… az ajtóban nekem feszülve, továbbá vaskos kezével a lábam közé nyúlkálva egy teljes órán át azt üvöltözte, hogyJulia, Julia, lass mich rein, ich muss mit dir schlaffen…[Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]
Orsinak
Ma szóltam a főnökömnek, hogy nem tudok együtt élni a lódarazsakkal, ő pedig elvigyorodott, és azt kérdezte, mégis, mire vagy kire volna gusztusom, hát nem felküldött nekem egy franciaágyat, mert egy ilyen fiatal lánynak, ugye, inkább ez dukál, semhogy valami fránya kanapén fogadná a vendégeit, vagy esetleg küldjön még hozzá most azonnal valami ropogós husit, bennfentesekedett hüledezve, majd folytatta, hogy de persze, ő nem is akar a takaróm alatt turkálni, és tudnom kell azt is, hogy a térfigyelőkön sem követi, kik járnak fel a harmadik épületbe, mert bőven elég neki, hogy egész ramadán alatt itt tolongott az emírségek összlakosságának fele, így a mélygarázsba is kellett még kamerákat szereltetnie, és most ki kellett utánuk a fél szállodát festetnie, de minek is mondja ezt el nekem, hiszen magam is láttam, mikor a szobákat ellenőriztem, mekkora felfordulást hagynak ezek maguk mögött, arra viszont kérve kér, mindebből ne vonjak le messzemenő következtetéseket, mert a németek sem arról híresek, hogy a portájukon kívül megbecsülnék a mások értékeit, mert így van ez, Julia, ilyen lett a világ, hogy az ember már puszta dacból sem tiszteli a szomszédja tulajdonát, és de jó, de jó, mennyire örül, hogy rám bízhatta a takarító személyzetet, akik úgy rettegik a haragomat, mintha ökumenikus pokolra küldeném az összeset, mert ekkora katasztrófával, mint én vagyok, még életében nem találkozott, noha meg kell adni, mindig is tudta, vagy inákbb hallotta, hogy a magyar lányokban ott van ez a tűz, hogy amint a munkában, úgy az ágyban is, vagy fordítva tán, továbbá megkérne arra is, hogy a muszlim kollégákkal, akik most már sokadjára panaszolták fel neki, többé ne söpörtessem le a pókhálókat, különösen, ha még bennük sződdögél a pók, ennyit igazán megtehetnék magam is, mert világot járt katasztrófa létemre tudnom illene, hogy számukra a pók ugyanolyan szent, mint a bajoroknak a Leberkäse-t ellő sertéskoca, pfuj, mondom erre, ha valami, akkor ez tényleg utálatos, látod, Julia, te meg én mennyire egyek vagyunk, és átölelt, elismételte, hogy én vagyok a legmegbízhatóbb embere, majd miután úgy megmarkolászta a vállamat, mintha a válltömésemet akarná helyre rakni, engedelmet kért nagy negédesen, hogy megkérdezhesse, van-e most valakim, vagy tervezem-e összekötni valakivel az életem, ne értsem félre, ő ugyan nem akar a takaróm alatt turkálni, és hogy tulajdonképpen mi bajom is van a lódarazsakkal.
A főnökömet mindenki Bennek szólította, gondolom azért, mert a Hudhayfah-t elég nehéz lenne kiejteni. A beceneve amúgy a családnevének tartozéka volt, és feltehetőleg egy részesesetet vagy valami hasonlót kifejező elöljárószó lehetett, mint mondjuk a Beethoven esetében a von. Ami a főnökömet illeti, szerette így szólíttatni magát, nagy valószínűséggel azért, mert nőfaló létére inkább bevándorlók közt találta meg magának a napi ínyére valót. Akik, ugyebár, még németül sem tudtak rendesen, s az egyéjszakás tülekedésben az egyszótagos nevek a nyerők.
