Mi lesz a desszert, kérdezem magamban. Roussilloni, kései szüretelésű vörösborban, banyuls-ban áztatott fügeszeletek, szintén kemencében sütve. (Röhrig Eszter párizsi riportja saját fotókkal)
A rue Mesniltől a Grande Rue-ig
A Gare du Nord-ról indul a távolsági kisvonat Valmondois-ba. Jacques Monestier szobrászművész műtermét látogathatom meg. Erre azonban csak a következő részben kerülhet sor, éspedig őmiatta. Megírta e-mailben, hányadik vágányról indul a vonat, sőt menetrendet is mellékelt, s hozzátette, mivel az állomástól jó messze a falu, értem jön autóval. Nem lesz ez sok a jóból? – tépelődöm, míg várok a soromra a pályaudvaron, a jegypénztár előtt. Eltávolodom Párizstól, harminc kilométerre, északnyugatra. A falucska neve latin eredetű: a vallis munda „elegáns völgy” kifejezésből származik. Én beleálmodtam még mást is ebbe a dallamos szóba: a Val-mon(t)-oi(e)s: vagyis látom benne a völgyet, a hegyet, és a libasereget. Érdekes, hogy semmiféle külvárosi helyszínen, lepusztult lakótelepi környéken, ipartelepen, raktárokon át nem vezetett a vonatút. Jó jelnek látszik.
Minden érdekes és meghökkentő, eltér a megszokottól, ám ennek ellenére, már az udvarba belépve úgy érzi az ember, hogy hazatért. Használati tárgyak és sok-sok különös formájú kő-kavics. Mindegyik más: állatot vagy emberarcot formáz, sokukban lyukat fúrt a tengeri, folyami hordalék, a szél, a víz és az idő. Kapok ajándékba egy jókora követ, közepén lyuk, amelybe ki tudja mikor és mi által, belesodródott egy éppen beleillő kavics. Megkérdezem, hol találta e természeti alkotásokat? Picardiában, ott, ahol a Somme folyó az Atlanti-óceánba ömlik, ott gyűjtögeti e csodákat. Ott csap össze a folyó és a tenger, ott teszi le hordalékát a Somme, s üti vissza vagy sodorja el, ragadja magával a hullámok ereje, az óceán. Nagy területen helyezkedik el a delta és más folyók is arra kacskaringóznak, s hozzák terhüket. Van itt mocsár és kiszáradt folyómeder, és a világ legszebb deltái között tartják számon a házigazda kedvenc helyét. Alain minderről nem beszél, csak mutogat, nézze ezt, meg azt, meg amazt. A földrengés sújtotta japánoknak is küldött egy kollekciót – a remény ajándékait…
B
Az étterem a művész egy apró, ötven centiméteres szobráról, a Ratapoilról kapta a nevét. Eredetije a Musée d’Orsayban, egy másolata itt, az utcára néző egyik ablak párkányán szerénykedik. Üldögélek a gondterhelt tekintetű Daumier mellett. Jókedvre nem is lehetett sok oka. Marseille-ben született. Az apja, üvegesmester, egy napon úgy érezte, magához szólította a költészet. Megrendít ez az életrajzi adat. Az üveges költő akar lenni. Családjával Párizsba költözik, hogy álmát valóra váltsa. Vajon honnan vette, hogy a költészet Párizsban terem? Valamit biztosan meglátott, megérzett, ott, az üvegek között. Vágya nem vált valóra, s a család anyagi biztonsága mindörökre megingott. Honoré korán munkába állt, s a legkülönfélébb mesterségek űzése közben megismerte a társadalom minden rétegét. Magától kezdett el rajzolni, eljárt a Louvre-ba, főleg a görög és a római szobrok között szeretett időzni. Éreztem, Daumier-vel fogom tölteni ezt az estét. Alain elém teszi az étlapot: kézzel írt nagy könyv. Elhatároztam, végigeszem a mai menüt, a napi ajánlatot, legyen bármi. Elfogadom az ajánlatukat. Alain bólint s kérdez: „Na és mit inna?” „Fehéret, gyümölcsös ízűt.” Languedoci bort hoz, nem kérdezősködik, gondolom, a válaszomból rájött, hogy egyáltalán nem értek a borokhoz. Na de amit elém tett, az a kis üveg, az mind elfogyott. Természetesen a dűlőben palackozták, ami eleve a jó minőség első ismérve. 2009-es évjárat. Clos de L’Isabelle, Picpoul de Pinet. Ma már sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, ki az az Isabelle vagy az a Picpoul – mindez örökre titok marad. Bután beírtam a naplóba azt, amit aztán értelmezni nem tudok. A bort ízlelgetve körbenézek. Egy legalább húszfős család ünnepel. Később megtudom attól, akinek a tortát kivitték, hogy a kilencvenediket tölti be, és éppen egy hete ünneplik, most zajlik a finálé. Egyszerű, szinte ránctalan arc, egyenes tartás, ahogy nézem őt, gyermeki naivságot látok rajta, jólesőt, mint aki tudomásul veszi, hogy eljutott idáig, de nem érti, mintha nem férne a fejébe, mire fel ez a csinnadratta…
Az étteremből eljöttem, de Alaintől nem váltam el. Ajándékba odaadta a nyakában lógó, rézbe foglalt lyukas kavicsot, amit most én viselek tovább. Kilencvennégy telefonüzenetet kaptam tőle. Mindegyik másképpen és más szavakkal szólt ugyanarról. Egyetlen szóismétlés nélkül. Tanulhatok tőle. Én pedig mindössze egyszer válaszoltam, egyszer voltam képes, nagy nehezen, írni. Ezt: Ne soyez jamais triste. Ce qui est loin, reste toujours auprès de vous… (Ne legyen szomorú. Ami távoli, mindig a közelében marad.)
Az eddig megjelent riportok:
Párizs-Szerelem 5.: Gasztrognomé – 1. rész
Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin
Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben
Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”
{jcomments on}