Archív

Nagyon szép

bekotott-szemmel

Arra kérte Mártát, hogy adjon neki valamit, amivel bekötheti a szemét. (Benedek Szabolcs novellája)

Bizony, Sárosdi, a prózaíró sokáig nem figyelt föl Mártára, pedig ő minden nőt szemérmetlen alapossággal megnézett és fölmért, legyen az a rokona, az ismerőse, a szomszédja, a pénztárosnő a sarki boltból, a kisasszony a postáról, a virágárus a közeli buszállomáson, vagy éppen egy járókelő, akit a prózaíró jó eséllyel soha többé nem látott – vagy ha igen, nem emlékezett rá –, mégis, alig vagy egyáltalán nem leplezett pillantásaival körbetapogatta. Persze mondhatni, mi ebben a különös, a férfiak mind ilyenek – amiben kétségtelenül sok igazság van, Sárosdi ugyanakkor nem csak megbámulta a nőket, hanem magában rögvest stratégiát dolgozott ki az adott fehérszemély levadászását illetően. Miközben amaz gyanútlanul ringatta előtte a csípőjét, és mindkét kezében jókora tömött cekkert himbált, a prózaíró másodpercek leforgása alatt kész tervet alkotott arról, hogy miként tudná meghódítani. Megtehette, hiszen Sárosdi író volt, és az írók birtokában vannak annak az egyrészről irigylésre méltó, másrészről félelmetes képességnek, hogy egyetlen pillantás, mozdulat, gesztus vagy elkapott fél mondat alapján teljes látlelet állítanak föl az illető tulajdonságáról és személyiségéről, ennek megfelelően pedig képesek szinte azonnal meghatározni a hozzá való viszonyulásuk irányát. Hogy aztán ezek a megállapítások mennyire pontosak, arról kétségtelenül lehetne vitatkozni, Sárosdit azonban nem különösebben érdekelte holmi hibaszázalék – a cél volt a lényeg, és a szándék. Az meg mindenképpen sokat lendített mind írói, mind férfiú önbizalmán, hogy amennyiben úgy döntött, hogy a tervet nem csupán kidolgozza, de meg is valósítja, a kiszemelt nők bizony meglehetősen nagy hányada omlott végül a karjaiba. Sárosdi ugyanis őszülő halántékkal is (vagy talán főleg azzal) sármos volt, jóképű, de leginkább kiválóan beszélt. Olyan átéléssel és szenvedéllyel forgatta a szavakat, hogy azok képesek voltak a legszilárdabb páncélt is megolvasztani a női szívek körül. (Nem mellesleg kritikusai éppen ezt a szenvedélyt és lendületet hiányolták a műveiből, a prózaíró ugyanakkor ezt csöppet sem bánta. Neki tökéletesen megfelelt az a fölállás is, hogy élő szóban virtuózabban bánt a szavakkal, mint írásban. Így is elérte, vagy talán így érte el igazán azt, amit akart.)

