A hetedikes, aki megpofozta a kicsit, délután fél órát veszekedett a nővérével, miután kijött a vécéről. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
– Adj egy kis csokit! – mondta a nagyfiú a kicsinek.
Az iskolaudvaron álltak.
A másodikos egy fa árnyékába húzódva nyalogatta a csokoládéját, és hallgatott.
– Adj egy kis csokit, vagy kapsz egy pofást! – mondta a nagyobbik, a hetedikes, és fenyegetően nézett. A gyerek a háta mögé dugta a csokoládéját.
A nagyobbik meglegyintette a kicsi arcát. Halk volt a csattanás, a pofon sem erős, a gyerek mégis megingott. Megingott, de nem esett el.
Nem sírt. Csak nézte a hetedikes dühös szemét, és hallgatott.
– Kis hülye! – mondta a hetedikes, és odébb sétált.
– Mit akartál tőle? – kérdezte az osztálytársa. – Csokit? Minden szünetben ott áll a fa alatt és eszik. Csokizik. Minden szünetben. Hihetetlen! Hát nem? Tavaly egy fának rohant az apja. A tévében is volt. Nem láttad? Úgy vágták ki a kocsiból, lángvágóval. Már nem élt.
A hetedikes, aki megpofozta a kicsit, délután fél órát veszekedett a nővérével, miután kijött a vécéről. A nővére azt mondta, hogy a vécékefe nem dísz.
– Na és akkor mi van? – kérdezte a hetedikes.
– Az van, hogy használni kell, ha kell – mondta a nővére.
– Akkor használd! – mondta a hetedikes.
– Mindenki használja maga után! – mondta a nővére.
Ezen aztán elveszekedtek.
Később az anyjával is összekapott ugyanezen, miután a nővére beárulta. Nem is vacsorázott, nem is tanult, csak ült a laptop előtt, és játszott. Pontosabban játszani próbált, de mindig a kiskölyök arca villant be, ahogy néz a pofon után. Folyton mellélőtt.
– A fenébe! – mondta, és kikapcsolta a gépet. – Kis hülye! Tele van csokival. Adhatott volna…!
Nehezen aludt el. Zakatolt az agya. „Kis hülye! Kis hülye! Kis hülye! Kis hülye!”
Hajnali háromkor felriadt. Csupa víz volt a pólója. Levette. Azt álmodta, hogy az autójukkal nekirohannak egy fának. Lassítva látta a karambolt, ahogy a filmekben mutatják. Aztán a családtagjait látta az autó mellett. Ott álltak és nézték, ahogy minden erejét megfeszítve próbál kiszabadulni a roncsokból. „Segítség! – suttogta. – Segítség!” Mert nem tudott hangosabban beszélni.
„Megérdemli – mondta álmában a nővére. – Nem használja a vécékefét.”
Reggel az anyja megtalálta a padlón a vizes pólót.
– Mi van veled, kisfiam? Izzadtál?
A fiú bólintott, és bemenekült a fürdőszobába.
Zuhanyzás közben észrevette, hogy remeg a keze,
„Mitől vagyok ilyen ideges? Mi a fenétől? Kis hülye! Kis hülye!”
Csikorgatta a fogát, és belebokszolt a tenyerébe, de nem nyugodott meg.
Az első órán beírtak az üzenőjébe, mert kilökte a padból az osztálytársát.
Szünetben kiment az udvarra.
A kisgyerek a fa árnyékába húzódva majszolt.
A háta mögé dugta a csokiját, amikor meglátta a hetedikest.
Nem volt a közelben senki.
A nagyfiú odasétált, megállt a másodikos előtt, aztán leguggolt.
– Adj egy pofont! – mondta halkan, és előretolta az arcát.
A gyerek nem mozdult. Csak nézte a nagyfiú szemét.
– Adj egy pofont, és akkor egy–egy! – sziszegte a nagy. – Egál. Adhatsz akármekkorát.
A gyerek nem mozdult.
– Na, mi lesz már? – mordult dühösen a hetedikes. – Mi lesz már? – És ideges izgalmában észre sem vette, hogy csikorgatja fogait.
A gyerek hirtelen előrelépett, ügyetlenül megölelte a másikat, és az arcához szorította az arcát.
– Mi van? – mozdult hátra a nagyfiú, hogy majdnem felbuktak mind a ketten. – Mi van? Mit csinálsz? Tiszta csoki leszek… Kis hülye… – dadogta. De nem szedte le a nyakáról a gyerek ölelő karját, csak guggolt fél térdre támaszkodva, és hagyta, hogy a kicsi egy csokoládés puszit nyomjon az arcára. Az arcára, ami csupa könny volt.
Fotó: AcampadaBilbao
