Testvérlövészek

„Némán poroszkáltunk tovább, mindketten a magunk gondolataival voltunk elfoglalva. Hallgatólagos megállapodás volt közöttünk, hogy evés után nem sietünk.” – részlet a Libri kiadónál ma megjelenő Testvérlövészek című könyvből. Írta: Patrick deWitt.

OREGON CITY, 1851

EGY

Gond van a lovakkal

A Kapitány háza előtt üldögéltem és vártam, hogy kijöjjön a bátyám, Charlie, és elmondja, mi lesz a melóval. Havazni készült, fáztam, és mivel nem volt jobb dolgom, Charlie új lovát, a Fürgét méregettem. Az én új lovamat Hasasnak hívták. Nem szoktunk nevet adni a lovainknak, de ezeket az előző melóért kaptuk, amit részben ezzel fizettek ki, és név is járt velük, úgyhogy ez már csak így alakult. A korábbi, névtelen lovainkat felgyújtották, szóval tulajdonképpen kellettek ezek az újak, de én úgy voltam vele, hogy inkább adtak volna pénzt, és választhattuk volna ki magunk a lovainkat, olyanokat, akiknek még nincs történetük, szokásaik meg nevük, hogy aztán nekünk is azon kelljen hívni őket. A régi lovat nagyon szerettem, mostanában többször is láttam rémálmomban, ahogy meghal, a rúgkapáló, égő lábakat meg az izzó, szétpattanó szemeket. Hatvan mérföldet is megtett egy nap, mint a szélvész, és sohasem emeltem rá kezet, csak ha simogattam vagy csutakoltam. Próbáltam nem gondolni rá, ahogy ott ég a pajtában, de folyton jöttek a képek, akár akartam, akár nem, hát hogyan védekezhettem volna ellenük? A Hasasnak se volt semmi baja, de azért jobban illett volna egy másik gazdához, akinek nincsenek olyan nagy igényei. Pocakos volt, alacsony, és ötven mérföldnél többet sehogy se bírt megtenni egy nap alatt. Gyakran kellett verni, van, aki ezt nem bánja, sőt olyan is, aki kifejezetten élvezi, de én nem szívesen csináltam, utána mindig láttam rajta, hogy durvának tart, és azt gondolja magában: De szomorú az élet, de szomorú!

Egyszer csak éreztem, hogy valaki bámul, úgyhogy elkaptam a szememet a Fürgéről. Charlie az emeleti ablakból lesett lefelé, az öt ujját mutatva. Csak néztem tovább rezzenéstelen arccal, erre grimaszolni kezdett, hogy elmosolyodjak, aztán amikor erre se mosolyogtam, megnyúlt képpel hátralépett, és eltűnt a szemem elől. Persze látta, hogy a lovát méregetem. Épp előző reggel ajánlottam neki, hogy adjuk el a Hasast, felezzük meg a pénzt, és vegyünk egy új lovat, amit először ő is igazságosnak tartott, aztán ebédnél meg már azt mondta, hogy inkább várjunk még a dologgal, előbb legyünk túl az új melón, pedig ennek nincs semmi értelme, hisz épp az a baj, hogy a Hasassal csak gond lesz az új melónál, hát akkor nem az lenne a legjobb, ha még előtte lecserélnénk? Charlie, zsírtól csöpögő bajusszal, csak annyit mondott:

– Majd utána, Eli. – Neki nem volt panasza a Fürgére, éppolyan jó volt, vagy még jobb, mint a régi lova, a névtelen, de persze ő választott először, miközben én ágyban feküdtem, mert a melóban megsebesült a lábam. Én nem szerettem a Hasast, a bátyám viszont elégedett volt a Fürgével. Hát ez volt a gond a lovakkal.

Charlie felkászálódott a Fürgére, és elügettünk a Disznókirály felé. Csak két hónapja volt, hogy utoljára jártunk Oregon City-ben, mégis öt új boltot számoltam meg a főutcán, és úgy látszott, mindnek jól megy.

