Egy nő, egy fájás, egy szülőszoba, és sehol a gyerek. Hónapokig hordod magadban, cirógatod, énekelsz neki, kiscipőt, kisbabát, mózeskosarakat képzelsz, napfényes szobákba babatakarót. Viseled a szerelmek gyomortáji rúgásait, pikkelyhez hasonló törékeny körmöket látsz verdesni, vidáman várod, hogy lásd, amint megérnek.
Aztán Éva leszakítja az almát.
Ádám alszik, és még álmában is sajnálja magát, milyen gyenge, poshadt egy Paradicsom ez. De a nő. A nő fogai alatt sercegnek az almadarabok, zamatos lé csordogál a köldökig, hogy libabőrös lesz a mell, a has a váratlan hidegtől, és még ezt is, a libabőrt mennyire megosztaná a férfival. Fiúval. Kedveskedőn megtanítaná, hogyan kell teleszívni magad fénnyel úgy, hogy nem érzed a kombínó oroszlánszagát. A nap tovább süt, de mintha csak a föléd vont márvány boltívről verődne vissza, hunyorogni kell. Éva ha el is csapta a gyomrát, eltitkolja, azt hazudja, túl sok vizet ivott. Ádám felébred egyszer a melankóliából, és rábeszélheti, nevessen rá kicsit a Városligetben. És akármilyen fáradt, talán lecsókolja a szájáról az egész gyümölcsöskertet. De általában mikor Ádám felébred, egyszerűen csak éhes. Soha nem alszik jól, s mellőled is a szomszéd fügefabokorba húzódik hajnalban. Idegesíti, hogy mozogsz. Idegesíti, hogy idegesíti: szuszogsz.
Éva egyedül ébredt egy böjti hétvégén, és szólongatni kezdte Ádámot. Megijedt, hogy csak így eltűnt. A kígyó, akit ekkor még nem ismert teljes valójában, a bokor túloldalán süttette a sárga hasát.Sokkal apróbb és vékonykább volt annál, sem ahogy elképzeled. Akkorka volt csak, mint egy fóka az akantuszlevelek között – csöppet se tájidegen.Ádám egy párhuzamos Paradicsomban talán reggeliért ment volna. Épp azon éjszaka után, hogy a lány álomba sírta magát a férfi mellett. Hangtalanul, csillagtalan. Majd reggel, ha érdekel a véleményem, megbeszéljük, most fáradt vagyok – mondta akkor Ádám –, most megsértődnél. És azon vagy egy következő hajnalon egy bokorral arrébb költözött ahelyett, hogy reggeliért ment volna. S te nem mertél szólni érte, mert nincs is olyan messze az a fekvőhely, mindenesetre a semminél sokkal közelebb. Biztos oka van rá. Ádám fáradt. És Ádám jó ember. Ádámot szereted. Megbízol, megbízol benne, meg abban is megbízol, amiről nem beszél. A görcsei akár a tieid, hiszed, hogy veled akarja feloldani a rosszkedvű napokat. Ha azt mondja, nincs baj. Nincs baj. Éva egyszerűen szereti Ádám illatát meg a gabonakalász szemöldökét is, a pisze szájáról cseresznyézne minél gyakrabban, úgy sincs annál jobb dolog. Persze, persze – sziszeg fel a kígyó a bokor mögül, és ugatva megpördít egy labdát az orrán. A madarak kifütyülik, egy-két arkangyal pirosra tapsolja a tenyerét. Visszát kiált, felröhög.
