Egy nép kivételes fizikai képessége ismeretlen volt a külvilág számára mindaddig, amíg 2009-ben a Futásra születve: egy rejtett törzs, szuperatléták és a legnagyobb verseny, amelyet valaha látott a világ című könyv ismertté nem tette őket.
Camilo Villegas-Cruz vágyakozva beszél azokról a boldogabb időkről, amikor a mexikói Sierra Madre hegység árnyas, Sinforosa nevű kanyonjának mélyén futott. Az agilitásáról és kitartásáról ismert tarahumara indián törzs tagjaként Villegas-Cruz a hagyományos rarajipari versenyeken nőtt fel, amelyek résztvevői egy falabdát rugdosva haladnak végig egy köves ösvényen. Tizennyolc éves korára azonban már egészen más „futóversenyen” vett rész: 25 kilós, marihuánával megtömött zsákkal a vállán rohant át a határon az új-mexikói sivatag felé.
Villegas-Cruz most 21 éves, és egy amerikai szövetségi börtönben hervadozik a Mojave-sivatag közelében, a kaliforniai Adelantóban. Története jól illusztrálja, hogy egy bestseller által reflektorfénybe állított, addig kevéssé ismert indián törzset hogyan tesznek tönkre olyan általa nem ellenőrizhető erők, mint az egész Mexikót elborító drogháború, a gazdaság katasztrofális helyzete és a szűnni nem akaró szárazság.
A fiatalember népe önmagát raramurinak – gyorslábúaknak – nevezi. Kivételes fizikai képességük jó részt ismeretlen volt a külvilág számára mindaddig, amíg 2009-ben a Futásra születve: egy rejtett törzs, szuperatléták és a legnagyobb verseny, amelyet valaha látott a világ című könyv ismertté nem tette őket. „Ha rendkívül nagy távról van szó, semmi se képes legyőzni egy tarahumara futót, sem versenyló, sem gepárd, sem olimpiai maratoni futó” – írta a szerző, Christopher McDougall. A könyv szereplői között volt egy tarahumara bajnok, aki egyszer 435 mérföldet – csaknem 700 kilométert – futott, és egy másik, aki szinte játszi könnyedséggel nyerte meg a coloradói Leadville-ben rendezett 100 mérföldes ultramaratont.
Nagy a „kereslet” a tarahumarák iránt
A könyv hatalmas visszhangot váltott ki az amatőr futók világában (és az évi 2,3 milliárd dollárt forgalmazó futócipő-üzletágban). Volt azonban egy nagyon súlyos következménye is: a büntetés-végrehajtásban dolgozók és jogászok szerint kábítószer-kereskedők igyekeznek kihasználni a tarahumarák legendás kitartását. A kartelek ugyanis elszegényedett indiánokat fogadnak fel, hogy lábon kábítószert csempésszenek be a határon át az Egyesült Államokba.
A határ déli oldalán dolgozó védőügyvédek nyíltan feltárják, hogy a tarahumara drogfutárok egyre nagyobb részét teszik ki a bíróság által kirendelt védenceiknek. Ken Del Valle, a texasi El Pasóban praktizáló ügyvéd közölte, hogy több mint egy tucat indiánt védett 2007 óta, és valamennyit kábítószer-szállításért vonták felelősségre. Pontos adatokhoz lehetetlen hozzájutni, mivel a büntetés-végrehajtás nem tesz különbséget indiánok és más mexikóiak között, de De Valle szerint éppen a futás közbeni kitartásuk az oka annak, hogy a tarahumarák iránt olyan nagy a „kereslet”.