– Ügyes népség – szóltam oda Charlie-nak, de nem válaszolt. A Királyban egy hátsó asztalhoz ültünk, kihozták a szokásos üveg italunkat meg két poharat. Charlie nekem is töltött, pedig máskor csak magunknak szoktunk, így hát mire kibökte, már fel voltam készülve a rossz hírre:

– Itt most én leszek a főnök, Eli.

– Ki mondta?

– A Kapitány. – Felhajtottam a brandyt.

– És az mit jelent?

– Hogy én vagyok megbízva.

– De pénzben mit?

– Többet kapok.

– És én mennyit? Amit eddig?

– Kevesebbet.

– Azt meg miért?

– A Kapitány szerint a múltkor se lett volna baj, ha van főnök.

– Ez marhaság.

– Nem az.

Töltött még egyet, megittam. Aztán azt mondtam, félig Charlie-nak, félig magamnak:

– Az addig rendben van, hogy meg akarja fizetni a főnököt. De az már nem, hogy megrövidíti a beosztottat. Szétkaszabolták a lábam, felgyújtották a lovamat, és ez mind azért volt, mert neki dolgoztam.

– Az én lovamat is felgyújtották. Vett nekünk új lovakat.

– Akkor sincs rendben. És ne töltögessél nekem, mint egy nyomoréknak. – Magam elé vettem az üveget, és kifaggattam Charlie-t az új melóról. Egy Hermann Kermit Warm nevű aranymosót kellett megtalálnunk és megölnünk Kaliforniában. Charlie előszedett egy levelet a zakója zsebéből, amelyet a Kapitány felderítője, egy Henry Morris nevű ficsúr írt, sokszor ő ment előre körbeszaglászni. „Már jó pár napja figyelem Warmot, és a következőket tudtam meg a szokásairól és a jelleméről. Magányos természetű, de azért órákig elüldögél San Franciscó-i kocsmákban, a tudományos és matematikai tárgyú könyveit bújja, vagy rajzolgat a margójukra. Szíjjal összekötve hurcolja magával a vaskos köteteit, mint egy kisiskolás, gúnyolják is érte. Kis termetű, ettől még nevetségesebb látvány, de vigyázat: nem hagyja annyiban, ha csúfolják a termete miatt. Többször is láttam verekedni, és bár általában veszít, nem hiszem, hogy az ellenfelei szívesen akadnának össze még egyszer vele. Akár harap is, ha kell. A feje kopasz, de égővörös szakálla van, hosszú, lelógó karja és kiálló hasa, mint egy terhes nőnek. Ritkán mosdik, és ott alszik, ahol tud – pajtában, kapualjban, vagy ha nincs más, az utcán. Ha megszólítják, gorombán, barátságtalanul felel. A dereka köré csavart pántban egy kis coltot hord. Ritkán iszik, de ha üveghez nyúl, addig emelgeti, amíg rendesen be nem rúg. A whiskyért durva aranyporral fizet, amit egy hosszú zsinegen lógó bőrzacskóban tart, jó pár réteg ruha van rajta, annak a ráncaiba rejti. Egyszer se hagyta el a várost, mióta ideérkeztem, és azt sem tudom, tervez-e visszatérni a lelőhelyére, ami kb. tíz mérföldre keletre fekszik Sacramentótól (térkép csatolva). Tegnap a kocsmában gyufát kért tőlem, udvarias volt, és a nevemen szólított. Fogalmam sincs, honnan tudta, hiszen úgy tűnt, mintha sohase vette volna észre, hogy követem. Amikor megkérdeztem, honnan tudja, ki vagyok, gorombáskodni kezdett, mire otthagytam. Nem kedvelem ezt a fickót, pedig sokan azt mondják, hogy különösen jó agya van. Különösnek különös, de ennél nagyobb bókot szerintem nem érdemel.”

