Archív

Egy megcsúszott lélek vallomásai

Philip K Dick Egy megcsuszott lelek vallomasai b1 72dpi

Philip K. Dick egyetlen olyan nem science-fiction regénye, mely még életében megjelent, az ötvenes évek kisvárosi Amerikáját mutatja be a rá jellemző könyörtelenséggel, de egyúttal finom humorral és együttérzéssel. Itt egy részletet olvashattok a könyvből.

Jack Isidore egy megcsúszott lélek. Ez kétségtelen: nemcsak a legeszelősebb ötleteket gyűjti és vallja magáénak (mint például hogy a napfénynek súlya van), de emellett egyáltalán nincs birtokában azoknak a képességeknek, melyek a mindennapi élethez szükségesek. Így aztán húga és annak férje kénytelen-kelletlen magukhoz veszik. Csakhogy kiderül, a boldog élet álcája mögött ők is ugyanolyan megcsúszott lelkek, és más, sokkal veszélyesebb rögeszmék rabjai.

Egy

Vízből vagyok. Nem látszik, mert le van kötve a szervezetemben. A barátaim

is vízből vannak. Mind az összes. A gondot az okozza, hogy nemcsak úgy

kell járnunk-kelnünk, hogy közben ne igyon be a föld, de ráadásul közben

még a kenyerünket is meg kell keresnünk.

Na jó, van egy még ennél nagyobb gond is. Sehol sem érezzük magunkat

otthon. Miért van ez?

A válasz: a második világháború miatt.

A második világháború 1941. december 7-én tört ki. Én akkor tizenhat

éves voltam, a Seville középiskolába jártam. Amikor meghallottam a hírt a

rádióban, egyből tudtam, hogy benne leszek, hogy az elnökünk lehetőséget

kapott, hogy elhúzza a németek és a japcsik nótáját, és ehhez mindnyájunknak

vállvetve kell brusztolnunk. A rádiót egyébként én magam eszkábáltam.

Világvevő, ötcsöves, váltóáramú vevőket raktam össze állandóan, egyiket a

másik után. A szobámban volt egy csomó fejhallgató, tekercs és kondi, meg

még egy rahedli hasonló cucc.

A bemondó egy kenyérhirdetést szakított félbe, ami így hangzott:

– Homer! Inkább Homestead kenyeret hozz!

Rühelltem ezt a reklámot, és már fel is ugrottam, hogy mást keressek,

amikor a női hangot mintha elvágták volna. Naná, hogy feltűnt, nem is kellett

törnöm a fejem, egyből tudtam, hogy valami nagy dologról van szó. Ott

voltak előttem a német gyarmatok bélyegei – amiken a Hohenzollern császári

hajó van –, a napfény csíkja már majdnem odaaraszolt, el kell őket tennem,

nehogy bajuk essen. De csak álltam a szoba közepén, és nem csináltam mást,

mint izzadtam, na meg persze a többi normális testi funkciót. A testem

végezte a dolgát, miközben az agyam a rádióra fókuszált.

Persze a szüleim és a húgom elmentek egész délutánra, nem volt kinek

elújságoljam. Majd’ szétrobbantam a dühtől. Miután meghallottam, hogy a

japcsi repülők megbombáztak bennünket, körbe-körbe rohangáltam, hogy

kit is hívjak fel. Végül leszaladtam a földszintre, a nappaliba, és Hermann

Hauckot hívtam, akivel együtt jártam a Seville középiskolába, és aki mellettem

ült a Fizika 2A csoportban. Elmondtam neki, ő meg egyből átjött bringával.

Leültünk, vártuk a további híreket, és átbeszéltük a helyzetet.

A beszélgetés hevében rágyújtottunk egy-egy szál Camelre is.

– Ez azt jelenti, hogy Németország és Olaszország is beszáll – mondtam

Haucknak. – Ez azt jelenti, hogy a tengelyhatalmakkal fogunk háborúzni,

nem csak a japcsikkal. Persze először a japcsikat kell elintéznünk, aztán

koncentrálhatunk Európára.

– Én örülök, hogy lehetőségünk van tropára verni a japcsikat – jelentette

ki Hauck. Ebben egyetértettünk. – Alig várom, hogy mehessek – mondta.

Fel-alá járkáltunk, fújtuk a füstöt, és feszülten hallgattuk a rádiót. – Azok a

görény kis beszarik. Nincs is saját kultúrájuk, tudtad? Az egész civilizációjukat

a kínaiaktól lopták. Az orangutánoktól származnak, nem is igazán emberek.

