Öt gyereklánynak veszett nyoma, míg az ősz elején le nem tartóztatták a húszéves Jancsó Piroskát, akit aztán a bíróság később halálra ítélt.
1953 októbere és 1954 augusztusa között egy sorozatgyilkos tartotta rettegésben Törökszentmiklóst. Öt gyereklánynak veszett nyoma ezekben a hónapokban, míg az ősz elején le nem tartóztatták a húszéves Jancsó Piroskát, akit aztán a bíróság később halálra ítélt.
Rubin Szilárd ennek a gyilkosságsorozatnak eredt a nyomába a hatvanas évek végén, felkutatva az ügy tanúit. Az így megszülető mű mégsem pusztán tényregény: a nyomozásban maga a nyomozó is érintetté válik az első pillanattól, Jancsó Piroska fényképének a megpillantásától fogva.
Mi is ez a könyv? Regényes riportázs? A magyar Hidegvérrel? Rubin utazása egy sötét és kietlen tartományba? Egy idős és magányos magyar író élethosszig tartó birkózása az anyagával?
Egy kicsit talán mindegyik. Az Aprószentek Rubin Szilárd utolsó műve, amelyen az író több mint négy évtizeden keresztül dolgozott. Ezt a hagyatékban maradt munkát veheti most kézbe az olvasó.
Részlet a könyvből:
1
Törökszentmiklós a hatvanas évek derekán huszonnégyezer lakosú járási székhely Szolnok megyében, az első mezőváros, ahol a budapest-debreceni gyors a Tiszán túl megáll. Jellege szerint óriás falu, kisvárosias portái a helységet átszelő 4-es főutat szegélyezik. Ez a főutca, ahol a maharadzsák elefántistállóinak méltóságával terpeszkedő Tanácsház, az egykori Almásy-kúria áll.
A főúttól jobbra öt párhuzamos, nyílegyenes, hat kilométer hosszú utca, gödörré roskadt testük: mint egy-egy kiásott tömegsír. Itt csap meg a helység atmoszférája: a telepesfalvak ridegsége és a hódoltsági kushadáshoz idomult házőrzőkutyák csendje.
Az öt mogorva dűlő koronként változó, az épp regnáló hatalmat szolgáló neve csak hivatalosan használatos, a helybeliek egymás közt s élőszóval a hajdani inzsellér által a helység tervrajzára írt számmal jelölik őket; autó még az ötvenes években is csak nyáron tudott végighajtani rajtuk a sárhullámok taraján sarjadt füvön.
Nincs évszak, amely e vad és végtelen utcákat megszépíti. De tavasszal, ha kedve van gyalogolni, az utas nemcsak barbárságukat érzi: eltúlzottságuk költészetét is. Baktat a csillagászati számot viselő házak mentén, ahol alkonyatkor már nem látni embert, s egyszerre mintha ékszerüzlethez érne: a világos ablakokból iskolásgyerekek zsivaja csap ki; megy, amíg valóban ráesteledik, s egy kútnál, amely a homályból előbukkan, hirtelen asszonyok állnak, mint víz alól fölszállt szobrok. A szél piszkos, de elhozza a vetések illatát is, s a vadmadár, ha keresztbe is, de átrepüli az utat.
A sivársággal megbékélt szem a község egyetlen pontján mintha víziót látna: a Rózsa tér úgy villan föl az alvégen, mint aranytükör a siralomházban. A plébánia egy barokk városkának is díszére válna, túloldalt az irgalmasrendi nővérek volt zárdája-iskolája a
gyermekrajz tisztaságával hat. A teret lezáró vöröstéglás plébániatemplom a harmincas évek paraszti jómódjától szökkent magasba, s mint épület közhely, de a mögötte húzódó mellvédről váratlan mélységbe: a Tisza régi medrére látni.
A lexikon a helység klasszicista református templomát, műemléknek jelölt szélmalmát és Mezőgazdasági Gépgyárát említi, az útikalauz az Almásy-kastélyban fenntartott lovas szállást. A kastély a közeli Szenttamáson van, de a vendégek néha átlovagolnak Törökszentmiklóson.