Warm lelőhelyének a térképe mellé Morris még egy koszos rajzot is biggyesztett az emberünkről, de még ha az orrom előtt áll, akkor se ismertem volna fel, olyan ügyetlen rajz volt. Ezt Charlie-nak is megmondtam, aki erre azt felelte:

– Morris egy San Franciscó-i szállodában fog várni minket. Megmutatja Warmot, és már mehetünk is. San Francisco jó hely a gyilkolásra, úgy hallottam. Hol a város porrá égetésével vannak elfoglalva, hol az újjáépítésével.

– Miért nem öli meg Morris?

– Mindig ezt kérdezed, én meg mindig azt válaszolom, hogy azért, mert nem az ő dolga, hanem a miénk.

– Micsoda marhaság. A Kapitány lecsökkenti a béremet, ennek a balféknek bezzeg kifizeti a bérét is meg a költségeit is, közben meg Warm szimatot kap, hogy figyelik.

– Morris nem éppen balfék, testvér. Most először hibázott, és nyíltan be is vallja. Szerintem inkább Warmra jellemző, hogy észrevette, mint Morrisra.

– De hát az utcán alszik! Mi tartja vissza Morrist attól, hogy egyszerűen lelője álmában?

– Például az, hogy Morris nem bérgyilkos.

– Akkor minek kellett odaküldeni? Miért nem minket küldött oda egy hónappal ezelőtt?

– Egy hónappal ezelőtt más melónk volt. Ne felejtsd el, hogy a Kapitánynak sok ügyes-bajos dolga van, és egyszerre csak eggyel tud foglalkozni. Hamar munka ritkán jó, ahogy mindig mondja is. Nézd csak meg, micsoda sikerei vannak, és mindjárt rájössz, hogy igaza van.

Hányingerem lett attól, hogy ilyen rajongva idézi a Kapitányt. De csak annyit mondtam:

– Hetekbe fog telni, mire Kaliforniába érünk. Minek menjünk oda, ha fölösleges?

– Nem fölösleges. Ez a dolgunk.

– De mi lesz, ha Warm addigra felszívódik?

– Nem fog.

– És ha mégis?

– A rohadt életbe, nem fog.

Amikor fizetésre került sor, Charlie-ra mutattam.

– A főnök fizet. – Máskor feleztünk volna, szóval nem tetszett neki. Mindig is smucig volt a bátyám, az apánktól örökölte.

– Csak most az egyszer – szögezte le.

– Nagyfőnök, nagy pénz.

– Sose szeretted a Kapitányt. És ő se téged.

– Egyre kevésbé szeretem – mondtam.

– Mondd csak meg neki nyugodtan, ha már nem bírod magadban tartani.

– Tudni fogod majd, Charlie, ha már nem bírom. Tudni fogod te is, meg ő is.

Még veszekedtünk volna egy darabig, de inkább faképnél hagytam a bátyámat, és bevettem magamat a szobámba, a kocsmával szemben levő fogadóba. Utálok vitatkozni, főleg Charlie-val, mert nagyon kegyetlen dolgokat bír mondani. Késő este még hallottam, hogy valakikkel beszélget kinn az utcán, hallgatóztam, nincs-e veszélyben, de nem volt – a nevét kérdezték, ő megmondta, erre békén hagyták. Pedig mentem volna, ha kell, már épp vettem a csizmámat, amikor szétoszlottak. Aztán hallottam, hogy Charlie jön felfelé a lépcsőn, úgyhogy gyorsan ágyba bújtam, és úgy tettem, mint aki alszik. Bedugta a fejét a szobába, és a nevemen szólított, de nem válaszoltam. Úgyhogy becsukta az ajtót, és elvonult a saját szobájába, én meg csak feküdtem a sötétben, és azon gondolkoztam, mennyi baj van a családdal, milyen őrült és görbe utakra tud vinni a vérvonal.

