Az én drága kicsi lányom nem feledkezett meg az ő apcikájáról. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Emike egy csokor virággal lepett meg a névnapomon.
Minden bűnét megbocsátottam azonnal.
Az én drága kicsi lányom nem feledkezett meg az ő apcikájáról.
Nagy dolog a nevelés!
Azt ugyan furcsálltam, hogy a csokréta csupa muskátli, mert ilyen virágcsokrot nem árulnak a piacon, de annál kedvesebb ajándék. Biztosan egy szegény nénitől vette az utcán. A néni eladja a virágait, hogy kenyeret vegyen belőle a gyerekeinek. Így aztán Emike két jó cselekedetet hajtott végre egy csapással: boldoggá tett engem és boldoggá tett egy szegény családot is.
Túláradó örömömet csak az az éktelen asszonyi visítás zavarta, amely betört a szobánkba.
– Segítség! Segítség! Vandál állat! Nézzék, mit csinált! Nézzék!
Kipillantottam az ablakon.
Pircsi néni, az egyik földszinti szomszédasszony kiáltozott.
Állt az erkélyén, és hangja betöltötte az utcát.
Az utcán sétáló emberek megálltak a kerítésnél, és elképedve néztek Pircsi néni felé.
Pircsi néni ide-oda lendítette a karját, úgy mutogatta a faládákban gondosan nevelt virágokat.
Vagyis hogy… a virágokat nem, mert azok nem voltak a faládákban. Csak a virágtövek.
De hova tűnt az a rengeteg muskátli?
Te jó Isten!
Csak nem…?!
Elakadt a lélegzetem. Megállt a szívverésem. Lebénult az agyműködésem.
Itt a vég. Vajon minden apa így végzi, vagy csak akinek virágot lop a gyermeke?
Lassan visszahúzódtam az ablakból, és Emikére néztem.
Emike a kis asztalánál rajzolgatott elmélyülten.
– Emike! – suttogtam. – Honnan van a muskátli?
– Most ne zavarj! – mondta Emike. – Rajzolok.
– Emike! – hörögtem, és megragadtam a virágos vázát, amibe kicsi lányom ajándékát helyeztem. – Utoljára kérdezem: honnan van a muskátli?
Emike felnézett.
– Honnan volna? – mondta derűsen. – Pircsi néni erkélyéről. Én szedtem.
– Emike! – vicsorogtam. – Mi az, hogy te szedted?
– Mi az, hogy: mi az, hogy te szedted? – csattant fel Emike. – Nem értesz magyarul, apcika? Én szedtem. A két kezemmel. Nem volt könnyű. Fel kellett mászni az erkélyre. Majdnem leestem. Aztán szépen le kellett szakítani a muskátlikat, hogy legyen száruk, és ne hulljon le a szirmuk. Inkább megköszönnéd az ajándékomat, mint hogy hörögsz itt, mint amikor nincs víz a csapban!
Vettem néhány mély levegőt.
Úgy szeretnék sokáig élni! Nem azt mondom, hogy százhúsz évig…! De mondjuk, harminc…
– Emike – leültem a fotelbe, hogy erőt gyűjtsek –, az a muskátli a Pircsi nénié volt.
– Tévedsz, apcika – mondta Emike, és folytatta a rajzolgatást. – A virág mindenkié. Ő csak locsolta. Kint volt az erkélyen.
– Akkor is az övé! – próbáltam besugározni kisleányom agyába az értelem fényét. – Az erkélyen is az övé, a szobájában is az övé, de még a kertben is az övé, ha ő ülteti, és ő locsolja! Érted? Felfogtad? És most megyek, kifizetem neki a muskátlik árát. Mert ami nem a tiéd, az magántulajdon, és azért fizetni kell! Ennyit egy butuska ötéves kislány is tudhatna!
– Most megbántottál! – csapta le a ceruzáját Emike. – Én virágot hozok neked a névnapodra, te meg lebutázol! De jön még kutyára dér! – És kirohant.
Én is kirohantam, és kifizettem Pircsi néninek a muskátlikat. Tízezer forint volt. Kicsit drága ajándék…
Másnap Emike gyönyörű földiepreket kapott a nagyikájától.
Nagy piros szemek ragyogtak a kis dobozban.
– Megkóstolhatom? – kérdeztem.
– Persze! – mondta kicsi lányom. – Száz forint egy szem. Mennyit kérsz?
