Katie Cohen-nek
XY
Ha mindenképp ezen a hídon szeretnél bejutni, darabig tarts egyenesen, aztán az első kereszteződésnél balra fordulj, majd megint balra, kerüld meg a csónakházat, és már látni is fogod a murvával felszórt parkot. Ha mégsem boldogulnál, csak nyugodtan gyere vissza, és közösen kigondolunk valamit. Addig is az ösztöneidre hagyatkozz, táblák és útmutatók nem alkalmasak semmire. Feledkezz a tömegbe, és ne kérdezgesd folyton magadtól, vajon miért is vagy itt, inkább hogy mi tehetné felejthetetlenné az elkövetkező néhány napot. Mindent figyelj meg, a legapróbb részletekig mindent, a vonalakat, éleket, görbületeket. A testek kívánságait. Hogy ott lesz az a gyönyörű nő valahol, a táncparkett közepén, és nem sok, egy tekintet is elég, hogy éjjelre összekössön titeket, ebben bízhatsz például. Aztán ezzel a tekintettel tovább sáfárkodva pillantsál a hajnali égre. Nem gondolni otthoni félelmeidre, amelyek hosszú hónapokon keresztül az ágysarkára ültek, és kivárták, hogy álomba szenderülj, úgy sustorogtak a talpadtól a fejtetődig, minden testrészedet át- és átmonitorozva, hogy már-már kegyetlen legyen az ébredés. De te ne legyél olyan, aki időnek előtte toborozza a halál körülményeit. Mindezeket kellett volna tanácsolnom neked, ha találkoztunk volna a Hajógyári bejáratánál, és te a Nagyszínpadhoz akartál volna jutni öt percen belül, és kedvesen rám mosolyogtál volna, hogy segítsek a tájékozódásban, egy férfinak. Ha fölismertem volna a kettőnk közti kísérteties hasonlóságot.
XX
Aztán persze fölismertelek. Magaddal ragadtál, keresztülhúztál a tömegen, hogy elveszett barátnőidet megkeressük. Először azt gondoltam, le akarsz rázni, ezért a kétségbeesésed látszata, de azt egy ennyire öntudatos kézzel egész egyszerűen nem lehetett végrehajtani. Ahogyan mozgattál. Ahogyan kézfejedet kezembe tetted. A számra pedig egy puszit nyomtál a csepergő esőben. Én meg küzdöttem az angollal, mert nem akartam közhelyekbe bocsátkozni, hogy nagyon is jól érzem veled ezt. És áj hóp szó tú, hogy még találkozunk, hogy nem utazol rögtön, már a fesztivál után haza a nyugati partra, hanem darabig Budapesten maradsz. Talán nem is gondolod, mit is jelent ez nekem – átvirrasztott éjszaka, kiskabátod melege, őszinte ölelésed. Hogy ízig-vérig nő vagy, és követeled rajtam, belőlem a férfit, és érzékeny vagy érzékenységem irányában is, hogy egy pohár borocska mellett mesélsz a szülői házról, az otthonodról, a kiskutyádról, akinek drótszőre van, és én ezt magyarul csak sokadjára értem pontosan, noha újra-és újra nekifutsz, hogy csakazértis értselek meg – itt és most és pontosan, és hogy elveszíted az időérzékedet, mialatt megosztod az életed részleteit velem, ennél szerintem nincsen fontosabb. Ezeknél a megtett utazásoknál, ahogyan képzelem, amiről beszélsz, ahogyan mozognak ajkaid beszéd közben, ezeknél valójában nem lehet bármi fontosabb. És igen, egymásra hagyatkozunk, egymás koordináta-rendszereiben mozgunk, mígnem kiismerjük egymásban, egyre-másra, és megtaláljuk, végtére magunkat, aztán meglepődünk, mennyire eltávolodtunk az eredettől, az origótól, nocsak, ám a megtett út hosszú volt, és történt velünk, a legapróbb porcikáinkig, mindenünkben valami, amit úgy hívnak: változás. A megtett útnál, ennél az egyszerre fegyelmezett, egyszerre önfeledt, összpontosított figyelemfenntartásnál nem lehet fontosabb. Történt velünk valami, ami éppen úgy a tökéletes.
Z
Szeretném azt kiáltani, mondani, suttogni neked, azért még meglehetős óvatosan, hogy igen: végre el tudtam aludni a vendégágyon, múlt a rettegés is, nem gondoltam a halálra, a drogokra és más démonokra sem jó ideje, mert nem is jutottak eszembe, eszem ágában sem volt gondolnom rájuk, hiszen nincsen helyük nekik most, hogy valaki fekszik mellettem, akit hátulról átkarolhatok, vagyis képzelem, hogy talán nagyon örülnél, ha itt feküdhetnél és szeretkezhetnél velem, hogy csakis te lehetsz az a kedves valaki. Talán kárpótolsz visszamenőleg mindenért. Neked köszönöm ezt a szigetet.
