkört a határban, papus. Megnézem Kareszt, hol gyalulja a magyar ugart.
– Benne van a kocsiban. De ne, mint az őrült.
– Nyugi, csak óvatosan, nem kell aggódni.
– Nem aggódom, csak mondom. Ott van a húsz aranykoronában. Rögtörőzik – mondja az öregem unottan.
– Oké, léptem.
Por, hamu nélkül. Még csak az kéne, hogy leégjünk. Irány a 20 AK. tábla. Karesz ott csörömpöl, ide hallani. Vereti neki az MXU traktorral. Mögötte pörögnek a rögtörő hengerek, töri a rögöket, mert ugye az élet útja rögös, a mezőgazdaságé még inkább.
– Cső. Helyzet?
– Nem tudok semmit. Eső kéne. Kurvára – Karesz kipattan a traktorból, beletúr a szakállába, majd körbetekint a táblán.
– Az, bazmeg, sok eső. Hogy fogunk ígyebbe vetni?
– Hát, ez az. Nézd meg ezeket a rögöket. Képtelenség szétzúzni. – Karesz belerúg az egyik emberfej nagyságú rögbe, de az nemhogy nem esik szét,meg se mozdul.
– Ennek negyven mili eső kéne, legalább, nem, Karcsi?
– Ötven. És meginná a föld. Ilyen rögök közé hogy vessek? Vagy leesik húsz centire az olaszperje magja, és azért nem kel ki, vagy ott marad a tetején. Ez így lófasz esti fénnyel – morgolódik Karesz.
– És nem is mondja az esőt – teszem hozzá halkan.
– Á, semmi. Kis lehűlés, ennyi. Ilyenkor már olyan esők szoktak lenni, hogy az ember a pokolba kívánja a sok vizet. Na, megyek, nyomom tovább, este hatig be akarom fejezni ezt a táblát – Karesz visszapattan a traktorba, indít, majd ismétbeindulnak a rögtörő hengerek, istentelen csörömpöléssel.
Vissza a terepjáróba. Teszek egy kört. Nem rajkört, mert nincs aki lássa, ahogy kilógatom a bal kezemet a letekert ablakon. Csak az őzek meg a nyulak. Éhen fognak dögleni ezek is. Kórókat rágnak. Nincs itt semmi. Csak a száraz föld. A szikes, porzó rögterület. Kiszáradva a kátyú is, pedig itt illene elakadni a terepjáróval. Totálkiszáradva mellette a csatorna is. Mi ehhez képest a Tisza Záhonynál? Hagyjad már!
Jönnek sorban a táblák. Mindnek neve van. Mi hívjuk így őket, hogy: Bolti tábla, Mrsan,Legelő, Tepliczky, Lineár, Müller, Jancsó, Rizstelep, 63 hektár, Kisjanika. Igen, a Kisjanika. Ő a tulaj – általábaninnen a név, mi meg tőle béreljük. Évekig Tar Miska táblának hívtam. Hogy miért? Mert 93-ban ezt a táblát öntöztük Batkával meg Gyurmával. Nyári munka. Napi 400 forintért nyomtuk a csőtelepítést. És akkoribanhogy örültünk annak a zsetonnak.Szép, sárral bekent, örök emlék.
Szóval Tar Miska. Ott lakott akkoriban a tábla szélén egy tanyában. A második feleségének lányával élt. Szép kis csavar, de így alakultak akkoriban Miska bátyánk szerelmi viszonyai. Ancsurkának hívták a csajszit. Egy vörös rémség volt. Emlékszem a nem túl okos tekintetére. A mázsaházban ültem a kilencvenes évek egyik utolsó nyarán, vártam a beérkező, silóval megrakott járműveket, bámultam kifelé a légyszaros ablakon, és akkor ottcsoszogottel előttem a drága Ancsurka egy szatyor sörrel meg egy kiló kenyérrel. Vitte a tanyáraaz „urának”.Kenyeret ettek. Minden formában.
Szóval kilencvenhárom nyara. Amikor közel jártunk a tanyához a szórófejekkel, nagyon megörültek, hogy az ő kis kukuricájuk (így mondták: kukurica) is kap végre vizet. Kapott, nem sóherkedtünk a vízzel, hadd menjen. Akkor még virágzott az a tanya. Lófaszt, dehogy virágzott. Egy putri volt már akkor is. Körülötte derékig érő gazzal, kosszal, mocsokkal, rumlival,bevert ablakokkal, áram nélkül. Akksiról ment a kis Junoszty tévé, ennyi volt a szórakozás, meg az esti, meleg sör Tar Miskának. Barna képű, hórihorgas csávó volt. Sötét alak egy soha el nem készült viharsarki horrorfilmből. Hova lettek? Kit érdekel. Eltűntek a kilencvenes évekkel együtt. Itt hagyták a tanyát, hogy dőljön össze. Érdekes, ha egy ház lakatlanná válik, rögtön beindul a romlás. Ahogy kiköltöznek belőle, már nincs, aki visszaszegeljen egy lécet, megigazítson egy elmozdult cserepet. Na, nem mintha Tar Miska akkora lelkiismeretesmájsztró lett volna, hogy nekiálljon barkácsolni a tanya körül, de mégis.
Az évek alatt totálkáros lett a „csinos kis” ingatlan. Megállok mellette. Ki sem látszik a gazból. Odalépkedek az ablakhoz. Illetve csak a kerethez. Üveget évtizede nem látott ez a kis nyílás. A tető beszakadva, tanya kabrió. A kemence is beomlott. És nini, ezt nem hiszem el, egy unicumos üveg.
Miska, bazmeg, egy kortyot hagyhattál volna nekem. Irigy görény voltál világ életedben. Ja, bocs, nem tudni, élsz-e még. Nehéz ember voltál, inkább így mondom. Kattintok párat a hülye okostelefonommal, hátha beveszi afotókatjó áron a Lakáskultúra. Ha meg nem, hát felpakolom a képeket egy kis prózával körítvea Librariusra. Az se rossz.
—
Itt lenne a vége, de ahogy elindultam hazafelé, leszakadt pár perc alatt 10 mili eső. Így kell keseregni a szárazság miatt, nem máshogyan:
{jcomments on}
