„A metonimikus elbeszélés az epikában olyan oksági meghatározottságú történetmondó formaelvet jelöl, amelyik a fikció világát valószerűnek láttatja, a valósághoz hasonló módon (mimetikusan, vagyis ábrázoló, utánzó jelleggel) beszéli el.” (Bakos András tankönyvélménye)
Az irodalom az üzleti gazdaságtanhoz képest nagyon nehéz – mondta 17 éves, szakközépiskolás fiam. Persze, a tinédzserek túloznak, hogy odafigyeljünk rájuk. Kifaggattam, kiről tanulnak éppen, elkértem az irodalomkönyvét. Nem szívesen adta, mert érezte, hogy segíteni akarok. Bántotta a büszkeségét, hogy ő most valamiben a tanácsomra szorul, miközben nemrég kiselőadást tartott órán a közpénzek felhasználásáról. Tényleg segíteni akartam, vagy legalább mondani valamit, aminek hatására átgondolja a véleményét. Aztán ahogy haladtam a könyvben, éreztem, mennyire hiú ábránd ez. Hiszen én tét nélkül, szórakozásból olvasom azt, ami neki vastag betűs tanulnivaló.
Az a baj velem, hogy számomra az olvasás túl régóta csak szórakozás. Nekem az irodalom a szövegek összessége mellett az elidőzés lehetősége és szabadsága is, nem azért olvasok, hogy megfejtsem egy történet jelentését, hanem hogy megérintsen az írás, a hang.
Most ez a program nevetségesnek és célszerűtlennek látszott. A könyv minden mondata arról világosított föl, hogy az irodalom márpedig tudomány; léteznek pontos, korrekt megközelítések, és ki kell mondani látszólag magától értetődő dolgokat ahhoz, hogy fontos megállapításokra juthassunk.
Azt nem tudom fölmérni, hogy egy 17 éves fiatalnak lehet-e olyan mondatokat írni, amilyeneket ebben a tankönyvben olvastam – nekem helyenként föladták a leckét. Elkezdtem találomra kijegyzetelni néhány jellemző szövegrészt, most pedig közreadom a gyűjteményt. Ezzel nem az elrettentés a célom, csak az elgondolkodtatás.
Eredeti szándékomat közben feladtam: nem mondhattam mást a nagyfiam fölvont szemöldökének, mint hogy igen, igazad volt, ez tényleg nagyon nehéz, és nem muszáj szeretni, de meg kell tanulni.
Azt is hozzámondtam, hogy nincs mese – illetve nagy általánosságban tagadtam a történetközpontú elbeszélésmód létjogosultságát.
Fiam tankönyve Madách Imre Az ember tragédiája című művéről:
„A drámai költemény szereplői is a normaadó vagy normakövető szinthez való tartozásuk, valamint egymáshoz való viszonyuk mentén értelmezhetőek.”
„…Eszerint az Úr maga a teljesség. Olyan, önmagában is meghatározható eszmei képlet, amelyben az ellentmondások egységesülnek, az ellentétek kiegyenlítik és egy magasabb harmónia jegyében feloldják egymást. Megtartják érvényüket az erények, a gyarlóságok pedig önnön ellentétükbe fordulnak át.”
„Mégis fontos mozzanat, hogy az Úr nem semmisíti meg a lázadó főangyalt. Ezzel elismeri a tagadásnak mint az egyik normaképző elvnek a szerepét a világ működésében. Vagyis a zárlat nem az alaphelyzetbeli állítás-tagadás (hit-tudás) szembeállításához tér vissza. Sokkal inkább ezek kiegyenlítését, az ellentétekből fakadó, magasabb szintű harmónia (szintézis) érvényre jutását jelzi.”
A modernség fordulata az epikában:
„A metonimikus elbeszélés az epikában olyan oksági meghatározottságú történetmondó formaelvet jelöl, amelyik a fikció világát valószerűnek láttatja, a valósághoz hasonló módon (mimetikusan, vagyis ábrázoló, utánzó jelleggel) beszéli el. A metonimikus formaelv meghatározza az elbeszélés-egységek egymáshoz való kapcsolódását.”
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma:
„A különc Pongrácz István gróf alakjának megalkotása módot ad a középkor és a XIX. századvég történelmi idejének szembesítésére. E két történelmi időt együttes jelenvalóságában érzékeli a befogadó. Olyan együttállásként, melyben a kívülálló különc a környezete, a környezet pedig a kívülálló tükrében látható. A regény értékrendje így a viszonylagosság tapasztalatához juttatja a befogadót.”
A klasszikus modernség költészetének történelmi, szellemi, művészeti környezete:
„A modern ember, illetve művészet a létezés teljességével (egészelvűség) szemben a széttöredezettség, az egységes (integer) személyiség helyett egyre inkább a személyiség osztottságának tapasztalatával szembesül.”
„Az areferencialitás (latin: referencia ’tájékoztatás, valamely jelsorozatnak a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkoztatása’) azt jelenti, hogy a lírai alkotás szándéka, önértelmezése szerint nem vonatkoztatható semmiféle önmagán túli, konkrét világra. Az ilyen jellegű törekvést szimbolikus szerkezete megakadályozza.”
Krúdy Gyula: Duna mentén:
„Az olvasóknak a témára, műfajra vonatkozó előzetes ismeretei, értelmező keretei nagyban befolyásolják azokat az elvárásaikat, amelyekkel egy irodalmi alkotás elolvasásába fognak. Egy-egy új mű olvasása megismételheti, megváltoztathatja vagy tagadhatja a korábbi megértést igazoló elvárásainkat.”
Móricz Zsigmond: Barbárok:
„A világos, átlátható szerkezeti megformáltság, valamint az elbeszélésnek a népmesével, a népballadával és a drámával való műfaji kapcsolódásai jelentősen hozzájárulnak e mű esztétikai hatásához.”
Babits Mihály: In Horatium:
„A vers beszélője a költészetet és a költői nyelvet is a világ örök körforgásban megragadható természeti rendjének megfelelően képzeli el. Vagyis folytonos formai és tartalmi megújulásként, a hagyományhoz való kettős viszonyként értelmezi. Miközben ugyanis az ismétlődésben a különbözőséget hangsúlyozza, épp a hagyomány nyelvén mond ellent a hagyománynak.”
Esti kérdés:
„Az ’olyankor’ határozószóval bevezetett második szerkezeti egység térbeli vonatkozásokat rendel egymás mellé. A katalógusszerű felsorolás a tér egészét az intimebb, belső terek felől a tágasabbak és egyre messzebb levők irányába nyitja meg.”
„Vagyis a beszélő a meditáció jelenbeli helyzetét az emlékezet által összerántott múltbeli helyzetekből és időkből alkotja meg.”
Kosztolányi Dezső:
„A Mostan színes tintákról álmodom kezdetű vers a gyermek és a felnőtt látószögének kettősségét az írás aktusának kitüntetett szerepével köti össze.”
Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz:
„Az Elégia egy rekettyebokorhoz a hajótoposz lehetséges jelentéseinek kihasználásával egyetlen költői képből kibomló allegória. Az impresszionizmus hatását mutatja többek között, hogy a jelen idejű megszólalás a pillanatnyi benyomásból kibomló gondolatiság és a monologikus beszéd egyidejűségének látszatát kelti.”
Pethőné Nagy Csilla: Irodalom tankönyv a szakközépiskolák 11. évfolyama számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010.
(fotó:karpataljalap.net)
