A vécécsésze előtt egy csinos kis tócsa terjengett. Persze beleléptem. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor meséje]
Amikor bementem a fürdőszobába, majdnem hanyatt estem. A vécécsésze előtt egy csinos kis tócsa terjengett. Persze beleléptem. Másfél métert csúsztam, elsodortam a szappantartót meg a piperepolcot, a fogkeféket is beleértve.
Szerencsére a fürdőszobánk nem nagy.
A fal megállított.
Tudtam, hogy Emike volt utoljára a klotyón.
– Emike! – szóltam ki az ajtón a leghalkabb hangomon, ami ilyen esetben lehetséges, azaz üvöltöttem. – Emike!!!
Emike jött.
– Mi van má’ megint? – kérdezte azon a hangon, ahogy a feleségem szokott szólni hozzám reggelente, amikor rajta keresem a zoknim, az alsónacim, az ingem, és a nadrágom után a mobilomat is.
– EZ MI? – mutattam a tócsára nagy betűkkel.
Emike közelebb jött, és szemlélődött kicsit. Aztán válaszolt:
– Ez egy tócsa.
– Tényleg? – néztem kicsi lányomra, és egyik kezemmel fogtam a másikat, hogy ne remegjen. – Hogyan kerül ide egy tócsa, amikor te ülve pisikélsz? – kérdeztem szelíden. – Felvilágosítanál?
– Természetesen, apcika – mondta kicsi lányom. – Mellément.
– MELLÉMENT?! – hörögtem halkan, mert utálom, ha egy szülő elveszíti az önuralmát nevelés közben. Én sose veszítem el, mert nekem nincs is, mióta Emike betöltötte a beszélő korszakát.
– Igen, mellément. Neked is szokott.
Nem kaptam levegőt. Egy ötéves kislány azzal vádolja a szülőapját… vagyis izé, az apját, hogy mellévizel, ami egyébként egyáltalán nem igaz általában?!
– Arról a kérdésről, hogy nekem mi ment mellé és mi nem, nem nyitok vitát – harákoltam, mert valami megakadt a torkomon –, de az érdekelne, hogy neked, kicsi lányom, hogyan mehetett mellé.
– Egyet találhatsz, apcika – nevetett Emike, és felemelte mindkét karját meg a szemöldökét is, mint aki bízik abban, hogy meglelem a titok nyitját.
Hogyan ment mellé? – kattogott az agyam. – Hogyan ment mellé?
Pislogtam néhányat. A szám is nyitva maradt. Azt hiszem, lefagyott a winchesterem.
– Szabad a gazda? – csilingelt Emike kacagása.
– Szabad! – lihegtem tehetetlenül.
– De buta vagy, apcika! – kiáltotta ötéves kislányom a negyvenéves apukájának (gratulálok! nevelés!). – Hát úgy ment mellé, hogy állva pisiltem!
Megállt bennem az ütő.
– Állva? – hörögtem. – Állva? De miért?
– Mert mostantól fiú leszek – mondta Emike. – És én is állva akarok pisilni.
Gyorsan leültem a vécédeszkára. Nem akartam beverni a fejem, amikor elájulok.
– De hát, Emike – dadogtam –, te kislány vagy!
– Voltam! – csattant fel a kisfiam… Vagyis izé…, a kislányom! Már teljesen megbolondulok…! És így folytatta: – Mostantól fiú leszek, és hívj Bencikének!
Arra tértem magamhoz, hogy a feleségem vizes ruhát rak a homlokomra, miközben Emikével zsörtölődik.
– Látod, mit csináltál? Megőrjíted apádat. Aki kislány, az kislány! Aki kisfiú, az kisfiú…!
– Nem igazság! – kiabált Emike. – Mért csak a fiúknak vagy fütyijük? Miért csak ők pisilhetnek állva?
A fejem majd széthasadt, úgy fájt. Pedig el akartam menni, hogy gyorsan kiraboljak egy bankot. Kapok vagy tíz évet, és mire kijövök a börtönből, Emike már tizenöt éves lesz! Addigra talán benő a feje lágya. Persze, ha szerencsém van, húsz évet kapok…
{jcomments on}