Tény, hogy miközben átvirrasztottam a szeptemberi éjszakákat, többször is hallottam, főként péntekenként, amint becsapódik a taxi ajtaja, majd a főnököm felnyerít, és kis női kacajok kíséretében a belépő kártyájával kikattintja az elülső szárny központi bejáratát. Fogalmam sincs, mikor élesedett így meg a hallásom. A betonfalak még a felső szomszéd kádbafingásait is eltompították, a wifi-t pedig elnyelték teljesen. Utóbbi az elfojtás és tolerancia közötti váltott viszonyban játszott fontos szerepet. Ha például a barátnőmet akartam hívni skype-on, hogy végre valahára szabadon kipanaszkodhassam magam, mint legutóbb ma éjjel is, mikor az oktoberfestes céges buli után rám tört a házmester, akinek a tolvajkulcsa révén minden szobába bejárása volt, és az ajtóban nekem feszülve, továbbá vaskos kezével a lábam közé nyúlkálva egy teljes órán át azt üvöltözte, hogy Julia, Julia, lass mich rein, ich muss mit dir schlaffen, én pedig, mivel előző nap a konyhán felejtettem a mobilomat, a rendőrséget sem tudtam hívni, meg a nénikémet sem, aki a házmesterrel egyébként baráti viszonyban állt, s miután az ijedtségtől a vártnál sokkal hamarabb – majdnem két héttel korábban! – öntött el a vér, és egy jókora tócsában tapicskolva tuszkoltam ki a részeg Ludwigot, hogy még órákon át a csengőmnek dőlve vinnyogja a már említett szólamát, szóval egy-egy ilyen esetben, félszavanként szakadt meg a skype, úgyhogy a panaszkodásból származó megkönnyebbülés helyett inkább dührohamból jutott több, pláne, mikor a vonal túlsó végéről a sok katt-reccs-nyekk kíséretében hallani véltem, amint a barátnőm, mint egy süketnéma szótagolja, hogy semmit nem ért, és meg fog szakadni, majd mintha indítványozta volna, hogy felhív telefonon, de az olcsó mobil, amit a Flohmarkton vettem, meg se mukkant, mert gyakran még annyi térerőt sem szívott magába, hogy legalább kicsöngjön nekem. Ilyenkor rendszerint a barátnőm kétségbeesetten körmölt a cseten, de az is csak órák múlva érkezett meg. Ezalatt kénytelen voltam elfojtani a bánatom, és egy mély sóhajjal, amellyel egyúttal a kislábujjaim hajszálereibe is kátrányt szállított a leszívott bagó, egy képzeletbeli találkozásig toltam a kibeszélés kényszerét. Nőttőn nőtt a tolerancia bennem, és lassan úgy éreztem, mégse kéne azt éreznem, hogy márpedig én mindent elviselek, mert magamra fogom borítani a szeptemberi eget.
Aznap, mikor a főnökömnek szóltam, hogy nem tudok együtt élni a lódarazsakkal, már túl voltunk egy megbeszélésen, amelynek során arra kért, ne tegyek feljelentést Ludwig ellen, mert nagyon jó házmester, és biztos benne, hogy ha nem lett volna részeg, eszébe se jut zaklatni engem. Próbáltam elmagyarázni, hogy a részegség inkább súlyosbító körülmény, miként egy közúti balesetnél is az, és ne várja tőlem, hogy ilyen butuska érvek fognak a szándékomtól elállítani.
Dehogy súlyosbító, mondta erre Ben.
Ezt meg hogy kell értenem?
Itt, Németországban nem az.
Néztem őt, arcomon tágra nyílt minden üreg, az orrom likát is legalább akkorának éreztem, mint a szememet, szerettem volna megkérdezni, hogy vajon tényleg ennyire hülyének látszom-e, de rájöttem, felesleges, mert az eddigi magatartásom, az ingyen vállalt túlórák, a lemondott szabadnapok, a második műszak, helyesebben az őrjárat a takarító személyzet mellett és után, amit szintén nem fizetett ki senki sem, pontosan azzá tesz, hülyévé, és ideje lenne végre magam előtt is beismernem, ha másért nem, hogy örökre így maradjak, mert ezen változtatni már végképp nincs erőm.
De ekkor megszólalt a főnököm:
– Ha én törtem volna rád, engem is feljelentenél?
