Kicsi az üveg szája, nem megy át a válla, Janus azt szereti, ha magukat ölelve kuporognak. (Ágens írása)
Ott volt az idő, Janus sehol.
Látom, túl akar lenni rajta, meg kell lennie a szerződés szerint. Mi fizetünk, ő adja, immár a tizenkettediket. Még négy, s mehet. Int, kezdhetem. Magamra kötöm Janus kötényét, kicsit nagy, majd levágatok belőle.
A szikével, ahogy már annyiszor láttam, kis vágást ejtek a burkon, a nyakamba ömlik a lé. Az ujjammal tágítom a rést, hogy beférjen a kezem, meg jön is, ahogy kell, én húzom, ő tolja, a gyerek feje a tenyerembe simul. Csodálkozom, milyen könnyen megy. Nagy levegő, sziszegés, a végén nyögés, ő így csinálja, a másik máshogyan, egy a kilencedik után megszökött. Sietnem kell, ne térjen magához, amint kicsusszan, a maszkot az arcába nyomom. Humánusnak kell lenni, tanította Janus, gyorsan, pontosan dolgozni. A kutyakölykökön gyakoroltatott. Sokszor elmondta, törölközővel letörölgetni a bundájukat, simogatni, óvatosan tartani a pofájukat, belenyomni az éteres vattát, várni, míg tökéletesen álomba merülnek, nehogy fájdalmat okozzunk nekik, a folyadékban formára igazgatni őket. Ez sem lehet nehezebb, várok, még mozog. A nő kérdez, nem válaszolok. Nekem kéne kitolnom innen, de most (én) nem én vagyok.
Formalint töltök az üvegbe, a dolgomhoz tartozik, meg a tálca az elrendezett eszközökkel. (Janus varr, én adogatok, betakarom, tolom.) A nő marad, majd őt is rendbe kell tennem.
Kicsi az üveg szája, nem megy át a válla, Janus azt szereti, ha magukat ölelve kuporognak. Nem mindig sikerül betuszkolnom őket, néha itt-ott faragnom kell belőlük. Ez valahogy átcsusszan, olyan békés, nyugodt.
A kompozíciót Janus már reggel előkészítette, ma csendéletet akart, Álomból álomba – mondta, ilyenkor különösen figyelnem kell a gyors altatásra.
Előkészítem az ecseteket, a festék kiszáradt, újat keverek.
{jcomments on}