Még kel a nap, mikor az utcaszörnyek végtelen szemhatárán megjelennek az apró pontok, s a nyugatnémet, holland vagy svéd lovascsoport tovaüget a hallgatag házak között. Jönnek a széles úton, ahol a nemsokára fölszálló porfelhő alszik, s a mélyen ülő, aprócska ablakokban csak a kengyelek tükröződnek. Jönnek, maguk is széles rendben, élvezve a szokatlan tágasságot és a virradat csendjét, amely mindaddig kíséri őket, amíg a Mezőtúrról érkező autóbusz rájuk nem dudál.
A város neve, amely a nyugati turisták szerint „bizonyára egy keresztény szentté lett török emlékét őrzi”, tipikus katasztrófanév: az Árpád-kori Bala nemzetség Szent Miklós tiszteletére emelt temploma körül évszázadokig virágzó helység hírmondója. Az egykori Balaszentmiklós a hódoltság alatt török fészek lett, a megszállók fontos erőssége a Tiszántúlon. Közigazgatásilag náhie, vagyis járási központ, a szolnoki szandzsák területén. A felszabadító háború aztán földig rombolta: a várral együtt a település is megsemmisült.
A helyiséget az Almásy grófok tiszttartója, Békési Gonda Mihály keltette életre. A hagyomány szerint mérnök volt, s a széles, egyenes utcákat az ő tervrajza alapján jelölték ki. Ő hozta ide az első telepeseket, köztük a Ladányi családot, amelynek kései leszármazottja a harmincas években nagygazda volt Törökszentmiklóson.
A község abban az időben épp módos: határában, a szikes síkságba nyúló löszsávon a bánátival fölérő búza terem. Nagybirtok övezi, de a közeli, termékeny földek a parasztok
kezén vannak, a Kisgazdák Gőzmalmában őrölt liszt a világpiacon is márkának számít. Negyvenötben az uradalmakat felosztják, az alvég nincstelen napszámosai önálló gazdák lesznek, s ehhez még akkor is ragaszkodnak, amikor Túrkeve, Mezőtúr, Kisújszállás már szövetkezeti város.
Törökszentmiklós kuláklistára került, a sajtó elhallgatta, fejlesztése szabotázsszámba ment volna. A városban történt bűnügyeket – egy koca elhullt, egy kazal kigyulladt – a nyomozók tüstént felderítették, s az ügyész másnapra kész volt a vádirattal.
Ötvenháromban, az új kormányprogram meghirdetése után a helység az országgal együtt fellélegzett, határát megint az utolsó négyzetméterig bevetették, piaca ismét pezsgésbe hozta a járást. A közügyek szemlátomást jobbra fordultak, s a törökszentmiklósiak akkor sem ijedtek meg, mikor a hangosbeszélő, amely azon a héten főként a vasárnapra hirdetett Vidám Vásárnak csinált reklámot, egy kislány személyleírását és eltűnésekor viselt öltözetét ismertette a lakossággal.
2
Wagner Annát, a Rózsa téri iskola tanítónőjét nem lepte meg, hogy október 12-én névsorolvasás alkalmával kihagyta Kalocsai Marika nevét. Édesanyja már napokkal előbb elkérte arra a délelőttre, amelyet szülei a malomban készültek eltölteni.
A kislányra az öccse miatt volt szükség: Kalocsainé jobbnak látta, ha pár hetes fiát nem bátyjára, az ötéves Imrére vagy a tizenhárom esztendős Jóskára, hanem lánytestvérére bízza. Úgy volt, hogy az ebédet is Marika főzi majd meg.
Kalocsaiék délelőtt tízkor hajtottak ki a kapun, egylovas szekerükkel. Mivel csődörcsikójuk volt, nem mertek a főúton menni, Marikát csak az utcájuk végéig vitték magukkal. Ott leugrott, és gyalog ment tovább a zöldséges boltba, hogy megvegye az ebédre való krumplit. Anyja szerint „a gyerek tudta, hogy sort kell állni, de nem bánta, mert az új, fehérvirágos piros szoknyáját, a kékbabos blúzát meg az akkoriban divatos nyelves félcipőt viselte, s azt hitte, mindenki őt nézi majd…”
Azok a gazdák, akik a beszolgáltatást túlteljesítették, „C” jegyet kaptak, s erre szabadon őrlethettek. Kalocsaiék sokáig várakoztak a malomban, s csak kettőre értek haza. Marika ekkor még nem volt otthon.