A közelmúltig a törzs tagjai számára bizonyos védelmet jelentettek a Sierra Madre nehezen járható, szűk kanyonok szabdalta hegyei, amelyeken az indiánok olyan könnyedséggel közlekednek, mint mások a lépcsőkön. Az utóbbi évtizedekben azonban a gazdálkodók, bányászok, fakitermelők és kábítószer-kereskedők tevékenységi körzete egyre közelebb került a hagyományos tarahumara enklávékhoz. A helyzetet tovább rontja az utóbbi 70 év legnagyobb szárazsága. A tarahumarák még a legjobb időkben is éppen csak annyi élelmet tudnak szerezni, amennyi a túléléshez elegendő, most azonban ennyit sem képesek termelni, és az elmúlt télen a nagy hideg is sújtotta őket. Az indiánok elkeserítő helyzetbe jutottak, és könnyű prédájává váltak az árujukat északra juttatni akaró gazdag drogbáróknak.
„Felmérni se lehet, hogy mekkora kárt okoz a kábítószeripar a tarahumaráknak” – mondta a Newsweek című hírmagazinnak Randy Gingrich, egy 20 éve Chihuahuában élő amerikai, aki ideje nagy részét a Sierra Madréban tölti, nem kormányzati szervezete, a Tierra Nativa pedig azon dolgozik, hogy megóvja a tarahumarákat és más indián törzseket a bányászoktól, a fakitermelőktől és a kábítószer-kereskedőktől, illetve az időnként fenyegető turistainváziótól. Közlése szerint megesett, hogy egy drogbáró erőszakkal telepített ki tarahumarákat ősi földjükről, mert a Sinforosa kanyonra néző hatalmas sípályát akart építeni. A tervből csak azért nem lett semmi, mert az illető repülőgép-balesetben meghalt.
Másokért álmodók
Guachochiban egy Ana Cela Palma nevű tarahumara nő elmesélte, hogy ismer négy indiánt, aki „burróvá” – a drogkereskedelemben használt szóval: öszvérré – vált, a kartelek megbízásából kábítószert szállított az Egyesült Államokba. Egyik se kapta meg azt a pénzt, amit ígértek neki. „Visszajöttek, de nagyon rossz állapotban – mesélte. – Fizikailag kimerülten, elszegényedve és dühösen.”
Ana Cela Palma elvitte a hetilap munkatársát egy kicsi, nyugodt völgybe, amelynek keleti oldalán, egy kis emelkedőt maguk mögött hagyva rábukkantak egy oviruaméra, tarahumara sámánra, aki épp egy kőrakáson ücsörgött.
José Manuel Palma 82 éves és Ana Cela Palma távoli rokona. Az öregember arca felderült, amikor a futás szóba került. Felidézte, hogy valamikor ő is távfutó volt, és büszke is volt rá, de sajnos ma már nem igazán gyakoriak a közösségben a versenyek. Szavai szerint most az a dolga, hogy betegeket gyógyítson, főleg álmok útján.
A tarahumarák hite szerint az embernek több lelke van, és a betegség a lelkek közti egyensúly megbomlásának a következménye. „Ez a sámánizmus legmagasabb szintje a Sierrában. Azokat az embereket, akik űzik, sonaderosnak, másokért álmodóknak nevezik” – magyarázta Randy Gingrich.
Az oviruame elmondása szerint a kábítószer-kereskedők nem a tarahumarák hagyományos vezetőit keresik meg, hanem fiatal embereket szerveznek be, akik aztán ráveszik a barátaikat, hogy kövessék a példájukat. Az unokaöccsével, Alfredo Palmával is ez történt: egy tarahumara barátja beszélte rá, aki társat keresett egy kábítószer-szállítmány célba juttatásához.
Az amerikai bírósági iratok szerint a 29 éves Alfredo Palmának 800 dollárt ajánlottak a határon át vezető veszélyes útért, vagyis több pénzt, mint amennyit egy tarahumara indián egy év alatt általában lát. Amikor hét másik társával megpróbált éjszaka bejutni Új-Mexikóba a határon át, egy infravörös radar felfedezte őket. A csapatból négy embernek sikerült elmenekülnie, de a határőrök az unokaöccsöt és két társát elfogták. Megtalálták a hátizsákjaikat is, amelyekben
Elnéző volt a bíró
Mintegy tíz méternyire attól a helytől, ahol beszélgetés közben José Manuel Palma ült, a fia ekével igyekezett fellazítani a száradt talajt. Az öreg megjegyezte, hogy esőért imádkoznak, ám a másik fia már nem bízik benne, hogy megerednek az égi csatornák, és elment Chihuahuába munkát keresni.
