Archív

Párizs-Szerelem 5.: Gasztrognomé – 1. rész

16.kLePetitRetro1

A velőszerűen omlatag, de mégis ruganyos izomcsomó találkozik a szájpadlással és a nyelvvel, és akkor következik be az élvezet, amikor a test gyöngéden megadja magát az örlőfogak pusztító erejének. (Röhrig Eszter párizsi riportsorozata)

A rue Mesniltől a Grande Rue-ig

Lilinek

„Minden előítélet a gyomorban kezdődik” – mondogatom a valahol olvasott Nietzsche-mondatot, miközben a mára tervezett ételélvezeti kalandnak szeretném átadni magam. Ezzel a kezdéssel aligha lesz maradéktalan az élvezet, gondolom félve, de hagyom, hogy történjen minden és bármi úgy, ahogyan majd megtörténik. Félig-meddig meg vagyok híva egy 16. kerületi étterembe. Találomra körbejárom a környéket, a franciáktól eltérően most evés előtt bonyolítom le az egészségügyi sétát. A gazdag és befolyásos emberek lakónegyedében nézelődöm, követséget, külképviseleteket is látok imitt-amott, de némely magánpalotát még a diplomatákénál is jobban őriznek. Kérdezősködöm – nem éppen bizakodva –, és a fakabátban ülő csinos rendőrnő mosolyogva válaszolja, hogy nagyon fontos ember lakik a sorompó és a rácsos kapu mögött. A legtöbb fű-fa-virág e városrészben nő: a házak előkertjeiben ül a sok-sok színes növény a földágyakban mozdulatlanul.

Bekanyarodom az Avenue Fochra. E széles, fákkal, bokrokkal szegélyezett sugárút buja vegetációjával őrzi, de monumentalitásával meg is semmisíti a múlt század közepének vidékies hangulatát. III. Napóleon és Haussmann báró döntése alapján 1860-ban az egykori Passyt és néhány más, Párizs környéki falut a fővároshoz kapcsoltak, majd megkezdték a városiasító munkálatokat. Ezért látom, hogy szinte minden épület egyforma – mert hát egy időben épült a zömük. Nagy a rend, a szabályosság. A homlokzatokat túlméretezett ablakok, kovácsoltvas erkélyek uralják, szinte sehol nem fedezek fel gipszdíszeket, szobrokat, terhük alatt roskadozó Atlaszokat. Elképzelem, hogy talán a Foch sugárút helyén valami mély vizesárok lehetett, de olyan töretlenül, olyan határozottan fut ez az út torkolatához, az Étoile-térhez, hogy kétség nem férhet hozzá: Haussmann báró terveztette.

Egy kis keresztutcához érek: a kék táblán megpillantom Paul Valéry nevét. Itteni jó szokás, hogy a jelentős személyiségről elnevezett utcában, az utcatáblán a született-meghalt dátum mellett eligazítást kapunk arról is, hogy az illető miben jeleskedett élete során. Mindig tömör és lényegre utaló a tájékoztatás. Jelen esetben csodálkozom kissé, mivel a felirat szerint: „Ebben az utcában élt 1900 és 1940 között Paul Valéry költő, a Francia Akadémia tagja”. Házasságkötése után költözött ide; felesége révén sógorkomaságba került Édouard Manet festővel, s a nyarakat éveken át egy Szajna-vidéki, Mesnil nevű udvarházban töltötték. Az évszámok korrektek, Valéry azonban tízszer annyi prózai szöveget írt, mint verset, s emellett hétszáz Naplófüzetet hagyott hátra. Jogi, matematikai tanulmányokat folytatott, és bergsoni szintű, ismeretelmélettel foglalkozó filozófus volt. Kicsit eltűnődöm, hogyan is lehetne eme fontos kiegészítéseket egy mondattá sűríteni. Bizakodva gondolok arra, hogy egy napon – legalább felsorolás formájában – pontosabb tájékoztatást olvashat majd az arra járó.