Másnap reggel esett az eső – egyhangú, hideg cseppekben hullott, sáros trutymóvá változtatta az utat. Charlie-nak kavargott a gyomra a brandytől, így hát bementem a patikába gyógyszerért. Valami szagtalan port kaptam, olyan kék volt, mint a rigótojás, belekevertem a reggeli kávéjába. Csuda tudja, mi volt abban a kotyvalékban, mindenesetre Charlie kimászott az ágyból, aztán fel a Fürgére, és eszeveszettül éber lett. A várostól húsz mérföldre megálltunk pihenni egy kopár erdőszakaszon, amely az előző nyáron égett le, mikor belecsapott a villám. Megebédeltünk, és már épp továbbálltunk volna, amikor tőlünk olyan száz yardra délre megláttunk egy embert, aki a lovát vezette. Ha rajta ült volna, valószínűleg szó nélkül elmegyünk mellette, de furcsa volt, hogy így vezeti azt a lovat.

– Nézd már meg, mit csinál – mondta Charlie.

– A főnök kérése parancs – feleltem. Válaszra sem méltatott; úgy tűnik, unja ezt a poént, gondoltam magamban. El is határoztam, hogy ezzel többet nem viccelődöm. Odaügettem a gyaloglóhoz a Hasassal. Amikor szembefordultam vele, észrevettem, hogy sír, leszálltam és elébe álltam. Elég nagydarab vagyok és rosszarcú, látszott, hogy megrémül tőlem, ezért megnyugtattam:

– Nem akarom bántani. Csak épp itt eszegettünk a bátyámmal. Maradt még az ebédből, gondoltam, megkérdezem, hogy éhes-e.

A tenyerével törölgetni kezdte a képét, mélyeket lélegzett és közben reszketett. Mondani akart valamit – legalábbis kinyitotta a száját –, de se szó, se hang nem jött ki a torkán, annyira kétségbe volt esve, hogy nem volt képes szóba elegyedni velem.

– Látom, valami miatt nagyon kétségbe van esve – mondtam erre neki –, és biztosan egyedül szeretne maradni. Sajnálom, ha megzavartam, és remélem, minden rendbe jön majd. – Felültem a Hasasra, és már félúton voltam visszafelé, amikor azt láttam, hogy Charlie ott áll, és felém tartja a pisztolyát. Megfordultam, és láttam, hogy a síró ember sebesen üget felém, de nem úgy látszott, mintha bántani akarna, úgyhogy integettem Charlie-nak, eressze már le azt a pisztolyt. A síró ember közben mellém ért, és odaszólt nekem:

– Mégiscsak elfogadom a meghívását. – Amikor odaértünk, ahol Charlie-val letáboroztunk, a bátyám megragadta az ember lovát.

– Ajánlom, hogy máskor ne üldözzön így senkit – mondta neki. – Azt hittem, el akarja kapni az öcsémet, és már majdnem lepuffantottam. – A síró ember legyintett, mint akinek már teljesen mindegy. Charlie ezen meglepődött, hozzám fordult, és azt kérdezte:

– Ki ez az ember?

– Valami baja van. Mondtam neki, hogy kaphat egy tál ételt.

– Nem maradt semmi, csak kétszersült.

– Akkor csinálok még.

– Nem csinálsz. – Charlie le-föl méregette a síró embert.

– Gyászos egy fickó, mi?

A síró ember megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Nem illik úgy beszélni valakiről, mintha ott se lenne.

Charlie nem tudta, hogy nevessen-e vagy leüsse. Megint hozzám fordult:

– Bolond?

– A maga helyében vigyáznék, mit mondok – tanácsoltam az idegennek. – Ma nincs valami jól a bátyám.

– Semmi bajom – mondta Charlie.

– Inkább ne tegye próbára a türelmét.

– Betegnek látszik – mondta a síró ember.

– Mondtam már, hogy semmi bajom, az istenit.

– Bizony kicsit beteg – mondtam. Láttam, hogy Charlie-nak fogytán a türelme. Felmarkoltam egy pár kétszersültet, és a síró ember kezébe nyomtam. Egy darabig csak bámulta, aztán megint sírni kezdett, közben köhögött, lihegett, és szánalmasan reszketett.

