„– Bodó, bazdmeg, tegnap este rájöttem, hogy a feleségem egy hájas disznó…” A Rükverc című könyvből a Boldogság című részt olvashatjátok.
Boldogság
Egyszerűen megfeledkezett a tizenötödik házassági évfordulójáról. Korábban sem kedvelte túlságosan ezeket a május huszadikákat, de azért mindig elvitte Erzsit egy vendéglőbe, ahol rántott bordát ettek, amit felesége kirántott húsnak nevezett, hozzá fröccsöt ittak.
Most azonban kiment a fejéből az évforduló. Éppen szabadnapos volt, talán ez zavarta meg, csak este jutott eszébe, mikor már a lefekvéshez készülődött. Csodálkozott, hogy a felesége nem figyelmeztette, nyilván neki sem jutott eszébe.
Az első gondolata az volt, legalább megspórolta a vacsora árát, amit mindig a zsebpénzéből, és nem a háztartási pénzből fizettek. Már tavaly is szóvá akarta tenni, miért ő fizet, mikor szemmel láthatóan Erzsi jobban élvezi ezeket a vacsorákat. Egyáltalán, az egész házasságtól többet kap ő? Neki nagyobb ünnep ez?! Fizessünk csak a háztartási pénzből! Még egy hónapja is azt tervezte, megbeszéli ezt az asszonnyal, erre most megfeledkeztek az ünneplésről.
Aztán az jutott eszébe, hála istennek, akkor kefélnie se kell. Ugyanis minden évben, amikor hazaértek a rántotthús-evésből, és megbizonyosodtak róla, hogy Joli már alszik, hervadt kis aktusra kényszerítették magukat. Az évforduló miatt. Hogy méltón megünnepeljék.
Most azonban Vidra az ünneplés helyett az ágyban heverve méregette a feleségét. Alig látta mostanában. Így lefekvéskor meg soha. Amire reggel hazaért a gyárból, az asszony már elindult dolgozni, amikor este munkába indult, akkor még a fotelból nézte a tévét. Jó ideje nem látta meztelenül.
Olykor hétvégén, mikor kislányuk a délelőtti mozimatinéra ment, fölhajtotta Erzsi flanelruháját, és csípőjébe kapaszkodva, hátulról magáévá tette, de ilyenkor nem figyelt az asszonyra. Sőt, éppen arra ügyelt, hogy ne jusson eszébe. Behunyt szemmel szuggerálta magát, nehogy lelankadjon. Ancsára, az igazgató titkárnőjére gondolt, feszülő blúzára, ahogy a gomboknál szétnyílik. Érezte, hogy keményebb lesz, és már nincs messze visszafogott kiáltása, s Erzsi nyögése, melyről soha nem merte megkérdezni, hogy az orgazmus jele-e.
Erzsin ezúttal is hosszú bő ruha volt. Amikor lekapcsolta a csillárt, az éjjeli lámpa fényénél hátat fordított neki, úgy bújt ki a ruhából. Vidra rákiáltott.
– Figyelj csak!
Az asszony ijedten Vidra felé fordult, aki a félhomályban megpillantotta Erzsi lógó mellét, a hasán a bugyiból kitüremkedő redőket.
Bolti eladó, nyilván folyton zabál, gondolta. Friss kenyeret, zsíros szalámivégeket, ellopott drága csokikat töm magába. Mint a Michelin reklámfigura, úgy néz ki.
– Mit akarsz? – kérdezte az asszony.
– Semmit – felelte Vidra.
Az asszony visszafordult, magára húzta a hálóingét, befeküdt mellé, és lekapcsolta az éjjeli lámpát.
Vidra pedig megállapította, hogy Erzsi egy hájas disznó lett.
Sokáig nem tudott elaludni. Részben a sokktól, amit felesége átváltozása okozott, részben, mert rendesen ilyenkor még ébren volt, ha nem szabadnapos. Azon tűnődött, hogy lehet ez, mintha csak tegnap óta hízott volna meg az asszony. Nyilván jó ideje zsírosodik, alattomos lassúsággal vastagszik a dereka, húsosodik a karja. Különös, nagyon különös, tűnődött. Viszont ezután a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül kúrhatok meg bárkit. Egy ilyen feleség megérdemli. Csak ezt érdemli. Erzsi megmozdult.
– Nem alszol? – kérdezte.
– Nem – felelte a nő.
– Tudod, milyen nap van ma?
– Tudom.
– Na milyen?
– A tizenötödik házassági évfordulónk.
Vidra felült az ágyban, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és a feleségére nézett.
– Bazdmeg, te tudtad?
Az asszony megvonta a vállát, és hátat fordított neki.