Mártára azonban sokáig nem tekintett nőként. Pedig ott lakott tőle egy karnyújtásnyira: egy lépcsőfordulóval följebb. Ez nyilván abbéli satnyaságunkból fakadt, hogy minden igyekezetünk és jó szándékunk ellenére sérült embertársaink elesettségén soha nem tudunk fölülemelkedni – akkor is a sérülését látjuk, amikor mind neki, mind a környezetünknek, mind saját magunknak azt bizonygatjuk, hogy az bennünket nem csak hogy nem érdekel, de nem is veszünk észre belőle semmit. Mióta Márta a házba költözött (nem olyan régen), Sárosdi is a sérülést látta belőle, az azonban nem tudatosult benne, hogy milyen jó nő. Márta ugyanis nagyon szép volt. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy arcvonásainak lágyságát és nemességét csak kevesen vehették észre – Márta kizárólag odahaza, és ott is legföljebb a hozzá legközelebb állók jelenlétében vette le nagy, fekete szemüvegét. Továbbá karcsú volt, az az alkat, amit kisportoltnak szoktak nevezni azok is, akik nem tudták, hogy Márta minden nap tornázik a szőnyegen. Mindezeken túl testének arányai is tökéletesek voltak. Első ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy elmúlt negyven, sőt kicsit már közelebb járt az ötvenhez. Senki, mivel mindenki azonnal a sötét szemüvegére figyelt. Sárosdi is. Amikor először találkozott vele, rögvest szánalmat érzett. Holott Márta nem azért botorkált úgy lefelé a lépcsőn, mert a későbbiekben magától nem tudta volna megoldani a dolgot. Azért ment olyan lassan és tapogatózva, mert ismeretlen volt neki még a ház. Meg kellett szoknia és tanulnia a tárgyakat és a távolságokat. Sárosdi azonban megelőzte: elkérte Mártáról a kulcsot, és kiürítette a postaládáját. Közben átfutott a fején a csodálkozás, hogy ugyan milyen leveleket kaphat Márta, majd a következő pillanatban észbe kapott, hogy persze, leginkább számlákat, így hát rögtön föl is ajánlotta, hogy ezentúl nem csak kiveszi azokat, hanem be is fizeti. Nem nagy ügy, ő is rendszeresen jár miattuk a postára, legföljebb viszi ezeket is. Ezt azonban Márta kedvesen, de nagyon határozottan elhárította, amit a prózaíró tökéletesen megértett: hiszen ha Márta ennyit sem tenne meg, még inkább elvágná magát a külvilágtól. Azt azért sikerült kiharcolnia, hogy a postaládát ezentúl ő ürítse ki, nem tudván, hogy Márta szerette volna kitapogatni és megtanulni a lakása és a postaládája közötti terepet, s éppen Sárosdi szelíd erőszakossága volt az, ami megakadályozta ebben. Márta azonban hagyta magát, mivel megtanulta, hogy nem szabad, nem illik, és nem is érdemes az emberek segítő szándéka ellen hadakozni. A sérülteket egy bizonyos módon szinte mindenki majdhogynem gyerekként kezeli: úgy tekintenek reájuk, mint akik nem csak hogy nem tudják teljesen ellátni magukat, de ennek megfelelően irányítani is kell őket, dirigálni kell nekik – még akkor is, ha mindez merő jó szándékkal van aládúcolva. Jobb tehát engedni, hogy elkerüljük a sértődést és a sértettséget – ezt nagyon jól tudta Márta. Meg hát az igazat megvallva tulajdonképpen imponált neki Sárosdi. Ebben megint csak nincs semmi meglepő, hiszen említettük, hogy Sárosdi jó vágású férfi volt, s noha ő azt gondolta, hogy zseniális stratégiáival tud meghódítani, valójában a sokasodó ősz hajszálai mellett volt benne egy olyan naivan kisfiús sárm, amelynek a legtöbb nő már csak az anyai ösztönök okán sem tudott ellenállni. Márta sem. Tetszett neki a prózaíró hangja, szavainak bársonyossága, de a leginkább az, hogy nem érzett mögöttük szánalmat. Vagy legalábbis nem annyit, amennyit mások esetében. Sárosdi ugyanis mestere volt a szavak forgatásának (tudjuk: beszédben olykor jobban, mint tollal), és pillanatok alatt képes volt elhitetni, hogy nem szánakozik, egyszerűen a lehető legtermészetesebb dolognak tartja, hogy onnantól fogva ő üríti Márta postaládáját.

Innentől kezdve gyakran találkoztak. Nem minden nap, hiszen Márta nem mindig kapott postát, sőt több olyan nap volt, amelyiken nem. Az ő számára akkortól kezdve a prózaíró töltötte be a postás szerepét. Ha üres volt Márta postaládája, Sárosdi nem csöngetett be, és ilyenkor Márta tudta, hogy nem kapott levelet – mármint hogy leginkább számlát. Amikor azonban érkezett valami, azt a prózaíró rögtön fölvitte. Ezen alkalmakkor beszélgettek is egy keveset. Általános és udvarias dolgokról: arról, hogy milyen sok rezsit kell már megint befizetni, vagy hogy éppen milyen meleg az idő. Márta egyszer megkérdezte Sárosdit, hogy mivel foglalkozik, hogy napközben is itthon tartózkodik (ezt abból szűrte le, hogy Sárosdi soha nem reggel vagy este kézbesítette neki a küldeményeket), amire amaz elmondta, hogy novellákat, regényeket, olykor drámákat és forgatókönyveket ír. Márta szerette volna megismerni őket, azt azonban nem kérdezte meg Sárosditól, hogy a művei Braille-írással, vagy hangoskönyv formájában hozzáférhetőek-e, a prózaíró pedig nem ajánlotta föl, hogy esetleg fölolvas belőlük párat. Ilyenformán Márta csak elképzelte, hogy Sárosdi jó író lehet: erre szavainak meleg bársonyosságából következtetett.

