„Elvont művészek átlagos élet nélkül”

Rendhagyó irodalomórát tartott Marcaliban Hartay Csaba költő, író, és Nagy Péter színművész. Peti Eszter és Zajcsuk Liliána 11 E osztályos tanulók írtak az eseményről.

1.

Az „irodalomóra” amit Hartay Csaba és Nagy Péter tartott a marcali Berzsenyi Dániel Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégiumban 2012. április 16-án délután, rendkívül érdekes és vidám hangulatú volt. Mégpedig azért, mert egy költő és egy színész” összekeveredése” mindig valami jót hoz ki az egészből.

Nagyon tetszett az, hogy nyitottak voltak, és amit gondoltak, azt ki is mondták. Nem úgy ültünk ott előttük, mint egy átlagos unalmas előadáson, hanem figyelmesen hallgattuk a verseket, élettörténeteket. Ha valaki azt hallja, hogy egy kortárs költő mesél az életéről, pályafutásáról, hogy eddig mi minden történt vele, amit papírra is vet, néhányan lehet, nem kíváncsiak rá. Azok kimaradnak abból a jó dologból, amiből tanulni is lehet. Nagyon színes előadás volt, már csak azért is, mert élet volt bennük, és kedvvel jöttek el hozzánk. Ezt pedig megtiszteltetésnek kell venni. Ha azt gondoljuk, hogy ők mások mint mi, tévedünk, mert ők is emberek, ugyanúgy élik az életüket, és ugyanúgy sikert érnek el, de van hogy elbuknak.

Visszatérve az előadásra, nagyon aranyos volt Csaba, hogy hozott néhány példányt a „Nyúlzug” kötetéből, amit névre szólóan dedikált is. S az biztos, hogy nem fog porosodni a polcon!

Peti Eszter

2.

Felrohantam a lépcsőn, és bekopogtam a magyar III. terembe. Az osztályozóvizsgám miatt húsz perces késésben voltam, de szerencsére nem okoztam problémát. Leültem a terem szélénél egy padra, aztán felderítettem a terepet.

Jó néhány diák gyűlt össze (meglepően sok – kevesebbre számítottam), ők szorosan egymás mellé állított székeken ücsörögtek, és a két, tábla előtt helyet foglaló férfit figyelték. Magam is szemügyre vettem őket, és az első, önmagamnak feltett kérdésem ez volt: melyik közülük a költő? Merthogy, egyikük sem látszott külsőre annak.

A – hozzám képest – bal oldalon ülő férfi a gondosan bezselézett tincseivel és a sportcipőjével túlságosan lazának tűnt, míg a másik a hosszú hajával, szakállával és bajuszával a Csillagok Háborúja-filmek Jedi mesterére, Qui Gon Jinnre emlékeztetett. De az arca olyan ismerősnek tűnt. Megpróbáltam a szakáll mögé látni, és rájöttem, hol láttam már őt… kint a terem falán egy fotón. Akkor ő lesz Nagy Péter színész, és kizárásos alapon a másik férfi pedig Hartay Csaba.

Az előadás elejéről lemaradtam, de a kínos feszengés fázisán már túleshetett, mert mosolyogva emlékezett vissza iskolás élményeire, amelyek inspirálták őt. Felidézte a tejpor-tolvajlást, hogy hogyan rúgták ki a gimnáziumból, majd beszámolt a jelenlegi ihletforrásairól is. Sok ötletet ad számára a horgászás, egy ismerős halála, természetesen az ital, vagy a vállalkozásukban dolgozó munkások beszéde (ezen aranyköpéseket külön is gyűjtögeti).

A legtöbb ember egy költőt komoly, pedáns személynek képzel el, aki annak idején mintadiákként viselkedett az iskolában. Felnőttként ugyanilyen, kifogástalan a modora, udvarias, és választékosan beszél. Esetleg kicsit amolyan zseni-típus, aki a valós dimenzió helyett a saját kis álomvilágában él. Hiszen, az irodalomkönyv ilyennek festette le nekünk az írókat. Elvont művészeknek rendes, átlagos élet nélkül.

Ellenben a „mi költőnk” ott ült a székén, lazán, széles mosollyal, ecsetelte a könyvkiadás nehézségeit, és olyan szavakat használt, amiktől egy vaskalapos, régimódi irodalomtanárnak biztosan égnek állt volna a haja. Ha az utcán jött volna velem szembe, nem mondtam volna meg róla, hogy művész. Hús-vér ember volt, mint mi. S ez a jó!

Zajcsuk Liliána

{jcomments on}