„Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér. Szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél”- mondta a polgármester a költészet napján, Makón. (Bakos András írása)
Arról beszélt, hogy verset írni nagyon nehéz, verset olvasni viszont gyönyörűség, és kiváltságosnak érezheti magát, aki fiatalon fölfedezi, milyen erős támaszra találhat a lélek azokban a versekben, amelyeket megismert, megszeretett. Azt kívánta a fiataloknak – általános és középiskolások voltak többségben a Hagymaház pódiumtermében –, hogy minél tovább maradjon érzékeny a lelkük, minél később kezdjen sprőddé válni. Fölidézte József Attila Reménytelenül című versének első négy sorát, azzal a megjegyzéssel, hogy például neki most ilyen a hangulata.
A költészet napja, József Attila születésnapja Makón mindig fontos ünnep volt, 2005 óta még inkább az. Akkor, a százéves évfordulón határozta el a képviselő-testület, hogy a költőt támogató makói mecénások emlékére díjat alapít, megjutalmazza az előző esztendő legjobb magyar pályakezdő verseskötetének szerzőjét, és egy tehetséges, de szerény körülmények között élő makói diákot. Ez az ünnepség zajlott a Hagymaházban. Ami az országos elismerést illeti, szép kezdeményezés egy alföldi kisvárostól, és ez örömteli alkalom – ehhez képest volt feltűnően komor hangulatú a polgármester beszéde. Páran találgatták, miért, és tényleg jogos kérdés ilyenkor az, hogy közügy-e, egy ilyen ünnepség közönségére tartozik-e egy politikus melankóliája.
Az autópálya nemrég elérte a várost, és a Givaudan élelmiszeripari világcég üzeme hamarosan elkészül az ipari parkban. Ahogy csökkent a gyereklétszám, egy vezetés alá vonta össze az önkormányzat az általános iskolákat, és a kiürülő épületeket tizenöt év alatt lassan kivonta a rendszerből – a megtakarításból viszont jutott felzárkóztatásra és tehetséggondozásra, és ennek mostanra meglett az eredménye. A baloldalinak aligha mondható, Makón mégis szívesen dolgozó Makovecz Imre tervei alapján új művelődési ház, gimnáziumi sportcsarnok, új iskola, bölcsőde, autóbusz-állomás épült a városban. Legutóbb pedig egy nagyvonalú fürdő, amely megfelelő környezetet biztosít a makói gyógyvízzel és iszappal folytatott kezelésnek: ezt évtizedeken át várta, sürgette, mantrázta a város értelmisége. Ki fog derülni egy-két éven belül, meg lehet-e honosítani a városban a fürdőhöz kötődő gyógy-idegenforgalmat. Most zajlik a csatornázás, az utóbbi évek legtöbbe kerülő beruházása. Végül is az utóbbi másfél évtizedben akkora érték épült be Makón, amekkora utoljára a vasúti fejlesztések idején, a monarchia aranykorában. Mégsem lehet ahhoz az időszakhoz hasonlítani a mostanit, mert akkor a polgárok is látványosan gyarapodtak – és mert ezután fog kiderülni az önkormányzat döntéseinek, vállalásainak többségéről, hogy reális volt-e. Buzás tavaly arról nyilatkozott a Délmagyarországnak, hogy eddig jó volt polgármesternek lenni, de az után, hogy az önkormányzatok mozgásterét csökkenti az állam – például elveszi tőlük az általános iskolákat – nehezebb lesz örömet találni ebben a munkában. Zavarhatta az is, hogy átrajzolták a választókerületek határait, Makó Hódmezővásárhelyhez került, és a szomszédvár első embere, az országgyűlés kormánypárti frakciójának vezetője, Lázár János azonnal érzékeltette, hogy Makó fontos hely lett a számára. Amikor a csatornázáshoz még hiányzó állami támogatás megérkezett, Lázár sajtóreferense ezt úgy magyarázta meg a helyi újságban, hogy „amit Buzás elrontott, azt Lázár helyrehozta.” Ez azért volt szokatlan, mert bár a két polgármester két különböző párt tagja, mindketten mindszenti születésűek, a két család jól ismeri egymást, és eddig becsülték egymás munkáját, lehetett tudni, hogy helyi ügyekben egyeztetnek.