Éva meg nézi, nézi a kígyót, és csak akantuszleveleket lát. Töri a fejét, hogy lehetne türelmesebb, hogy lehetne különlegesebb, mint bárki idáigvaló. Mintha nem tudná, választék híján nincs mitől különbözzön. Az egyetlen nő a földön. Az egyetlen a Paradicsomban. Azt hiszi, hogy Ádám is úgy van ezzel az elsőség, emberség dologgal, ahogy ő. Egy azzal, aki teremtette, és egy azzal is, akinek termett. Egy magával és egy a földdel. A meleg és selymes sárral. Neki Ádám a test, és mindent csak Ádám bordái közül érez. A Normafán, ha a hótól lucskos még a fű, ha hideg van, de a fák között néha előbújik már pár melegítő sugár, akkor csakis Ádám és az ő kedvéért lehet mindez. Hogy lehessen beszélni erről is, hogy közelebb lehessen bújni kicsit a lucskosodó lábbelikben, felhúzhassa a kabát nyakán a zipzárt, megigazítsa a sálat a másikon. Ahogy a madarak rendezgetik egymás tollait, megcsókolni a fejtetejét.
Miféle lábbeli, kabát, sál. Éva, nem érti, de nézi, nézi a lábfejét, és hiányol róla valamit. Lucsok. Rágja a szót meg az almát, és begörbíti a lábujjait.
Ádám közben a másik oldalára fordul. Kiveszi a feje alól a párnát, így se jó, de ki nem nyitja a szemét. Éva már rendezi magát. Hogyan essen rá a déli napfény. Hogy lesz csábosabb. És persze sóhajtozik. Úgy képzeled, majd Ádám rád néz, elmosolyodik, nemcsak azt kérdi, te aludtál-e, hogyan, hanem megsimogatja az arcod, a nyakad, a vállaid, és kérés nélkül megcsókol, megölel, mert okozzon bármilyen feszélyt a szokatlan közelség, mégis többet ér, mint pár álmatlan éjszaka. Úgy képzeli Éva, Ádám még lustálkodni fog, s nem megy rögtön arcot mosni. Még henteregni akar talán a pázsiton, talán rá akar ébredni, nem is olyan rossz a Paradicsom vasárnap dél körül. De az ölelése, ahogy a tehetetlen jóéjt, most is csak Évától függ. A simogatás tőle ered, egy időre leteszi a pamlag melletti kőre az alma maradékát, és közelebb húzódik. A férfi mellkasa olyan akár valami szőlőskert, rajta apró prések a pizsamagombok, amelyektől szétnyílik és felpuhul az esti rosszkedv, a szerkezet működésbe lép, és ledarálja a félelmeket. A felkarra feküdve kárpótol, hogy én is érzem az emelkedést-süppedést, és megnyugtat. Éva játszik, azt hiszi, felszabadul.
De Ádám éhes, idővel mondja is: csak menjünk már – hárít. Az ölelések egyre csak kipipálandó szertartásokká satnyulnak. És Éva először látja a kígyót, akivel beszélni sem szükséges. Csak pörgeti tovább orrán az almát, amit Éva meghagyott.
És tudja már mi a lábbeli, a kabát, a sál. Tudja, hogy Ádám, sose tanulja meg, hogyan kell felébredni. Hogy a lábbeliket, kabátot, sálat a másik kedvére kell megtölteni magunkkal, s hogy ez mennyivel boldogítóbb, semmint a tört faágakat bámulni Isten kertjében.
És Éva veszi a maradék almát, és egy ültő helyében megeszi Ádám elől. A férfi nézi a Margitsziget fái fölött úszó felhőket, nézi a takaró bolyhait. A cipőjét se veszi le, kényelmetlen a kert. Csak Éva látja, hogy körülöttük csókolózó párok jelennek meg mindenütt. Aztán Ádámra néz, és kérdezni kezdi a csillagtalan éjszakákról, a félelmekről. Utoljára, mielőtt a kert elszabadult labdává gömbölyödve messzegurulna – a kígyó fejéhez, aki felkapja, s pörgetni, pörgetni kezdi az orrán.
Feláll, és ugyan még ketten hajtják össze a takarót, a párnát, Ádám már sose lesz ott, ahol ő. Talán sose volt, sose tud. Elmaradt mellőled, és kiszáradt, ahogy kiszáradhat egy bibliai méh.
A kombínón új Évák szagolnak a friss Ádámok után.