– Így csinált akkor is, amikor odamentem hozzá – mondtam Charlie-nak.

– Mi baja?

– Nem mondta meg. – Odafordultam hozzá:

– Mi bajod van?

– Meghaltak! – kiabálta. – Mind meghaltak!

– Kik? – érdeklődött Charlie.

– Elmentek nélkülem! Bárcsak én is meghalnék! Bárcsak halott lennék, velük együtt! – Földhöz vágta a kétszersültet, fogta a lovát, és elindult. Megtett vagy tíz lépést, aztán hátravetette a fejét, és nyöszörögni kezdett. Ezt háromszor is megcsinálta, aztán a bátyámmal elfordultunk, és nekiálltunk pakolni.

– Vajon mi baja lehet? – tűnődött Charlie.

– Valami szerencsétlenség érte, és belebolondult.

Mire nyeregbe szálltunk, a síró ember eltűnt, bánatának oka pedig örök homályban maradt.

Némán poroszkáltunk tovább, mindketten a magunk gondolataival voltunk elfoglalva. Hallgatólagos megállapodás volt közöttünk, hogy evés után nem sietünk. Épp elég nehéz volt az életünk, szerettük kihasználni az ilyen kis örömöket, és én úgy éreztem, ezek együtt már számítanak annyit, hogy érdemes legyen tovább élni.

– Mit vétett ez a Hermann Warm? – érdeklődtem.

– Elvett valamit, ami a Kapitányé.

– Mit vett el?

– Majd az is kiderül, ha eljön az ideje. A lényeg, hogy meg kell ölni. – Ő ment elöl, én mögötte. Egy ideje már akartam erről beszélni vele, sőt már az előző meló előtt is.

– Nem furcsa ez, Charlie? Normálisak ezek, hogy a Kapitánytól lopnak? Amikor mindenki retteg tőle?

– A Kapitánynak van pénze. Szerinted mi más kell egy tolvajnak?

– De hogy jutnak hozzá a pénzhez? Köztudott, hogy a Kapitány óvatos. Hogy lehet, hogy ezek az emberek mégis meg tudják szerezni a dolgait?

– Mindenfelé üzletel az országban. Nem tud egyszerre két helyen lenni, száz helyen meg végképp nem. Érthető, ha néha lopás áldozata lesz.

– Áldozata! – horkantam fel.

– Miért, te hogy hívod azt, aki arra kényszerül, hogy a magunkfajtával védje a vagyonát?

– Áldozat! – ezen igazán jól szórakoztam. A szegény Kapitány tiszteletére még egy megható kis balladát is énekeltem:

– Virágcsokorba könnyezett a rossz hír hallatán.

– Jól van már.

– Látták ott a zöld lugasba’ szűz menyasszonyát.

– Azért vagy mérges rám, mert elvállaltam, hogy én leszek a főnök.

– Félreértett szép mosolynak ára drága bér.

– Kész, lezártam.

– A lányka immár vétkezett, szerelmük véget ér.

Végül csak elmosolyodott.

– Mi ez a dal?

– Valahol hallottam.

– Elég szomorú.

– A legjobb dalok mind szomorúak.

– Anya is mindig ezt mondta. – Elgondolkoztam.

– Szomorúak, valahogy mégse szomorítanak el.

– Sok mindenben hasonlítasz anyához – bólintott.

– Te viszont nem. De apához sem.

– Én aztán senkihez.

Ezt csak úgy odavetette, de az ilyen mondásai mindig megakasztották, lehetetlenné tették a beszélgetést. Előreügetett, s én nem mentem utána. A hátát bámultam, ő meg persze tudta, hogy a hátát bámulom. A Fürge bordái közé nyomta a bokáját, és elvágtattak, én meg utánuk. Úgy mentünk, ahogy szoktunk, és ugyanabban az ütemben, mégis úgy éreztem, mintha üldözném.

{jcomments on}