Nem igazi emberekkel harcolunk.

– Nem hát – mondtam.

Ez persze 1941-ben volt, amikor egy ilyen tudománytalan állítást nem

vontak kétségbe. Ma már tudjuk, hogy a kínaiaknak sincs kultúrájuk. Úgy

átmasíroztak a vörösökhöz, mint egy hatalmas hangyaboly, merthogy azok

is, hangyák. Nekik az a természetes életmód. Nem igazán számít, mert előbbutóbb

velük is összeakasztjuk a bajszunkat. Egy szép napon majd el kell

vernünk őket is, ahogy elvertük a japcsikat. És amikor elérkezik az idő, meg

is tesszük.

Nem sokkal december 7-e után a katonai vezetés utasítására kiáltványok

jelentek meg a telefonpóznákon, amik figyelmeztették a helyi japcsikat, hogy

iksz hó ikszedikére takarodjanak ki Kaliforniából. Seville-ben, ami olyan negyven

mérföldre délre van San Franciscótól, dolgozott pár japcsi: az egyiknek virágkertészete volt,

a másiknak közértje – a szokásos kisstílű dolgokkal foglalkoztak,

mint mindenhol, spóroltak, ahol tudtak, a tíz kölykükkel csináltattak

mindent, és kábé napi egy tál rizsen éltek. Fehér ember nem tudott versenyezni

velük, mert hajlandók voltak szinte semmiért dolgozni. Mindenesetre

most takarodniuk kellett, nem volt kecmec. Én úgy láttam, ezzel igazából csak

őket védik, mert sokan gyanúsítottuk őket szabotázzsal meg kémkedéssel.

A Seville középiskolában többen megkergettünk egy japcsi gyereket, hogy

kifejezzük, amit érzünk. Ha jól emlékszem, az ő apja fogorvos volt.

Én egyetlen japcsit ismertem, szemközt lakott, biztosítási ügynök volt.

Nagy kertje volt a háza két oldalán és hátul, mint az összes japcsinak, esténként

meg hétvégente khakinadrágban, pólóban és edzőcipőben flangált,

hol irdatlan locsolócsövet vagy egy zsák műtrágyát cipelt, hol gereblyével

és lapáttal piszmogott. Volt a kertjében egy csomó japcsi zöldség, amikről

azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, de emellett volt bab, sütőtök és dinnye,

meg persze a szokásos répa, sárgarépa és tök. El-elnéztem, ahogy a tököt

gazolja, és ilyenkor mindig azt mondtam:

– Tökfej Jack megint a kertben piszmog. Biztos új fejet keres magának.

A ceruzanyakával meg a labdafejével hasonlított is Tökfej Jackre az Ózkönyvekből;

a haját leborotválta, mint manapság a főiskolások, és a vigyor

soha el nem tűnt a képéről. Hatalmas kapafogai voltak, az ajka sose tudta

eltakarni.

Akkoriban, amikor a japcsikat kipaterolták Kaliforniából, megszállottja

voltam annak a képnek, hogy ez a japcsi rohadó fejjel jár-kel, és új fejet keres

magának. Annyira beteges kinézete volt – főleg mert olyan sovány, magas

és görnyedt volt –, hogy azon morfondíroztam, mi baja lehet. Én tébécére

tippeltem. Egy ideig (hetekig) attól féltem, hogy egy nap kint ügyködik a

kertben, vagy éppen a kocsijához megy, a nyaka meg eltörik, és a feje legurul,

a válláról a lábához esik. Rettegve vártam, hogy megtörténjen, de nem

tudtam nem kinézni, amikor meghallottam. És ha a közelben volt, bizony

mindig hallottam, mert megállás nélkül krákogott és köpködött. A felesége

is köpködött, pedig ő nagyon kicsi volt és nagyon csinos. Elment volna

filmcsillagnak is. De anyám szerint olyan rémesen beszélt angolul, hogy nem

is volt érdemes szólni hozzá; mást se csinált, csak vihogott.

