No már most, milyen is így első kóstolásra a brazil konyha? (Adamik Lajos blogja)
Ervint a hőskorszakból, az analóg könyvnyomtatás világidejéből ismerem. Történt, hogy együtt nyomtunk le néhány évet az Egyetemi templommal szemben, a Helikon Kiadó Bécsi Söröző feletti székhelyének szerkesztőségi irodájában. Mondjuk, nem volt egy gályarabság, heti másfél nap benti penzum, értekezletek, telcsi-dumcsi, miegymás, a kéziratpaksaméták fölött ki-ki önnön hajlékában pöszmöghetett-kotolhatott. És még e másfél napba is belefért az ebédidő, ami luxuskivitelben nevezett söröző remek frissensültjeit jelentette, e spéci rántott-töltött hústekercseket, amilyenekkel anno a Bohémtanya is tömegeket vonzott – e tekercsműfaj azóta 
mintha kihalt volna. Fapados kivitelben – és mi tagadás, ebből volt több, ma már hihetetlennek hangzó kezdő fizu ’87-ben: 7500 ficcs nettó – beértük a grinzingi borozó zsíroskenyerével vagy az Ibolya presszó hidegbüféjének megejtően szocreál kínálatával, kaszinótojással, franciasalátával, svéd gombasalátával, netán rántotthúsos zsömlére vadásztunk a környékbeli közértekben – hiszen igazi hungarikum ez is, különös tekintettel a vizes zsömlére és a rántottszelet mellől kikandikáló, üde klorofillzöldjükkel emberré válásunk terepét, szavannáit és őserdőit idéző, nyálelválasztás-beindító fejessaláta-foszlányokra.
A Helikon méhmeleg nyugalmát aztán a rendszerváltás, a könyvpiacon is (hála Istennek!, mert azt a központi erőteret – meg majd e mostanit is, persze –, benne pl. Inkei főcenzorral, a halál se kívánná vissza) beköszöntő vadkapitalizmus rendesen szétzilálta. Helikonnal, Ervinnel szétváltak útjaink, de teljesen soha nem tévesztettük szem elől egymást. Ervin a portugál próza jeles tolmácsolója lett, és sok évi áldozatos munkával, gigászi teljesítményként letett az asztalra egy portugál-magyar kéziszótárt – hozzá képest a Nyárutó pl. laza hobbikertészkedés, könnyű sétagalopp. Aztán a szótár oldalvizén, csak úgy csuklóból, készült egy remek Portugál szakácskönyv, jelentem, honfivérek, az első e tájon; és innen már szinte egyenes volt az út a következő projektig, a brazil szakácskönyvig, mert magyarul tán még ilyen sem, soha. Csupa hiánypótló, egyéni lelkesedésből, tiszta szenvedélyből kinövő vállalkozás – és minap e legutóbbi, a brazil szakácskönyv behrangozójára, próbafőzésére voltunk hivatalosak; tesztevők, nagybendőjű kíbicek, akiknek semmi sem drága.
No már most, milyen is így első kóstolásra a brazil konyha? Mondjuk, nekem már a portugál konyhából is, ahogyan Lisszabonban, Brüsszelben vagy éppen Ervinéknél tapasztalhattam, valami fura eklekticizmus szűrődött le, az olajos-zsíros rusztikusság és a mediterrán könnyedség különös ötvöződése, az a bizarrba hajló burjánzás, amely pl. a Jeromos-templom manuelizmusát jellemzi. A brazil erre mintha még rá is tenne egy lapáttal, amazonasi indián meg afro meg cajún meg ki tudja még hányféle hagyománnyal dúsítva szivárványosan részegítővé a palettát. Ervinék – azaz, mondjuk ki végre: a Székely Ervin–Felde Csilla szerző-, főző-, szerkesztő-, házas-, gyerek- és macskabarát-páros – elképesztő menüsort hordtak fel a húszfőnyi vendégseregnek, hogy nézni is tereh. Acarajé, vatapá, mariscos, pao de queijo, pimientos recheados, quiabo, couve a mineire, batata assada, molho lambao, feijoada, ovos mexidos de Bacalhau, moqueca, cocada, bananada, bolo invertido de abacaxi – hogy csak néhányat említsek a felszolgált fogások közül. És amint e nevekben keveredik a portugál a tupival, jorubával és angolaival, ugyanolyan lenyűgözően multikulti a babostálak, kagylóságok, tőkehal-levesek, édesburgonya-fánkok, ültetvényes-sertéssültek, bányászné-kedvence káposzták és fejre állt ananásztorták ízorgiája. Mondhatni, brazil barátaink régesrég feltalálták azt, ami a nagyvilági gasztronómiában csak egy-két évtizede lett trendi – feltalálták, és hála nekik érte, a fúziós konyhát.
{jcomments on}