Valamennyi pillanat közül, amik az embert meghátrálásra késztethetik, amik beláttatják a létezés korlátait, s az önmegadással egyidejűleg lesújt a felismerés, mégha kényelmetlenül, sőt, fájdalmasan is, hogy egy számunkra kivehetetlen szerkezetnek vagyunk a részei, amely szerkezet rajtunk kívüliként nagyon is kivehető, hogy mindaz, ami a fájdalmat okozza éppen, ugyanolyan kicsinyke része a nagy egésznek, ugyanolyan elakadás, mint amilyen gáncsoskodás a létezésünk, ha az adott pillanatban a javunkra akarnánk felszólalni, valamennyi hasonló pillanat közül, azt hiszem, ez volt a legemlékezetesebb. Néztem a főnökömet, az arcomon összeszűkült minden üreg, és a csendem mögött, amelyről tudtam, épp most választja ketté az életemet, hogy ez az a pillanat, amikortól soha többé nem fogom megtörni immár az önmegadással járó némaságokat, visszamenőleg is elharaptam a harcias szavakat, el a káromkodásokat, a szitkokat, a bántásokat. Úgy tűnt hirtelen, hogy nekem sosem is volt nyelvem. Nem adatott meg beszélnem. A csendem mögött elúsztak valami mondatok, eléggé formátlanul, inkább csak érzetek. Ha nem lett volna meg a csendem, se tudtam volna kimondani. Folyik a vérem. Fáj. Hamarabb folyik, mint szokott. A gerincemhez tapadt a méhem. Dudorok nőnek az ágyékomon. Nőnen a dudorok, most, hogy hallgatok. Látod, mindjárt terpeszben állok. Szétterpesztik a lábamat a dudorok.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, és arra sem emlékszem, melyikünk szólalt meg elsőként. Amikor feleszméltem, már a liftben álltunk, ismét egymásra meredve, és a főnököm a franciaágyamról, meg a ropogós husiról szónokolt. Annál a résznél, hogy a bajoroknak a Leberkäse, vagyis a sertés, mennyire szent dolog, kirázott a hideg, és belepofáztam a monológjába, igaz, egyetlenegy mondatot. Fogalmam sem volt, miért vagyunk a liftben. Csak mikor a végére ért, és megkérdezte, hogy mi bajom a lódarazsakkal, csak akkor jöttem rá, hogy valamit mondhattam erről, miközben felszívódtam a saját csendemben. Tény, hogy nagyon zavartak a darazsak. Ha éjjelente mégis úgy döntöttem, nem az erkélyen virrasztok át, hanem inkább olvasok, és felkapcsoltam a lámpát, a bukóablakon olykor egy egész raj özönlött be, és a falnak ütődve kerregtek, majd össze is ütköztek, amint verdestek a fény felé. Valószínűleg ezért jött velem. Az ajtóm előtt azonban megtorpant hirtelen, és eltűnt arcáról a vigyor.
Ha most bejövök veled, engem is feljelentesz?
Nem, Ben, téged sose jelentenélek fel.
Rendben, akkor mutasd meg nekem a darazsakat.
Kinyitottam az ajtót, a nappali fénynél még látni lehetett a felitatott és elkent véremet.
Észrevette. Megkérdezte, hogy bántott-e. Nem, mondtam, vagyis bizonyíthatóan nem. Akkor nem tudod feljelenteni. Nézd, Julia, az előbb csak vicceltem. Ludwig egy szörnyű jellem, bár nőket még nem zargatott. De ha most kijön ide a rendőrség, most, hogy tart még az Oktoberfest és az egész szálloda voll ausgebucht, iszonyú nagyot zuhannánk a piacon. Rendben, feleltem erre. Ő pedig kezet fogott, és sietve távozott.
Leültem a laptopom elé. A barátnőm éjszakai üzenete végre megérkezett. Azt írta, tartsak ki, és hogy szeret. Egy hajón dolgozott, nagyjából ugyanakkor hagyta el az országot, mikor én. Fél éve nem láttuk egymást, azelőtt majd’ minden nap. Legtöbbször együtt főztünk. Ültünk egyikünk vagy másikunk konyhájában, főztünk és sírtunk, olykor nevettünk is. Most valahogy az rémlik, mintha inkább nevettünk volna. Nem is tudom, annyira távolinak tűnik az egész. Volt egy tuti receptje. Esőhozó brokkolikrémlevesnek hívtuk, mert mindig visszahozta az elkódorgott szerelmeinket. Azt írta, főzzem meg a levest. Szeptember volt, tudtam, áprilisig nem találkozunk.
{jcomments on}