Vidra lekapcsolta a villanyt, és úgy döntött, nem folytatja. Egy ilyen hülye picsa azt sem érdemli, hogy összevesszek vele. Tudta, és kussolt.
Ancsa, a nagyfőnök titkárnője jutott eszébe. Megint elképzelte, ahogy kigombolja a blúzát, érezte, hogy kezd felállni a farka. Talán sikerül elcsábítani, akár komolyabbra is fordulhat a dolog. A csaj egyedül él, esetleg valami jobb munkát is elintézhetne. Mondjuk, lehetne a főnök sofőrje, jogsija van. És ha a nagyfőnök dugja Ancsát?, jutott eszébe, hetek óta töprengett ezen. Lelankadt, és azonnal elaludt.
– Bodó, bazdmeg, tegnap este rájöttem, hogy a feleségem egy hájas disznó – mondta másnap a portásfülkében a váltótársának
– Mindenhol, vagy csak a dereka? – kérdezte Bodó. – Mert vannak nagy hasú, de pipaszárlábú, kis mellű bulák, meg nagycsöcsű, segges, sonkás kövérek.
Vidra egy darabig gondolkodott, megpróbálta maga elé képzelni az előző esti villanásnyi látványt.
– Azt hiszem, máshol is – felelte végül.
– A combja is?
– Az is.
– Az jó! Én csípem a cupákos combokat – bólogatott Bodó, miközben a maradék újhagymát a táskájába pakolta. Intett, és kilépett a portásfülkéből.
– Én viszont nem – dünnyögte Vidra maga elé. – Én azt a régi, jó testű, kemény húsú Erzsit szerettem.
És ahogy kimondta, megint eszébe jutott, hogy eztán nem lenne oka lelkiismeret-furdalásra, ha egyszer megállna neki az a vörös csaj a bérszámfejtésről. Vagy a Zsuzsi a csomagolóból. De főleg Ancsa, igen, ha az Ancsát megszerezném, akkor minden megváltozna.
Vidra tervezett csábításai érdekében adott is magára. Éjjel a portásfülkében kétszer is lenyomott huszonöt fekvőtámaszt, először a tévé főműsora után, a Híradó második kiadása alatt, másodszor meg hajnali ötkor, az utolsó ellenőrző körútja előtt. Barkóját úgy növesztette, ahogy a divat diktálta, és soha nem húzott volna szürke nadrághoz barna cipőt. És ott voltak még az arcszeszek, amiket a kőbányai kínai piacon vásárolt, ezek a nagy márkák utánzatai voltak, és Vidra szerint senki sem tudta volna megkülönböztetni az ő vörös üveges arcszeszét a Christian Dior-féle Fahrenheittől. A drogériák ingyenes mintáiból jól ismerte az eredeti illatokat.
Vidra nemcsak éjszaka járt be a gyárba, amikor szolgálatban volt, de olykor nappal is benézett, és persze azokat a részlegeket kereste föl, ahol nők dolgoztak. A háta mögött az asszonyok Szagos Zsoltinak hívták, de azért többségük szívesen odahajtotta volna fejét a kínai parfümökkel illatosított vállára. Csak az zavarta őket, hogy egy éjszakai portás lenne a lovagjuk, egy vagyonőr, aki csak hangyafasznyira áll a takarítók fölött, ahogy azt egyszer Zsuzsi, a csomagolók műszakvezetője mondta.
Az elmaradt házassági évforduló után Vidra még jobban igyekezett, hogy elcsábítsa Ancsát. Az utcai árusoktól ibolyacsokrot, máskor meg orgonát vásárolt, azt hordta be a nőnek a titkárságra, aki mosolyogva köszönte, ám komolyabb bátorítást, melyre ajánlatot mert volna tenni Vidra, nem adott.
Vége lett az iskolának, és Ancsa elcsábításával nem haladt előbbre. Június végén, amikor a titkárnő a vállalati üdülőbe utazott, Vidra úgy döntött, kivesz három nap szabadságot, és meglátogatja az anyját. Joli már az anyai nagyanyjánál nyaralt Nógrádban, Erzsi nyáron soha nem ment szabadságra, a téli és tavaszi ünnepekre tartogatta a szabad napjait, ő meg bármikor mehetett, könnyen helyettesítették.
Vidra anyja hat éve, amikor nyugdíjba ment, egy dunántúli faluba költözött, mert drágállotta a városi panel rezsiköltségét, meg aztán ott volt Dodó. Fölszedett az utcáról egy kölyökkutyát, emiatt a szomszédok folyton piszkálták. Hogy a lépcsőházban meg a liftben végzi a dolgát. Meg hogy folyton ugat.