A szárazság vitte rá Camilo Villegas-Cruzt is, hogy más helyen keressen munkát. Az apja nem tudott elég babot, borsót és kukoricát termelni ahhoz, hogy kis gazdaságuk fennmaradjon. Úgyhogy amikor Villegas-Cruzt és az egyik bátyját 2009 januárjának elején megkereste egy idegen, és fejenként 1500 dollárt ajánlott azért, hogy „burrók” legyenek, gyorsan beleegyeztek.
Egyszer késő este felvették 25 kilós hátizsákjukat, és elindultak egy a határhoz közeli kis házból. Mindössze fél óra kellett hozzá, hogy elérjék az amerikai határ egy védelem nélküli szakaszát. A mellükre erősítve kisebb, élelemmel és vízzel teli csomagot vittek. Egész éjszaka gyalogoltak a sivatagban, és csak akkor álltak meg, amikor felkelt a nap. Fárasztó útjuk volt, és a harmadik napon az amerikai határőrség fölöttük lebegő helikopterének zajára ébredtek.
Őrizetbe vették őket, és vádat emeltek ellenük, amely alapján akár 20 év börtönbüntetést is kaphattak volna. Az új-mexikói Los Crucesben ügyükben ítélkező bíró azonban elnéző volt, háromévi felfüggesztett büntetést rótt ki rájuk, és visszaengedte őket Mexikóba.
Amikor Villegas-Cruz hazatért, szülei dühösek voltak, de az élet hamar visszatért a normális kerékvágásba. A fiatalember találkozott egy tarahumara lánnyal, és szerelmes lett. A családja azonban továbbra is küszködött, ezért újból elindult, hogy munkát keressen. Először chilit palántázott egy gazdának, és napi tíz dollárt keresett a tűző napon végzett, kimerítő munkával. Aztán kapott egy kedvezőbb ajánlatot. „Van munkám számodra, mondta egy Cholo becenévre hallgató férfi – idézte fel a történteket Villegas-Cruz. – Három nap az egész.”
„Soha többé nem jövök vissza”
Tisztában volt a kockázattal, de túl komoly összeget ígértek neki ahhoz, hogy visszautasítsa az ajánlatot. A kábítószer-kereskedők elvitték egy városi üzletbe, ruhát, új cipőt vettek neki, valamint kabátot, hogy ne fázzon a hideg sivatagi éjszakákon. Közölték azonban vele, hogy a ruhadarabok árát – 1500 dollárt – levonják a fizetségéből. Mivel így adósságba verte magát, már nem utasíthatta vissza a megbízást.
Teherautón vitték egy kis ranchra az amerikai határ közelébe, ahol már elő voltak készítve a marihuánával degeszre tömött csomagok. Villegas-Cruz a hátára vette a magáét, és társaival együtt a vezető nyomában nekivágott az éjszakának. Fél órával később átkeltek a határon, és az új-mexikói sivatagban folytatták útjukat. Ismeretlen területen jártak; a fiatalember ideges lett, és vissza akart fordulni. Tisztában volt azonban azzal, hogy vezető nélkül sose találna vissza a Sinforosa kanyonba.
Három nappal az indulás után esni kezdett, és elcsúszott a felázott, síkos talajon. Sárral borítva ment tovább, és – mint most bevallotta – akkor már nagyon meg volt ijedve. A negyedik nap reggelén a határőrség két társával együtt őrizetbe vette. A vezetőjüknek, aki nem cipelt terhet, mint az „öszvérek”, sikerült megszöknie.
Villegas-Cruz bűnösnek vallotta magát, és ezúttal 46 hónap börtönre ítélték.
„Egyszer hazajutok, és soha többé nem jövök vissza” – húzta alá rabruhában egy tágas, általában bírósági tárgyalásokra használt teremben ülve.
Forrás: MTI
{jcomments on}
