Azon a napon András tíz deka mortadellát és két óriáskiflit ebédelt. – [Szeles Judit a Jávorszarvaslesen]
Azon a napon, amikor a felesége meghalt, András tíz deka mortadellát és két óriáskiflit ebédelt. A vékony felvágottat egyenesen a csomagolópapírból ette ki. Minden szeletet kétrét hajtott, hogy beférjen a szájába. A kiflit harapta mellé. Vivire gondolt végig. A reggeli szerencsétlen közeledésre. Akkor még nem tudta, aznap reggel láthatta őt utoljára élve. Ha tudta volna, nem hagyta volna, hogy a gondolatai elkalandozzanak, s ennek következtében kiessen az előjáték ritmusából, és elnevesse magát, amikor a nő a nemi szervéhez hajolt.
A kifli száraz volt, a mortadella zsíros. Kínzó éhségét leküzdendő, gondolkodás nélkül gyűrte be azokat mégis, alig-alig vetve ügyet az ízekre. A kifli és a mortadella kombinációja csak a gyerekkori napközis uzsonnákra emlékeztethette volna. Talán egy szelet enyhén sózott paprika és egy bögre citrompótlós tea jutott volna eszébe. Természetesen a tea műanyag bögrében, amiből neki mindig sárga jutott. A sárga az irigység színe. Az összes többi fiú elkapkodta a kékeket. Pirosat meg csak nem vehetett el, főleg nem pénteken – nehogy buzinak szólítsák egész nap a hülye bögrék miatt.
Az éhség elemi ereje azonban nem hagyta, hogy az ízek és asszociációik erdejébe tévedjen. A mechanikus rágás egy-egy rövidebb szünetébe a keserű reggeli emlékek türemkedtek be, amiről el akarta terelni a figyelmét. De a nő szomorú szemei folyton ott voltak, és vádlón nézték. Ezt elszúrtam – gondolta. Ezt most én szúrtam el.
A kollegái mind eljártak a közeli büfébe, s már szálingóztak vissza, amikor András összecsomagolta a felvágottas papírt és a nejlonzacskót, amiben a két kifli volt. Nem gondolta volna, hogy még aznap viszontlátja az ebédjét a vécécsészében, az után, hogy egy utolsó pillantást vet a Vivi testével elgördülő mentősökre.
A szerény ebéd után egy pohár hideg vizet ivott, aztán kiment a kollegáihoz a kijelölt dohányzóhelyre. Az aznapi munkahelyi problémákról, a kiszámíthatatlan időjárásról és a még kiszámíthatatlanabb nőkről volt szó. András előhúzta a cigarettáját, és rágyújtott. Kedvetlen volt, de azt tettette, hogy érdekli, amiről éppen szó volt. Valójában csak hallgatott, nagyokat szívott, és az ereiben szétáramló nikotinban egyre dúsabb vérre gondolt. Mintha könnyebbé vált volna a feje. Megnyugodott. A cigarettázás nyugtatta meg. A cigarettázás mindig megnyugtatta. De az is lehet, hogy éppen fordítva volt: a nikotinhiány okozta nyugtalanság csak akkor múlt el, amikor végre rágyújthatott.
Csöndes és kitartó dolgozó volt. Kitartását a rendszeresen beiktatott kávé- és cigarettaszünetek segítették, és az, hogy próbált nem beleszólni semmibe. Úszott az áramlattal. Időnként ki-kitekintett az irodájának ablakán, hogy legyen mégis valami köze az élethez. De egyébként a napok mind ugyanúgy teltek el. Ez a nap is, amikor a felesége öngyilkosságot követett el.
{jcomments on}