A kórházzal kapcsolatos huzavona csak ezután kezdődött. Nem hivatalos csatornán híre ment, hogy az egészségügyi átalakítás egyik áldozata a makóiak kórháza lehet: ez jelenthet bezárást, vagy azt, hogy néhány osztály, ellátási forma megszűnik. Nem először hallottak ilyet a makóiak: a Horn-kormány idején is be akarták zárni az intézményt, és Buzás emiatt a makóiakkal és környékbeliekkel együtt tüntetett saját kormánya ellen, eredménnyel. Most, hogy nem volt biztos információ, nem szervezett tiltakozást, de civil mozgalom, aláírásgyűjtés indult a városban az osztályok megmentése érdekében, részben a jobboldali, azaz kormánypárti Sánta Sándor kezdeményezésére. Nemrég aztán Lázár János egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy Vásárhely megmenti a makói kórházat, mégpedig úgy, hogy összevonják, természetesen vásárhelyi igazgatóság alatt, a két intézményt, így nem kell bezárni egy osztályt sem. Buzás két nap gondolkodási idő után azt mondta, csalódott Lázárban, aki meg sem kérdezte őt, és attól tart, az összevonás mégiscsak hátrányos lesz a makói kórház számára. Lázár azzal vágott vissza, hogy Buzás ebben az ügyben nem az emberek érdekeit nézi, hanem pártjáét. A csörte elkedvetlenítette a makói polgármestert, nyilván fölismerte, nem mehet szembe a város leendő országgyűlési képviselőjével, aki a jelenlegi kormányerő egyik legbefolyásosabb tagja, és akitől inkább segítséget vár(t).
Néha nagyon nehéz megítélni, hogy egy közügyben ki mellett áll az igazság.
Értelmetlen kérdés például, igaza volt-e Justh Gyulának, akit Ady egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének, második Bocskainak, utolsó hídfőnek, kevély, szabad magyarnak nevezett, szóval Makó függetlenségi- és 48-as párti országgyűlési képviselőjének, amikor úgy gondolta, a makóiaknak nincs szükségük gimnáziumra, elég a polgári. Három évtizeden át volt országgyűlési képviselője a városnak, egy ciklust kivéve – akkor pedig megépült a gimnázium. A történelmet a választók írják, legalábbis szerencsés időkben. Ebből a szempontból nagyon izgalmas a város története a trianoni döntés előtt és után, amikor a tragédia színről színre látszott, de az még nem, mit fog jelenteni Makó számára, hogy az ország közepéről a határ mellé került. Éppen hogy nem a hanyatlás jele volt, hogy az elcsatolt területekről több ezren költöztek a városba, közöttük tanárok, más értelmiségiek, és azonnal befogadták őket, akik az előző évtizedekben kerültek ide, és itt születtek. Ide jött tanítani a háború után a székely-örmény családból való Eperjessy Kálmán, korábbi Eötvös-kollégista, latin-történelem szakos diplomával, később településtörténeti kutató, a szegedi egyetem magántanára, mellesleg a kisgazdapárt Csongrád megyei elnöke. Aztán a pesti Tettamanti Béla, a gimnázium tanára, majd a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasa, utóbb egyetemi tanár, a nyelvpedagógia kutatója, Jászi Oskár polgári radikalizmusának híve. Időnként hazalátogatott Németországból Szakáts Gábor feltaláló, a lángszóró mellett jó néhány hadi és békés szabadalom atyja, nagyhatalmak beszállítója, aki azonban itthon tüdőtöltő készüléket konstruált orvos barátjával, Diósszilágyi Sámuellel közösen, utóbbi nevét viseli most a kórház. Beszélik, hogy amikor Szakáts autója éjjel befordult a Kálvária utcába, az erős reflektor végigvilágította a nyílegyenes utcát, amelynek másik végén, a kórháznál újságot lehetett volna olvasni. A városi villanytelepet már 1912 óta a rahói születésű Kesztner Zoltán vezette, aki az egyetem után előbb a Ganz és Társa mérnöke lett, majd ő irányította a pozsonyi villamosvasút építését, dolgozott Moszkvában és az észak-olaszországi villamosvasút létrejötténél. 