Azon a szokatlanul hűvös tavaszi délutánon Sárosdi rajtakapta Mártát, hogy sírt: amikor ajtót nyitott neki, nem viselte a sötét szemüveget, és könnypatakok nyomai éktelenkedtek a szemei alatt. Márta igazából erős nő volt, vagyis mind a környezete, mind ő annak tartotta magát, ennek ellenére időről időre elkapta a gyöngeség és a kétségbeesés. Eme napon is ez történt. Sárosdi persze épp elég könnycsíkok szabdalta női arcot látott már ahhoz, hogy az ilyesmitől ne jöjjön zavarba; sőt, rendre az efféle helyzetekben következtek el az ő percei. Ő maga is csodálkozott rajta, hogy ezúttal sem volt másképp. Márta a szobában, a karosszék melletti asztalon hagyta a sötét szemüveget, úgyhogy a prózaírónak most volt első ízben alkalma rácsodálkozni finom vonásaira, megtörtségében, tekintet nélkül is az ég kékjében ragyogó szemére, arcának szabályos bájosságára – és ekkor hirtelen meglátta Mártában a nőt. Vagyis azt, akit a szánalomtól és a lovagiasságtól eddig nem vett észre, nem volt hajlandó észrevenni. Innentől fogva lényegében minden akként zajlott, ahogyan azt Sárosdi eltervezte. Merthogy attól a pillanattól fogva, ahogy a könnytől maszatos Márta megjelent az ajtóban, a prózaíró szokás szerint azonnal tervezni kezdett.

Ez volt az első alkalom arra is, hogy megnézhette Márta otthonát. Mindaddig csupán az előszobáig jutott, ezúttal azonban bekísérte a megtört és kissé szégyenkező Mártát a hálószobaként is funkcionáló nappaliba, és magában mindjárt megállapította, hogy soha nem látott még ilyen szépen és ízlésesen berendezett garzont. A rendnek persze oka volt, leginkább az, hogy Mártának mindig mindenről tudnia kellett, hogy merre találja, és hát amúgy se volt nagyon módja és lehetősége szétpakolni. Napjainak nagy részét magányosan töltötte: ült a karosszékében, és hallgatta a rádiót, vagy a tévé duruzsolását, ha pedig a lépcsőházban járt valaki, az évtizedes sötétségben megedződött füleivel minél hamarébb igyekezett kitalálni, hogy melyik szomszéd lehet az. Sárosdi lépteit is mindig jó előre megismerte, még azelőtt, hogy a prózaíró megnyomta a csengőt. Ezúttal azonban annyira belezuhant a nála különben tényleg nem túl gyakori kétségbeesésbe, hogy későn jutott az eszébe, hogy mielőtt kinyitotta az ajtót, nem szedte rendbe magát. Vagy az is lehet, hogy noha tudattalanul, ám a lelke mélyen ő maga akarta így? Később többször fölidézte magában ezeket a perceket, és soha nem tudta eldönteni, hogy mi volt bennük több: a fájdalom-e, vagy a gyönyör. Jó volt érezni a vállán a prózaíró erős karját, jó volt újra elesett nőnek lenni, és jó volt elmondani olyan dolgokat, amelyekről csak a családja, meg a rég elpártolt közeli barátai tudtak: hogy ő nem így, nem ilyennek született, sőt, eddigi éveinek többségét úgy töltötte, mint bárki más – élt, örült, szerették és szeretett, mígnem jött az a fertőzés, amivel nem tudtak mit kezdeni az orvosok, és örökre átírta nem csak a jövőt, hanem – mint hamarosan kiderült – a múltat is. A nagy álmok szertefoszlottak, és hiába bizonygatta mindenki, hogy semmi nem változik, az emberek sorra elpártoltak Márta mellől, ő pedig megtanult erős lenni, mivel tudta, hogy minden szánalom és segítségnyújtás ellenében is ez az elvárás.