Sose jutott volna eszembe, hogy Mr. Watanaba úgy néz ki, mint Tökfej

Jack, ha fiatalkoromban nem olvasom az Óz-könyveket; sőt még a második

világháború alatt is volt pár a szobámban. Ott őriztem őket a science fiction

magazinjaimmal, a régi mikroszkópommal és kőgyűjteményemmel, meg a

naprendszer modelljével együtt, amit alsóban csináltam környezetórára. 1900

körül, amikor az Óz-könyvek íródtak, mindenki puszta kitalációnak vélte a

történeteket, ahogy Jules Verne és H. G. Wells regényeit is. Ma viszont már

látjuk, hogy habár az olyan szereplők, mint Ozma, a varázsló és Dorothy,

ugyan Baum elméjének szüleményei, a világ belsejében lévő civilizáció gondolata

nem is olyan képtelenség. Nemrégiben Richard Shaver részletes leírást

adott egy, a világon belüli civilizációról, és más utazók is ráakadhatnak hasonlóra.

Még talán az is kiderül, hogy Mú és Atlantisz egy olyan ősi kultúra

részei voltak, amelyben a Föld belseje fontos szerepet játszott.

Ma, az 1950-es években mindenki az eget pásztázza. Az emberek figyelmét

a más bolygókon való élet gondolata köti le. Közben meg bármikor

megnyílhat alattunk a föld, aztán rejtélyes idegen fajok özönlenek közénk.

Ezen érdemes elgondolkodni, és itt, Kaliforniában, ahol annyi a földrengés,

a helyzet igencsak sürgető. Ahányszor csak megremeg a föld, felteszem

magamnak a kérdést: most fog meghasadni annyira a földburok, hogy végre

feltárja a belső világot? Ez lesz az?

Ebédszünetben néha beszélgetek erről a srácokkal, akikkel dolgozom, még

Mr. Poityvel, a tulajjal is. Tapasztalatom szerint, ha bármelyikük egyáltalán

tudatában van földönkívüli lényeknek, akkor is csak az ufókkal törődik, meg

azokkal a fajokkal, akikkel az égben találkozunk anélkül, hogy tudnánk róla.

Ezt intoleranciának nevezném, vagy akár előítéletnek, de még manapság is

időbe telik, mire a tudományos tények széles körben elterjednek. Maguk a

tudósok tömegei is lassan változnak, így aztán ránk, a tudományosan képzett

közvéleményre hárul, hogy az előőrs legyünk. És azt látom, hogy még

közöttünk is rengetegen vannak, akik le se tojják a dolgot. Például a húgom.

Az utóbbi pár évben Marin megye északnyugati részén élnek a férjével, és

semmi más nem érdekli őket, csak a zen buddhizmus. Tessék, itt egy példa

a saját családomban egy olyan személyre, aki a tudományos kíváncsiságtól

egy olyan ázsiai vallás felé fordult, ami ugyanannyira el akarja fojtani a kutató

racionális szellemet, mint a kereszténység.

Na mindegy. Mr. Poity érdeklődik, úgyhogy kölcsönadtam neki Churchward

ezredes pár könyvét Múról.

Az Egynapos Gumiszerviznél érdekes a munkám, hasznát veszem a kézügyességemnek,

még ha a tudományos képzettségemnek nem is. Gumírozó

vagyok. Azt csináljuk, hogy fogjuk a simákat, vagyis az olyan abroncsot,

amin elkopott a futóminta, és pákával a régi mintát átégetjük, mintha még

lenne elég gumi, pedig valójában csak a szövetváz maradt. Aztán lefestjük

feketével, hogy pokoli jó guminak nézzen ki. Persze ha ilyen van a kocsin,

elég rátolatni egy meleg gyufára, és bumm!, ott a defekt. De sacc per kábé

egy hónapig bírja. Amúgy olyan gumikat, amiket én csinálok, nem lehet

kapni. Csak nagykerben csináljuk, vagyis használtautó-telepekkel közösen.

A meló nem fizet sokat, de én élvezem silabizálni a régi mintát. Néha alig

lehet látni. Olykor csak egy avatott, gyakorlott szem látja, mint az enyém.

Pedig tökéletesen kell lekövetni, mert ha letérsz a régi mintáról, olyan nyom

marad, amiről még egy féleszű is megmondja, hogy azt nem az eredeti gép

csinálta. Az én kezem közül kiadott munkán pedig nem látszik, hogy kézzel

készült. Szakasztott úgy néz ki, mintha gép csinálta volna, és egy gumírozónak

ez a legkielégítőbb érzés a világon.

Szerző: Philip K. Dick Cím: Egy megcsúszott lélek vallomásai Fordító: Pék Zoltán

Műfaj: nem sci-fi Borítóár: 2880 Ft ISBN: 978 615 5049 86 6

Terjedelem: 224 oldal Kötés: puhakötés ragasztva Megjelenés: 2012.06.28.

Kiadó: Agave Könyvek

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top