1918-ban, a polgári forradalom idején beválasztották a helyi nemzeti tanácsba, később aztán nem vállalt politikai szerepet. Festményeket gyűjtött, iparművésszé képezte magát, és elszántan sakkozott, például József Attilával – emellett viszont szenvedélyes vitatkozó volt, a sablonok, doktrínák ellensége. Ami nem lehetett nagyon föltűnő abban a városban, amelyről azt írta Féja Géza, hogy „elevenen megőrizte a magyar történelmet. Ma is olyan, mintha Kossuth Lajost várná, a szabadságra esküdő Kossuth-nóta dallama zeng ki a makóiak szavaiból s ragyog a szemükből. Nem kell itten dobszó, demagógia s propaganda, csak lengesse meg a szél a szabadságnak bármilyen kicsiny, de tiszta zászlóját: seregek teremnek és menetelnek egy pillanat alatt. Mintha megtört volna itten a kasztokba merevedő magyar társadalom végzete: parasztok, polgárok és munkások élnek testvéri, politikai, szellemi közösségben.” Ez a város volt a 48-as párt fellegvára, de itt rendezték a köztársaság párt első országos gyűlését is. Ide kötődött Eckhardt Tibor révén a kisgazdapárt, itt alakult meg a Márciusi Front és később a Nemzeti Parasztpárt. A város polgára volt a nagyszentmiklósi születésű, francia ősökkel bíró Espersit János, aki önkéntesként harcolt a háborúban, egyaránt elítélte a vörös- és a fehérterrort, kiállt a demokrácia és a szabadságjogok mellett, és ügyvéd létére erején felül, mecénásként támogatta az írókat, festőket. A trianoni döntés előtt, közben és után Petrovics György volt a város polgármestere, majd 35-ig országgyűlési képviselője, akit lelkiismeretes emberként jellemeznek a helytörténészek. Utódát, Nikelszky Jenőt franciás műveltségű városfejlesztőnek írják le, aki rendszeresen és szívesen nyitott meg kiállításokat. „Egész szívével szerette városát, melynek nem csak hivatali rangsorban, hanem erkölcsi rangban is első polgára volt.” Ezt nyugdíjba vonulásakor mondta róla a városi képviselő-testület ülésén Könyves-Kolonics József.
Ha költészetről és lélekről van szó, és arról, hogy sprőd vagy érzékeny legyen inkább, ha az ember közélettel akar foglalkozni, mindenképpen meg kell említeni, hogy Könyves-Kolonics eredetileg Nagylakon született, kisiparos apját korán elveszítette, és már saját erejéből boldogult, amikor megismerkedett egy szabadgondolkodó vendéglőssel, aki segítette, fiává fogadta. Miután 1920-ban a Romániához került Nagylakról áthelyezte ügyvédi irodáját Makóra, azonnal elkezdett politizálni, a közjogi harc részese, városi és megyei képviselő, később, 1944-ben az ideiglenes nemzetgyűlés tagja, „ritka szálfa a legsötétebb években”. Neki köszönheti a város egyik legszebb szecessziós épületét is, a József Attila utca sarkán áll. Beszélték róla, hogy sokszor védencei helyett kifizette az okmánybélyeg árát, és rendszeresen megállította az utcán a pesti költőpalántát, kikérdezte mindenről, anyagi helyzetéről is, aztán rendszerint a markába nyomott egy-egy bankót, azzal, hogy ez vagy az az ügyfele küldi, a szép versek jutalmául. Megesett továbbá – írja
A kép Somogyi József Megfáradt ember című szobrát ábrázolja a makói József Attila Múzeum előtt.
Fotó: wikipédia
{jcomments on}