Amint tehát megpillantotta Mártát, Sárosdi azonnal tervezni kezdett. Ám nem valamiféle gonosz, számító stratégiát kell elképzelnünk. Nem, a prózaíró ezekben a helyzetekben nem csak kifelé volt lovagias – ő maga is komolyan gondolta mindazt, amit mondott. Sőt: ugyanezeket érezte is, persze, azzal együtt, hogy ilyenkor is tisztában volt azzal, hogy mindez elsősorban játék. Ám játszani is akkor igazán gyönyörűség, ha becsületesen tesszük. Ennek szellemében kérte meg Mártát arra, hogy adjon neki valamit, amivel bekötheti a szemét. A kérést pedig olyan természetességgel adta elő, hogy Mártának halovány kétsége sem volt a prózaíró szándékainak igaz mivolta felől, sőt sem tragikusnak, sem komikusnak, sem tragikomikusnak nem érezte a kérést. Úgyhogy adott Sárosdinak egy sálat, aki azt rögvest a szeme elé kötötte, és ekként folytatták a szerelmi csatát. De nem hogy a végkifejletig nem jutottak el, még a teljes meztelenségig sem, mivel megszólalt a telefon, és a prózaíró hiába könyörgött, hogy hagyja most, Márta annyira hozzászokott ahhoz, hogy számára ez az egyik legfontosabb kapcsolódási pont a külvilág felé, hogy kibontakozott Sárosdi karjaiból, és elment fölvenni a sivalkodó készüléket. A nővére kereste, és természetesen most se mondott semmi különöset – egyike volt azoknak az elmúlt két évtizedben megszokott, a hogylétét tudakoló hívásainak, amelyekre Márta minden alkalommal elmondta, hogy jól érzi magát, és minden a legnagyobb rendben; most azonban fojtogatta a sírás, amelyről nem tudta eldönteni, hogy miből táplálkozik: kétségbeesésből-e, vagy inkább dühből.

A telefonbeszélgetés néhány percig tartott; Sárosdi utána folytatni szándékozott mindazt, amit félbehagytak, ám Márta megálljt parancsolt. Nem mintha nem esett volna jól neki a prózaíró ölelése – az volt a baj, hogy nagyon is jólesett. A nővére hívása viszont visszarántotta őt abba a világba, amelyben lenni és élni kényszerült. Márta valamikor menyasszony volt, így hát tudta, mert kénytelen volt megtapasztalni, hogy mit jelent az, amikor az orvosok közlik a megfellebbezhetetlent és visszavonhatatlant, amire azt mondja egy férfi, hogy ugyan, mit számít, majd fölülkerekedünk rajta. Bizonyos dolgokon nem lehet fölülkerekedni, és az ember vagy erős hozzá, vagy gyönge. Többnyire utóbbi, és ezzel Márta nem akart újra szembesülni. Lefejtette hát magáról Sárosdi karjait, és megkérte, hogy menjen most el. Amaz más esetben, más nőnél bizonyára harcolt volna az ellenkezőjéért, Márta azonban nem más nő volt – vagyis éppen hogy sokkal inkább más, mint bárki az addigiak közül. Úgyhogy a prózaíró csöndesen, megértően, háborgás és indulat nélkül távozott.

Nem lett volna azonban Sárosdi, ha másnap nem csönget be újra Mártához. Ürügyet nem kellett keresnie, nem is talált volna, hiszen a postaládában ezen a napon nem volt levél. Amikor Márta ajtót nyitott, kertelés nélkül megmondta neki, hogy azért jött, hogy megbeszéljék a dolgot. Márta beengedte, de csak annyira, amennyire korábban is: megállt az előszobában, és nem mutatta jelét annak, hogy a prózaírót szeretné a hálószobaként is funkcionáló nappaliban tudni. Addigra már túl volt a nehezén. Végiggondolt mindent, s mivel tisztában volt azzal is, hogy Sárosdi jelentkezni fog, azt is eldöntötte, hogy mit fog mondani. Csakis az igazat, végtére is mindkettejüknek az a legjobb. Vagyis hogy semmi értelme nincs belemenni egy olyan kalandba, netán viszonyba, amelynek kizárólag rossz vége lehet. Márta nem engedte, hogy Sárosdi tiltakozzon: bizonygatni, ígérgetni könnyű, hogy minden másképp lesz, és butaság a régmúlt dolgokból általánosítani; a helyzet ugyanakkor az, hogy az általánosítások mögött igenis van igazság, az emberek olyanok, amilyenek, legyenek férfiak vagy nők, a játék mindig ugyanarról szól, és többnyire ugyanúgy végződik, ő azonban ezt nem akarja, már lezárta életének ezen szakaszát, és lehet, hogy jólesne az a néhány röpke perc, netán óra, vagy talán napok is, mint ahogy az is egészen bizonyos, hogy hiányzik neki az ölelés, ám akkor is, mérlegelt, és ennek az lett az eredménye, hogy jobb a dolgokat békén hagyni, megtartani a mostani állapotukban, akármennyire üresek, vagy éppenséggel sekélyesek olykor. Utána ugyanis még nagyobb lenne a hiány, és Márta nem akart több fájdalmat elviselni az eddigieken túl.

