Halovány vérontás a fénylő ködön

A regény szereplői, a megfigyelők és a megfigyeltek bölcsészek, filozófusok, íróemberek. Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyvéről Röhrig Eszter írt kritikát.

„Pale carnage beneath bright mist”

Ha az olvasónak van elegendő ereje eljutni az utolsó oldalig, annyit megérez, hogy nehéz lesz a nyelvhez nyúlnia. Szívest-örömest dobnánk el ezt a bepiszkított, megnyomorított és összetört anyanyelvet, ha tehetnénk, de végül csak a címet, Ezra Pound Áprilisának utolsó sorát kölcsönözzük máshonnan, jelezve a megszólalás nehézségeit. Halovány vérontás a fénylő ködön. Ez a lefordíthatatlan, ez a gyöngeségben az erőt felmutató Pound-kép talán végigvezet a szövegen, átsegít nyelvi és morális romokon.

Az élő és az írott szó, a szólás joga éppen úgy jár az igazaknak, mint az árulóknak. A kissé hosszú címben ez az egyenlősítés érződik: a barát lehet áruló is. Homályos, bizonytalan érzésekkel kezdjük az olvasást, de azért igyekszünk eligazodni a különös regényi világban. Látszólag kaotikus és redundáns a szöveg. A neki-nekirugaszkodó egyes szám első személyű elbeszélést folyton megakasztja valami: időnként az ugyancsak egyes szám első személyben megszólaló vagy belső monológokban beszélő besúgók állnak elő – zavart okozva ezzel az olvasó fejében, mivel nem tudni, ki beszél. A nevek, ál- (Dávid), fedő- (Andics, Pécsi, Solymosi) vagy ragadványnevek (Algol László) mögött legtöbbször valódi személyek állnak, de nem mindig (például Huszti, 121. o.; ugyanitt Fehér Tamás; vagy egy másik, 1981-ben NSZK-ba dezertált besúgót nem azonosítottak). Az egyes szám első személyű narráció gyakran mosódik össze Andor Csaba „vallomásaival”. Nem mindig tudjuk rögtön azonosítani a megszólalót, ami azt jelenti, hogy bárki lehet, bárki lehet besúgó.

Ha kiindulópontnak az üres, a tiszta lapot tekintjük, akkor a legtöbb teret a rendőrségi jelentések, űrlapok, határozatok foglalják el a kész szövegben. A névszói állítmányokkal, birtokos szerkezetekkel és megfejthetetlen rövidítésekkel rontott szövegen nehezen küzdi át magát az olvasó. A tartalom érthetetlen és (a megfigyelési) folyamat követhetetlen. Talán azért, mert a levéltárat többször feldúlták, dokumentumok tűntek el, de az is lehet, hogy eleve áttekinthetetlen volt egy-egy ügy vagy talán eleve okafogyott, hiszen az „ellenséges” vagy szocializmus ellenes” magatartás mindvégig definiálatlan. Sem az okok sem a következmények nem láthatók át, de az világos, hogy nevetséges és abszurd világban mozgunk, ám mégis, mégis, csúf mementóként állnak itt ezek a csonkolt, egykor emberi sorsokat meghatározó papírosok. A magasan képzett, művelt besúgó-barátok „saját” nyelvét is bedarálja a három per hármas írógép szolgálati szöveget perget ki magából.

A regény-szöveget azonban az elbeszélő alkotja meg, aki összetett fenomén: a rendőrségi jelentések róla szólnak, a jelentők a barátai, de az elemzőt leginkább az nyűgözi le, hogy a narrátor átlép az időn, a téren és műveken, egyedül neki van szabad mozgástere: Párizsba, Ausztriába, Svájcba utazik, a maga és a mások írásait idézve intarziaszerűen díszíti-gazdagítja a szöveget.

Minden látszat, minden kényszer ellenére az elbeszélő szubjektum megvalósítja önmagát: kudarcokkal, veszteségekkel, fájdalmakkal teli élettörténetet mond el, a sajátját, amely az egyetemista évektől egészen napjainkig ível (betegségek, halálesetek, magány). Hogy egészen pontosan fogalmazzunk, a narrátor hármas szerepet játszik: saját élettörténetet mond el, íróvá fejlődését kísérjük végig, a maga és a mások műveit felhasználva létrehozza a szöveg legnemesebb jelentésszintjét: a műből műbe lépkedés szabadságát állítja szembe a hatalom nyelvével. Itt a szemünk előtt alakul, formálódik a szöveg és az írói én, az egyetlen létrejövő érték. A műben a limlomból, a hulladék-létből alakul ki az íróvá nevelődés regénye. („Mint mindenki, én is szeretnék felépíteni valamit – omlatag anyagból? Didergő limlomokból?” 169. o.)