16kerLepetitreto 4Időre megyek, indulok vissza az étteremhez, a rue Mésnil 5.-be – senki nem tudta megmondani, honnan, miért ez a név, így hát a Valéry–Manet család nyaralójára gondolva elnevezem magamban Valéry Nyaralója utcának. Ha arra vetemedtem, hogy Valéryt idetessékeltem, akkor a magam módján a figyelmemet is beélesíthetem, s hogy a szó nemes értelmében vett gyermeki (elfogulatlan, nyitott) tekintettel lépjek be és nézzem-lássam, ami most következik. Az előkelő matt-fehér szín egyhangúságát szinte illetlenül töri meg az élénkzöld keretbe foglalt csupa ablak portál. Az étterem neve: Le Petit Rétro (A Kis Retro). Rögtön a felirat alatt olvasható, hogy „autentikus párizsi bistrot”, és az is, hogy műemlékké nyilvánították – gondolom, az 1900-as éveket idéző hangulata miatt. Megmakacsolja magát a lábam: nem tudom, miért a láb nem érti ezt a sokfelé ágazó, ellentmondásokat rejtő tájékoztatást. Ha retro, akkor nem eredeti, és miért kicsi, amikor jó nagynak látszik – mert közben bekukucskálok az ablakon. Bisztró-feelingről szó sincsen, ropogósra keményített, ekrüszínű asztalterítőt, textilszalvétát, háromféle méretű poharat látok az asztalokon. Belépek és rögtön a bejárattól balra egy 1904-ből származó, kétméteres, sárgaréz kávéfőzőgépbe ütközöm. A mellette díszlő óriási élővirág-koszorú tovább korlátozza az első látványbenyomások szabad áramlását. Sok-sok mesterséges, csillárokból, falikarokból áradó fény árad szét mindenüvé, s játszik a porcelán- és üvegterítékeken. A falakon festett virágok, indák futnak körbe, megvárom, míg leültetnek, aztán látom, mellettem éppen a Bohémélet Mucha-plakátjának a másolata lóg bekeretezve. „Testre szabott” bohémság és szecessziós hangulat vesz körül, de van varázsa a helynek, amely fél egyre megtelik: mindenki névre szóló foglalásra érkezik. Várom a tulajdonosnőt – késik, még a pedikűrösénél van, nem bánom, nem sietek, s közben leszedetem az asztalról a cicomát.

16kpetitretrokaja2Éppen előttem függ a párizsi bisztrókban otthonos palatábla, amelyen a napi ételek szerepelnek. Az elsőt, az előételek közül az elsőt messziről is kibetűzöm: Szent Jakab-kagyló, kaviárral töltött blinivel, vastag orosz palacsintával. Rögtön belém sajdul a vágy, a zsigeri, hogy be megkóstolnám ezt. Megérkezik Nicole, meghív, bármit választhatok – így vágyam teljesülni látszik. Fehér, gyümölcsös ízű bort kérek, ízlik, nagyon, kérem a főpincért, írja le, elé teszem a naplómat és ezt olvasom: Mâcon Village. Később utánanézek, burgundiai bor – szeretem ezt a szabálytalanságot. Érkezik hamarosan az étel: a tálalás és az étel íze külön bejáratú élvezeteim birodalmába repítenek. Igaz, a kaviáros blini, na, az elmaradt, de nem hiányzik, engem a Szent Jakab-kagyló izgatott – többször ettem már, sosem jót, sosem azt, amire vágytam. A beteljesülés szavakba foglalható része mindössze ennyi: négy, enyhén barnára grillezett vagy karamellizált kagylóhenger, roppanós zöldséggel és pici, füles fémkancsóban olvasztott vaj. A kagylónak nincs íze, jóindulattal enyhén, nyomaiban édeskés (de lehet, hogy utólag képzelem így), és a fűszerezéssel nem bántották meg. Akkor hol az élvezet? Hát az állagából, a textúrájából fakad. A velőszerűen omlatag, de mégis ruganyos izomcsomó találkozik a szájpadlással és a nyelvvel, és akkor következik be az élvezet, amikor a test gyöngéden megadja magát az örlőfogak pusztító erejének. Beszélnek hozzám, kérdezik, ízlik-e, nem hallom, talán nem is látok: befelé figyelek. Evés után hamar elmegyek, egyedül szeretnék maradni az élménnyel. Igaz, egy mondatfoszlány rám ragadt: Nicole mesélt a klientúráról, talán én kérdeztem korábban, nem emlékszem. Ügyvédek, bankárok járnak főleg ide ebédelni, itt dolgoznak a környéken. Este turisták – az étterem Michelin-csillagjai miatt. „Képzeld – meséli –, egyik este az egyik törzsvendég, bankigazgató teljes női öltözékben, kisminkelve jelent meg a barátaival és a családjával.” Nem lepődöm meg.

