Régi piaci asztalok a butiksor végén. Itt mostanában szedret árulnak, ásványokat és könyveket.
(
Kering a Facebook-on egy hat képből álló illusztráció, amely azt ábrázolja, hogyan éli meg a nő és a férfi a szakítást egy nap, egy hét és egy év múlva. Természetesen éppen ellenkező módon: a férfi az elején fölszabadultan örül, aztán iszik, végül bánkódik. A nő az első képen sír, a következőn eszik, a harmadik felvételen boldog. Ahogyan az ilyenfajta képek, ez is sűríteni próbálja a valóságot. Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című forgatókönyvében ez több év alatt zajlik le. Ennél a folyamatnál pedig sokkal érdekesebb az előzmény és a folytatás – amelyről azt írja az öt éve halott, öt házasságot megélt svéd rendező, író az előszóban, hogy nagyon jó volt eljutni odáig, „…ha másért nem, hát csak hogy bosszantsam az összes művészileg kifinomult embert, akik utálják ezt a teljesen érthető művet, és esztétikai hányingert kapnak már a legeslegelső jelenet után.”
Bergman szeretettel beszél hőseiről, Johanról és Marianne-ról, akik „rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak.” Ezek után hozzá lehet látni az olvasáshoz azzal, hogy majd menet közben kitaláljuk, mi az, amit Bergman butaságnak gondolt, és mi a megfontolandó. Ám a legerősebb benyomás az lesz rögtön, és aztán mindvégig, hogy ezek mennyire nyíltan, őszintén megbeszélnek egymással mindent a legapróbb, legintimebb dolgokig. Hogyan lehet így összeveszni? Úgy, hogy elkezdenek őszintén cselekedni. Legalábbis Johan bejelenti, hogy beleszeretett egy másik nőbe – utóbb, évekkel később viszont Marianne vallja be neki, hogy a házasságuk elején megcsalta őt. Az őszinteségben és egymás megértésének szándékában el lehet mélyedni szépen, de ettől, ahelyett, hogy boldog lenne vagy megkönnyebbülne, inkább nyomorultabbul érzi magát az ember. Akkor milyen a felszín? Olyan, mint Marianne szüleinek házassága, amelyről a papa halála után a mama elmondja, valószínűleg azért működött, mert „volt egy szabályunk, amelyre a szüleink tanítottak: Ki-ki oldja meg a saját baját.” A papával lehetett haragban lenni, de veszekedni nem illett, és „különben más női is voltak. Néha ez nagyon kellemetlen volt.” Szóval ilyen ez. Az utolsó jelenetben Marianne és Johan ismét együtt, mint szeretők, egymással csalják az új férjet, feleséget, Johan barátjának nyaralójában. Egy színházi előadás szünetében találkoztak. („A színház olyan, mint a megértő feleség” – írja a szerző másutt.) Szóval a közös élmény összehozza az egymáshoz illő embereket, az őszinte beszélgetés pedig szétválasztja. Ez a természet rendje a siralom völgyében – állítja Bergman. El lehet dönteni, igaza van-e, vagy ez is butaság.
A válasz, ahogyan az élmény intenzitása, attól is függ, milyen körülmények között kerül a könyv a kezünkbe.
Az én példányom 1987-ben jelent meg az Európa Zsebkönyvek sorozatban, Osztovits Cecília fordításában. Mátrafüreden vettem két hete, a butiksoron, a piacos asztalnál, ahol egy néni műanyag dobozokban szedret, egy fiú pedig régi könyveket és színes köveket árult. Kiránduló csoporttal voltunk, tizenkilencen; zömmel nálunk idősebb, hatvan felé járó házaspárok, akik folyton viccelődtek egymással, és ezek a viccek többnyire tele voltak szexuális utalásokkal. Amikor a szentesi termálvizes tó mellett mentünk el, egy férfi megkérdezte a mögötte ülő óvó nénit: „tudod, melyik a legjobb nád? Hát a 3,14-es nád.” A farkasmájkőből épült kilátóhoz fölfelé menet egy asszonynak beakadt a kabátja egy bokorba, mire barátnője huncut képpel odaszólt: „a rongy mög a kurva, mindönhova fölakad.” Ez így ment három napon át, hazáig, mintha ennek a kiszámíthatatlan nyíltságnak lenne köze a könyvbélihez. Pedig nincs.
Amikor kifizettem a fiúnak az 500 forintot, egyik útitársunk elkérte a könyvet, és az volt a véleménye, kár volt pénzt adni érte, mert valaki már beleírt tollal. Ez a dedikáció olvasható benne: „Névnapod alkalmából/nagyon sok szeretettel/barátnődtől/ Szilvia / Kazincbarcika 1987. szeptember
Lehet, hogy nő adta nőnek – feleségem azt mondja, ő is kapott könyvet régen a barátnőjétől – de azért voltak más sejtéseink. Arról is, milyen érzésekkel adott túl a gazdája Szilvia ajándékán, és hogyan került Bergman két gyönyörű, sötétszürke ásvány mellé, a legjobb társaságba.
Fotó: Rusvai Katalin: Levelek jégburokban. Mátrafüred, 2010. január.