Jóskát elszalasztották a zöldséges boltba, ahol arra, hogy aznap a húga is ott járt volna, nem emlékeztek. A krumplit a fiú hazavitte, így Kalocsainé megfőzhetett. Ideges volt, szidta a lányát, azt hitte, elvesztette vagy elcukrászdázta a rábízott pénzt. De haragja csak sötétedésig tartott.
Ahogy szürkülni kezdett, és Marika nem tért haza, Kalocsaiék rádöbbentek, hogy lányuk távollétének komolyabb oka is lehet.
Ezerkilencszázötvenhárom októberéig az alvégi Vörösmarty utca lakói gyakran elmosolyodtak két csitrin, akik rendszerint párban jártak, mert nemcsak iskolatársak meg barátnők voltak, hanem szomszédok is: az egyik a 25., a másik a 37. szám alatt lakott.
Tizenegy, illetve tizenkét esztendejükkel, nyílt és nyájas természetükkel pontosan összeillettek, de szemre szinte tréfásan különböztek egymástól: Kalocsai Marika aranyszőke, Pintér Kati pedig csokoládébarna volt. A mosoly, amely kísérte őket, nekik is mulatságot jelentett: nyomában összesúgtak, oldalba bökték egymást és fölvihogtak. Iskolába menet meg jövet öt évig kézen fogva taposták a csizmaszárukig érő havat, együtt szökdeltek át a tócsákon, s köszönéskor egyszerre lendítve meg piros szalaggal átkötött hajfonatukat, kék meg fekete szempárjukkal ránevettek a járókelőkre.
Marika szegény újgazda, Kati kissé jobb módú nevelőszülők leánya volt: Pintérék rokonságukból, a népes Pavelka családból fogadták örökbe. Tanulni egyik se igen akart, inkább a paraszti munkát szerették. Kati, nevelőanyja szerint: „Semmiért nem adta volna, ha kocsira ülhet, oszt’ ki a határba! Hazafelé, a kapunkhoz érve mindig lebújt a kocsiderékba, hogy keresni fogom, oszt’ nem látom, hol van. Imádta nagyon a lovat, különösen a Kedvest, egy barna pejkancát, aztán a csirkét, amikor nőni kezdett, hat-hét hetes lett, elnézte, ahogy a tyúk körül guzsoltak fönn az ülőn, és csudára tetszett neki.”
Kalocsainé mintha ugyanarról a gyerekről beszélt volna, mint Pintérné, épp csak más apróságokat idézett föl: „Marika, mielőtt az utolsó délelőtt eljött velünk itthonról, megfejt, répát adott a házinyulaknak, és tejet öntött a kismacskájának. Nyápic jószág volt, köhögött is, de Marika bízott benne, hogy meggyógyul. Egyszer még orvosságot is hozott neki az oroszoktól.” Látta, hogy meghökkentem, de nyugodt maradt. „Itt a közelünkben a mező, délután Marika sokszor kihajtotta a tehenet legelni, azt mondta, ő majd tanul közben, magával is vitte az olvasókönyvét, de aztán csak játszott, elszórakozta az időt a katonákkal. Tízen, tizenketten ha lehettek, a budapest-moszkvai telefonvonaluk miklósi szakaszát őrizték, a város meg Fegyvernek között járták a szántásokat, ellenőrizték a vonal épségét. Szerettek itt lenni, a szolnoki laktanyaélethez képest vakáció volt nekik. Helyes fiatal gyerekek voltak, a piacról éltek, saját főztjüket ették, ha ráértek, futballoztak a szállásuk előtt a mezőn. Marika nézte a meccset, vagy hallgatta, ahogy harmonikáznak, sok orosz nótát is megtanult tőlük, uzsonnával is meg-megkínálták, néha úgy jött haza, hogy vacsorázni se kívánt. Persze nem ő volt ott az egyetlen gyerek, más korabeli fiúk meg kislányok is lejártak bámészkodni, elfogadták a potyaszalonnát vagy a lekváros kenyeret, a nagyobb fiúk beálltak a futballozók közé is, ők is rúgták a labdát, az olyan csitrifélék meg, mint Marika, danoltak és ugrabugráltak a muzsikára a kiskatonákkal.”