16lepetitretro6Hiába kértem el a receptet, amit kaptam, két hónap múltán, abban nem szerepelt az a bizonyos recept. Öt fénymásolt oldal valami szakkönyvből, benne számos ismeret a Szent Jakab-kagylóról. Hermafrodita. Bretagne-ból hozzák a legjobbat, tizenkét centiméterest lehet kihalászni, de csak télen. Hosszú lenne felsorolni ezeket az érdekességeket, két dolog azonban megragadott. Az egyik az, hogy ez a kagyló szakaszosan növekszik, le-leáll, nem tudni, mikor, miért, és ennek nyomát a kagylóhéjon látható rovátkák jelzik. Arra gondoltam, vajon mire férnének rá az én életem eddigi megtorpanásai? A másik érdekesség pedig az, hogy e hermafrodita lény női része narancssárga, és a férfi része a fehér, azt eszi meg az ember. Ezt az ötoldalnyi, rossz minőségű, innen-onnan fénymásolt, kusza, összefüggéstelen szöveget többször is elolvastam. Volt köztük gyakorlati tudnivaló, például az, hogy mivel homokos tengerfenéken él, 15 percig mossuk, hogy a homoktól megszabadítsuk, de a Szent Jakab-kagyló egyedfejlődését is lefénymásolták nekem, rajzokkal, ábrákkal. Akkor még nem sejtettem, mire jó mindez, nem is értettem meg a nagy részét. Napok múltán a Gibert Joseph antikváriumban a kezembe akadt Paul Valéry egy írása, a címe: Az ember és a kagyló (1938). Valéryt egész életében foglalkoztatták a kagylók, többször írt róluk, számtalan rajzot készített e különféle formájú lényekről. A fent említett szöveget évtizedekig formálta-alakította. Jómaga a filozófiai esszék közé sorolta. Nyelvezete a filozófiai és a tudományos kagylótan elvontságával, ugyanakkor pontos megfogalmazásban a kagyló végtelenbe szökő, megtört – de mégis nyitott – spirál formáját követő gondolatmenetet ír le. Nem tesz mást, mint leírja a kagyló levését, külső és belső részének, a puha és a szilárd anyag képződésének szinte egyidejűségét. Pontosabban mondva, a puha és a szilárd rész csinálódásában olyan parányi a moduláció, hogy az egymást váltó fázis(ok) közötti eltérést, elmozdulást még mikroszkóppal sem lehet kimutatni. A létrejövés és a létrejött ilyen (és kifürkészhetetlen) egységét csak a Természet képes létrehozni – írja Valéry. Ezzel szemben az ember – olvasom Valéry szövegében – mindent szétválaszt, szeret dichotómiákban gondolkodni, de hogy is lehetne másképp, hiszen még az érzékszervei is elkülönülnek, éppen ötfelé…

Ez az írás másféle látásra nyitja a szemet, s a természet egységre törekvő alkotó tevékenységét az egyik legköznapibb lény, a kagyló működésében ismerteti fel velünk.

Előző részek:

Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin

Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben

Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”

Párizs-Szerelem: Pávahercegnő

Párizs-Szerelem: Bevezető

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top