Az elbeszélő nem azonos Györe Balázzsal, és nem szavahihető. Az elbeszélő egyrészt már-már fárasztóan gyakran idézi a rendőrségi jelentéseket: az elárult barátságokat, másfelől az irodalomhoz: Szerb Antalhoz, Szerb Jánoshoz, Jack Kerouachoz, Emersonhoz nyúlva próbálja újra meg újra meghatározni a férfibarátságot (ami még a szerelmet is helyettesíti, mert a lányok ezúttal kimaradtak a könyvből) – és e vállalkozás kudarca, a becsapottság érzése kimondatlan, metafizikus fájdalomban fejeződik ki.

A szerző egy barátjának verseskötetében olvasott Schopenhauer-idézet: „Ha olvasunk, más gondolkozik helyettünk: mi csak az ő mentális processzusát ismételjük meg” ráébresztett bennünket arra, hogy a szöveghez tapadva kell attól elszakadni, különben a narrátori nézőpont fogságában rekedünk.

A mű utolsó előtti lapjáig nem szabadulunk a jelentésektől, a jelenlétével tüntető hatalomtól, de mégis az elbeszélő az, aki az epikai szerkezetet megalkotja és mozgásban tartja. A hatalom és az elbeszélő között közvetítők, a barátok állnak, mivel a hatalom a maga brutális nyerseségében már nem szólíthatja meg az ellene szegülőket. A regény szereplői, a megfigyelők és a megfigyeltek bölcsészek, filozófusok, íróemberek. A kanapé hol a baráti együttlét intimitásához, hol az alkotáshoz járul hozzá. A latin conopeum „szúnyoghálóval védett ágy” szóból származik. És ott van, ott van benne az óvó, védő, bensőséges mozzanat!

Az elbeszélő íróvá válásának három korszakát három besúgó kíséri végig. Az elbeszélő mindhárom korszakban megkísérli újrateremteni a szétrombolt irodalmi hagyományt. Egyetemista korában folyóiratot szeretne alapítani és a mester és tanítvány, azaz az irodalom megszakított folytonosságának helyreállítását tűzi ki célul. Elhivatottsága szempontjából mellékes, hogy ez a terv meghiúsul, mellékes, hogy nem engedik álláshoz jutni, mellékes, hogy nem kap útlevelet külföldre. Fontos volt a gondolat, azonban a megvalósítás színvonala kívánnivalókat hagyott maga után. Ottlik Géza Szigligetről írt levelében jogosan marasztalta el a vállalkozást, mivel ő a Nyugatot tartotta a mércének. Ottlik kritikája burkolt dicséret. Fontos jól megértenünk, hogy a hatalom megfélemlítő módszerei vagy bármely eszköze hatástalanok azok számára, akiket cél és értéktudat vezérel.

A második szakaszban a nemzet könyvtárának raktárában dolgozik az író (míg besúgója ugyanott hegyekre néző kutatói szobában ül), ugyanakkor a Fölöspéldány nevű művészi-performer csoportban tevékenykedik (a Ricse behódolása ingerültté teszi). Majd költővé érik, a József Attila Kör tagjaként figyelik – de e felsorolásból jól látszik, hogy útja, előrehaladása töretlen.

Az elbeszélő nemcsak Györe Balázs íróvá válását követi nyomon, hanem maga is író, saját és mások műveit az idézi. Ebbe az elbeszélői rétegbe sem politika, sem más, konkrét időbe és térbe helyezhető realitás nem hatol bele.