Úttörő olvasókönyvbe való idill volt, s papírra vetve is ilyen maradt. Olyannyira, hogy évek múltán, amikor vasvillával boglyába hányt kéziratomat rendezni kezdtem, a szöveg színlelt ártatlansága szíven ütött.
Pintérné valódi derűvel emlékezett.
– Gyakran ugrattuk, az uram is, én is, hogy „Katikám, meddig húzod, mikor fogsz férjhez menni?” Mondtam néha egy-egy legényre: „No, majd jó lesz az énnekem vőnek!” Erre így tett, ni: a homloka elé kapta a kezét, és elrikkantotta magát: „Az oszt’ nem, anyu! Engem férjhez nem ád, az biztos!” Pedig borzasztó házias volt, meg csuda pénzvágyi! Igaz, az orra túl kicsi, akkora, mint a babszem, de a szeme szép nagy, a lába meg telt, el nem állt annak a bokájától a cipő egy szemernyit sem! Babázni meg labdázni szeretett, százszor is oda-vissza ütögette a labdát a fal meg a tenyere között, olyan ügyes volt, csak az esze nem fogott valami nagyon. Kapálni, szárat vágni, az annál jobban ment neki: utolsó este is úgy aludt el, hogy a szárazbabot csövelte le, és elálmosodott a kemencepadkán.
Eredetibbet, jellemzőbbet egyik gyerekről sem tudtam meg. Nem egyéniségük: sorsuk volt kivételes. Arról pedig mit is mondhattak volna az asszonyok egy vadidegennek?
Volt kérdés, amelyet később is restelltem föltenni nekik, de a Rózsa téri iskola tanárnője, aki családlátogatásai alkalmával sok apróságot is megjegyzett, tudta a választ. Ő tanácsolta, hogy a Czégény-tanyát, ahol a telefonvonalat őrző katonák laktak, ne keressem: még az ötvenes évek végén leégett, vagy egyszerűen csak lebontották, a lényeg, hogy híre-hamva sincs. Kalocsai Marika nyápic macskája viszont felnőtt, és akkor is élt még, amikor mindaz, ami gazdája után maradt: néhány viseltes ruha, irka meg szabásminta rég semmivé lett. A szürke kandúrt még tizenöt évig látták kóborolni a Vörösmarty utcában, s hatvannyolcban, mielőtt kimúlt volna, olyan vén volt már, hogy enni is alig tudott.
Mi maradt még?
Amit jegyzeteimből összeollózhattam és ideillik, talán kerekebbé teszi a két kislány elsőre csak dióhéjban elmondott történetét.
Marika eltűnésekor Kati másodszor járta az ötödiket, egy padban ült a barátnőjével, s hiányzáskor ő szokta kimenteni. Eleinte nem volt rá szükség, de később, mielőtt örökre kihúzták volna az osztálykönyvből, a tanárnő néha Marika nevét is fölolvasta, s Kati ilyenkor felállt.
Az eset után még rosszabbul tanult, ezt azonban Pintérék a kislány mandulájára fogták: újra meg újra gennyes lett. November 13-án Pintérné be is utazott vele Szolnokra, „Hank doktorhoz, a nagykórházba”, hogy megoperálják. Ekkor, a hajnali vonatablakból kibámulva, a ködös kukoricások láttán Kati önkéntelenül megborzongott: „Nem tudom, Marika nem itt bujdosik-e?”
Télen magányosan bandukolt iskolába, és sorra kapta az egyeseket. Nyár elején, kint a határban aztán feléledt, újra jókedvű lett, s most már csak hazafelé, Kalocsaiék házánál kérdezte néha: „Marika meglesz-e még?”
Ez akkor már valószínűtlen volt.
Kalocsaiék nyáron nem laktak otthon: Tenyő felé, az 1-es Földvárhalom-dűlőben béreltek földet, s őszig kiköltöztek a Kovács tanyára. Ott kapáltak június 9-én is, amikor az, ami egyszeri csapásnak látszott, megismétlődött. Ekkor, egy szerdai napon, megint eltűnt egy kislány.
Magvető
Terjedelem: 284 oldal
Méret: 110×183 mm
Kötés: Kötve, védőborítóval
Ár: 2990 Ft
ISBN: 978 963 14 3001 1