Sárosdi erre egyszeriben nem tudott mit mondani. Se stratégia, se terv nem volt, csak a bizonyosság afelől, hogy ígérhetne ő bármit, esküdözhetne akármiről, Mártának igaza van. Bólogatott, majd észbe kapott, hogy ezt fölöslegesen teszi, legföljebb saját magát erősítgetheti ezzel, úgyhogy kínjában végül azt a közhelyes mondatot nyögte ki, amit már nagyon sok nőnek mondott, és számos esetben hatásosnak is bizonyult – ezúttal azonban nem a hatás végett hagyta el a száját, hanem azért, mert tényleg így gondolta:

– Nagyon szép nő vagy.

Márta fölkacagott. Édesen, gyöngyözően, őszintén nevetett, a bölcs és okos nők hangján. Majd azt mondta:

– Te is nagyon klassz pasas vagy. S nagyon szép a faszod.

A prózaíró ettől még jobban megdöbbent. Erre végképp nem számított, és bizony nagyon furcsa volt Márta változatlanul csókra csábító ajkaiból ilyet hallani. Idegenkedett a szótól, nem azért, mert prűd volt – Sárosdi esetében ilyesmiről nem beszélhetünk –, hanem mert voltak olyan szavak, amelyeket íróként és emberként egyáltalán nem szeretett, s ez is közibük tartozott. Női szájból pedig számára végképp idegennek, sőt kiábrándítónak érezte. Egyszer, még fiatal éveiben, miközben meztelenre vetkőzve csókolózott egy lánnyal, az megmarkolta Sárosdi eme szervét, és azt lehelte a fülébe, hogy mennyire örül annak, hogy a prózaírónak ilyenje van. „Milyenem?” – incselkedett vele Sárosdi, kíváncsian várván, hogy a lány miként fogja nevezni. Amaz egyelőre nem akarta kimondani, végül Sárosdi sürgetésére csak kicsúszott belőle: „Annyira jó, hogy neked van faszod”. Ez hideg vízként érte a prózaírót. Azonnal kiábrándult a különben vonzó és egészen addig okosnak látott lányból. Természetesen még bevégezte azt, amit akart, ám ezalatt már egészen biztos volt abba, hogy többé nem akar ezzel a nővel találkozni.

Márta szavaira kínjában annyit tudott mondani:

– Honnan tudod? Hiszen nem is láttad.

Amivel csak arra akart célozni, hogy az előző napon nem jutottak el a levetkőzés teljességéig, mivel megszólalt a telefon. Amint azonban kicsúszott belőle ez a két mondat, rögtön rádöbbent, hogy nagyon félreérthetőn hangzik, így hát azonnal szabadkozni kezdett, amit Márta azzal a kijelentéssel vágott el, hogy:

– Én a kezeimmel látok.

Mindezek után a prózaíró vonakodás nélkül elfogadta Mártának azon ajánlatát, hogy ne találkozzanak többé. „Beléd tudnék szeretni, és az egyikünknek sem volna jó” – jelentette ki elszánt őszinteséggel Márta, amibe Sárosdi enyhén belepirult, de még a saját maga számára sem forszírozta különösebben a dolgot. Márta közölte vele azt is, hogy igazából régóta szeretné megtanulni és begyakorolni, hogy miként tudja fölhozni a postaládából a számláit, úgyhogy már csak ezért is jó, hogy a dolgok így alakultak. Arról természetesen szó nincs, hogy a jövőben kerülniük kéne egymást, végtére is egy házban laknak, óhatatlanul össze fognak futni, ám lehet ezt kulturáltan, felnőtt ember módjára is kezelni. Végtére is igazából nem történt köztük semmi lényeges. Ebből a szempontból most nagyon jól jött Márta nővérének kötelességtudóan unalmas telefonhívása.

„Hát persze. Nem történt semmi lényeges” – gondolta Sárosdi a lépcsőházban, immáron a csukott ajtó előtt. Magában még megismételte párszor Márta szavait, ám közben már bizonyos volt afelől, hogy hosszú évek óta ez az első alkalom, hogy tanult valamit.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top