Ezen az elbeszélői szinten tudjuk csak igazolni azt a feltevésünket, hogy a nevelődési vagy – saját szóhasználattal élve – szabaduló regényt olvasunk. Az író-elbeszélő legtöbbet idézett műve a Mindenki keresse a saját halálát című kötet első, Szerb Jánosról szóló része. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán a narrátor eme hajdani kijelentése?: „Ma, 1990 karácsonyán, biztosan állítom, hogy Szerb János a legjobb barátom.” (104. o.) Ezt az állítást a napjainkig tartó történetben többé nem erősíti meg, nem tudni, most is így vélekedik-e. Kérdésünkre a Szerb János Ha megszólalnék című kötetéből kétszer is idézett vers adhat választ. Szerb János Kurzus ciklusából a Befejezés című vers nem más, mint Voltaire Candide-ja tizedik fejezetének egy bekezdése. Szerb feltehetőleg önironikus éllel idézte a naiv Candide önáltató bizakodását. Az Európában csalódott Candide az Újvilágba készül átmenni, hátha a másik földrészen megtalálja a boldogságot, a jó életet. Györe kétszer is felhasználja ezt az idézetet, amely őnála más konnotációt kap, mint Szerbnél: a dezertálás szinonimájává válik, s azt is jelenti, hogy Szerb hiába ment el, sorsa nem fordult jobbra a másik, szabadabb országban (Ausztria), hiszen végül öngyilkos lett. A kapcsolódások egész láncolatát indítja el Szerb János, mivel a Mindenki keresse a saját halálát Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének utolsó sorából lépett elő, amely pedig Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzéseinek saját halál gondolatára utal. Barátság és a saját élet vagy a saját írói léthez vezető út gondolata egyetlen ponton összekapcsolódik. A regény formálódó individuuma passzív szereplő, a barátságokat és a barátok árulásait is passzívan, szavak nélkül viseli el. Az elbeszélő belesimul a különféle helyzetekbe és ki is válik belőlük. Mindhárom besúgó-barátja író és filozófus. A filozófus szó eredeti jelentése: „a bölcsesség vágyakozó barátja”.

A regény nagy kérdése számunkra az, hogy hogyan lehetünk bölcsek valamely nehéz helyzetben. Az írói, esztétikai elveket latolgató és gyakran kifejtő, elemző elbeszélői hang ugyan morális tartást sugall, de választ nem ad. Talán azt gondolja, hogy „…a realitásnak nagyobb az értéke, mint a filozófiának. A valóságot nem lehet filozófiailag túlgondolni az írásban” (149–150. o.). Igen ám, de ezeket a mondatokat egy baráttól halljuk, valamelyik filozófustól, nem tudjuk, melyiktől, az árulótól, vagy a nem árulótól? – mivel idézőjelben állnak e mondatok, ki tuddja, igazak-e, vagy vonjuk kétségbe az igazságtartalmukat? Az áruló és az elárult nézőpontját egyszerre kellene látni. Platón egy helyen azt írja, hogy jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Gorgiasz című dialógusából ezt az idézetet olvassuk a regény 146. oldalán:

„Mert a haláltól nem retteg senki, ha nem esztelen s gyáva. Csak az igazságtalanság elkövetése félelmetes, s a legfőbb rossz az, ha a lélek jogtalan cselekedetek alatt görnyedve száll le az alvilágba.” E mondatot a szövegmagyarázók úgy értelmezték, hogy „az a legrosszabb, ha a lélek az igazságtalan cselekedetek alatt görnyedve száll le az alvilágba”. Ezek szerint, ha a bűnt nem követi büntetés, az igaztalanul megbántottak sosem lesznek szabadok vagy boldogok. Vagyis, amiről itt szó van, mentes a keresztény etika ideologikusságától. A bűnhöz igenis eltéphetetlenül hozzátartozik a büntetés, mint ahogy az igazságtalanságot elszenvedőhöz a megbocsátás. A keresztény megbocsátás viszont feltétel nélküli. Paolai Szent Ferenc például ezt írja egy levelében:

„A sérelemre való visszaemlékezés…:

jogtalanság

a harag továbbszövése

………

rozsdás nyíl

a lélek mérge

az elme férge

………

az Istenhez intézett kéréstek erejének megsemmisítése

lélekbe szúrt tövis

soha el nem fogyó bűn

és mindennapi halál.”

A megbocsátás problematikussága

A regény végén – igaz, álomjelenetben és kényszer hatására, de – a sérelmet elszenvedett, az elárult elbeszélő megbocsát, ám ezzel árulói cinkosává válik.

„– A rendszer áldozatai vagyunk mindannyian, akik itt ülünk az asztal mögött. ……

– Valóban áldozatok voltak – mondom.

– Na látja! Ezt kellene az aláírásával igazolnia!” (186. o.).

A könyv eme ellentmondásos mondatai Platón fentebb idézett gondolatait igazolják. Platón azt mondta, hogy a legnagyobb baj, ha elmarad a megérdemelt büntetés. Platon azt állítja, hogy a legfőbb erény a jó, és mindent ennek kell alárendelni. Pusztán a megbocsátással semmit nem lehet elintézni. Csakis és egyedül a büntetés és a bűnhődés révén állítható helyre a világ rendje.

{jcomments on}