– Itt még a főzés is árammal megy, de a faluban egy sparhelt is elég, amit fával fűtök. Fa meg akad, ahol közel az erdő. Meg persze itt ez a kutyus is. Ott majd kedvére szaladgálhat – mondta.
A családi ház körüli apróbb javítások Vidrára vártak. Most is ezért ment, de amikor a második nap délutánján befejezte a cserepek megerősítését, és a kiskertet is felásta, hirtelen elege lett az anyjából, a faluból; úgy döntött, a harmadik szabadnapját inkább Pesten tölti. Beugrik reggel a céghez, udvarolgat egy kicsit, aztán a Lehel piacon sétálgat, nézegeti a hentesek portékáit, különösen a szép szalámirudakat kedvelte, valaha kocsikísérőként ölszámra hordta ezeket. Aztán a lacipecsenyésnél megebédel.
Este kilenc körül ért pesti lakásukba. Nem csöngetett, a saját kulcsával sikerült kitolnia a zárból Erzsi kulcsát, még hallotta is, ahogy a cementlapon csörren. A konyhából látta, ég a villany a nappaliban, ami hálószobaként is szolgált, a spájzból kialakított szobácska Jolié volt.
Benyitott, és a háromkarú csillár erős fényében meglátta Erzsit.
Meztelenül ült a kihúzott rekamién, haja kibontva, kócosan lógott, csak ágyékát takarta a paplan, melle köldökéig lógott, hasa hájredőket vetve tűnt el a takaró alatt.
Vidra nem tudta levenni a szemét a nőről, aki a felesége volt, és akit már évek óta nem nézett meg ilyen tüzetesen. Valami mozdult.
Csak most fogta föl, hogy az asszony nincs egyedül, valaki kuporgott mellette. Látta már korábban a fickót, Erzsi kollégája volt, a hentes, aki a húspultnál dolgozott. Többször találkozott vele, mikor bent járt a boltban. Riadtan kuporgott az ágyban, mélyen ülő apró szemével sűrűn pislogott Vidrára. Neki is tekintélyes melle volt, de hatalmas hasa nem vetett redőket, mint Erzsié, hanem kidagadt.
Nem a megdöbbenés, a fájdalom, és nem is a féltékenység taglózta le Vidrát, hanem az undor. A két test végtelen csúfsága. Legszívesebben azt kérdezte volna: Hát minek ekkora fény ehhez a sok hájhoz? Ti szeretitek ezt nézni!? De csak ennyit mondott.
– Gusztustalan!
Azok nem válaszoltak, szótlanul kászálódtak ki az ágyból.
– Várjatok! – kiáltotta Vidra, hogy ne kelljen Erzsi fanszőrzetét, hatalmas fenekét néznie, a hentes farkára pedig végképp nem volt kíváncsi.
De már késő volt, mielőtt kifordult volna a szobából, a szeme sarkából megpillantotta a férfi apró péniszét, amint behúzva kushadt a hasa alatt, s átsuhant az agyán, hogy ez a szánalmas farkinca döfködte imént a feleségét.
E hordószerű has, alján az apró csappal, a retinájára égett. Egy év múlva is azon kapta magát, mikor a portásfülkében ceruzával firkálgatott, hogy megint köröket rajzolgat, aljukon kis pöckökkel. Az a kurva hentes, mondta, és dühösen satírozni kezdte a rajzot.
Akkor, ott a konyhában is a hentes apró farkát látta maga előtt. Néhány perc múlva lepedőbe csavarva utána jött Erzsi.
– És most? – kérdezte.
– Most összepakolsz és elhúzol – felelte Vidra. Rágyújtott, nézte a nőt, és hiába próbálta valami régi kedves gesztusát felidézni, nem sikerült. – Elhúzol, és ennyi – ismételte, aztán intett, mint a tanár a felelő diáknak, hogy egyes, leülhetsz.
Erzsi nem szólt. Nem mondta, hogy hiszen három hónapja hozzám se értél, azt se mondta, hogy a lakás közös, azt se, hogy bocsáss meg, de még azt se, hogy rohadj meg, csak bólintott, és visszament a szobába.
– Fél óra múlva visszajövők, addigra elhúztok a picsába! – kiabálta Vidra.
Egy közeli lebujba ment, ami éjszakai bárként hirdette magát, de valójában csak koszos kocsma volt.
Rendesen berúgott, és csak reggel indult haza, mikor már józanodott, és a takarítónő a bárpultot kezdte törölgetni koszos rongyával.
Erzsi szekrénye üres volt, a ruháit és a két bőröndöt elvitte, de minden mást otthagyott. Vidra végigfeküdt a bevetett rekamién, és könnyűnek érezte magát. Már-már boldognak.
Talán ekkor érezte magát utoljára boldognak.
{jcomments on}
