És ettől olyan erőre kapott, annyira fickós lett, hogy a harcsapaprikás mellé, miután a nokedli elfogyott, falni kezdte a hajamat is. Áthajolt az asztalon, és a szájába tömte a hajam.[Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]
Mire Mila hazajött Procidáról, alig emlékeztem rá. El is szégyelltem magam, mert hozott ajándékot, egy hűtőmágnest és egy doboz gyufát. Igaz ugyan, hogy előbbinek a mágnes része levált a kerámialapocskáról, hozzáragadt a gyufásskatulyához, aminek következtében jókora S-alakban felszedte róla az Alfons Mucha illusztrációt, így se funkcionális hűtőmágnes, se szép gyufa, de legalább volt egy lapocskám meg egy tűzszerszámom, amely tény kajánul hirdette a legújabb memóriakieséseket, megspékelve azzal, hogy a mondatokkal együtt most már az embereket is elúsztatom. Én mindenesetre megilletődtem, s meg kell adni, volt ebben valami a győzelmi mámor érzetéből is, mert lám, a fenyegető idegenség mégis csak testté lőn, legyőzött testté, amely megfoszttatott haderejétől, s behódolt nekem. Persze, mint minden győzelmi mámor esetében, ettől még magányosabbnak éreztem magam.
Mivel viszonozni akartam valamiképpen a figyelmességet, megkérdeztem tőle, hogyan telt Procidán, meg hogy találkozott-e a nagy szerelmével, netán a kedves anyukájával, s nem kavart-e be az öreg.
Be nem kavart, már ha a puszta létezését nem tekintjük annak, mondta Milagros, mert képzeld, Giulia, folyton a magasított derekú fürdőruhát kellett viselnem, che te ne pensi, hogy a köldököm alatt ne látszódjon a varratok helye, ráadásul, ha férfi került a közelembe, azonnal gyömöszölni kezdte a mellemet.
Hát ez remek, mondtam, én már azt is utálom, ha a nyakamnál fogva jelölnek meg, úgy érted, hogy rád sütnek valami bélyeget, kérdezte elnyíló tekintettel, s hirtelen világosabbnak tetszett a szeme, nem, tesoro, hanem hogy a koszos ujjait, amikkel előzőleg más nőket csöcsörészett, a nyakamra hurkolja, mikor valaki előre köszön, csak mert az illető osztálytársam merészelt lenni az elemiben, ja, értem, én szeretem, ha megfogják a nyakam, sőt, azt is, ha a mellemet, mert tudod, ugye, hogy egy kubai nőnek fontos a szex, igen, Mila, ezt már nagyon tudom, na de nézz ide, Giulia, és az arcát a pofámba tolta, nem látsz rajtam valami feltűnőt?
Rámeredtem. Pontosabban odarökönyödtem az arcához, ilyen közelről még sose láttam a feketeségét, avarillat tört elő a pórusaiból, amik tágak voltak, nagyon tágak, de mert a látás hatalma a legcsalókább minden érzékelés közül, néhány pillantás után már nem lehetett eldönteni, hogy a szurokszínű kráterek vajon nem mitesszerek-e. A halántékával egyvonalban, egészen az állkapcsáig, fekete sörték meredtek reám, és a lila ajkait ugyancsak kunkori pihék keretezték, mert nem csupán bajuszkája volt, hanem mintha körszakálla is. Megborzongtam, olyan közelről néztem. Érezni lehetett a pihék suhogását a bőrömön. Sehogy nem tudtam összerakni a képet, mármint az undorét. Hiszen minden alkalommal, valahányszor elszalszázott előttem is, akárha átéltem volna a férfivágyat, s benne hazug megdicsőüléssel elismertem volna a saját nagyvonalúságomat. Hogy vannak testek, az enyémhez hasonlatosak, amik áttételesen rám is hatnak. Hogy az ember megleli magát bennük, sőt, a szerelméét is visszakeresheti, ha a felajánlás szentségében megmerítkezik. Azzal viszont, hogy a másság, ami korábban a hasonlatosság alatt rejtőzött, ilyen erővel hathat rám, először kellett szembesülnöm. Mert végül is mitől undorodom? Ne láttam volna eddig fekete pihéket arcokon? Vagy mert színt színnel társít a természet? Nem lehetséges, hogy magamtól undorodom azért, amiért undorodom?
Ott álltunk a hidegbüfé előtt, és néztük egymást. Milagros a szépségét fürkészte az arcomban, én pedig az övében bámultam az undoromat. Eltartott hosszú másodpercekig. Végül győzött az undor a szépség felett. A főnököm épp akkor jött be a szokásos reggeli hadjádratára, mikor a metélőhagyma-szárakat a hámozott paradicsomhéj-rózsákhoz illesztettem a sajtos tálakon.
– Nem olyan, mintha Kenzo tervezte volna? – kérdeztem, hogy kitérhessek végre Milagros bűvölete elől.
– Mi van, Julia, szerelmes vagy? – kérdezte mindjárt, mikor meglátott minket együtt, és úgy tolt odébb a derekamnál fogva a büfépult mentén, mint aki felfektetni készül az első felületre, ami kéznél, s egyben faroknál levő. Rá is borultam a hideg üvegre, lábam alól kicsúszott a mokett, de nem kapott oda, és akkor sem segített fel, mikor már a földön voltam, csak nevetett. – Szerelmes vagy, szerelmes! – horkantotta, én meg elpirultam.
Motyogtam valamit, hogy nem vagyok szerelmes, lassított felvételben újraéltem az esésemet, ami már eleve lassúnak tűnt a maga idejében is, álombéli zuhanáshoz volt hasonlatos, és a megkettőzött érzet, az esésnek esése, most hirtelen lebegéssé alakult. A gyomrom összeugrott, Milagros kihátrált, mintha az összerándult testemből löktem volna ki, bemenekült a konyhába, én pedig lepalltam a kötényemet, és odaálltam a főnököm elé.
– Igen? – kérdezte, és az arca hideg volt, a tekintete üveges, szilánkokra tört benne a szpotvilágítás.
Meg akartam neki mondani, hogy egy vadbarom. Álltam előtte, visszanyeltem az első dadogásokat, karommal a bordáimnak feszülve zártam le a dühöt, különben neki találtam volna ugrani.
– Tudod… – suttogtam végül, de hátat fordított, és kiment az étteremből.
Az előtérben megtorpant, nem nézett vissza, csak meglendítette a karját, mintha intene, majd megint felröhögött. Nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban. Hogy a beleegyezésem nélkül így nekem veselkedett, vagy hogy egyáltalán nem gondolta komolyan. Hogy megengedheti magának félúton megmásítani az akaratát. Ennyire nyilvánvalóan.
Che sinistro, che bastardo, mondta Milagros, nem hiszem el, hogy ennyire lehet gyűlölni a nőket, te Giulia, ennek az okoz örömöt, ha itt lát minket rostokolni, hibásan adja le a vendéglistát, hetekkel azelőtti foglalások alapján számítja ki a jelenlétet, te tudtad azt, Giulia, hogy kilencven vendégnél már hárman kéne lennünk, igen, figurati, de vagy lecsalja a számokat, vagy az arcunkba röhög, mikor százhúsznál a belünket hordjuk ki neki, s mindennek a tetejébe van pofája azt állítani, hogy nyolc eurót ad egy óráért, pedig ha kiszámolom, nincs az még hat se, mit is képzel ez magáról, hogy feltesz a büfére, és minek képzel téged, Giulia, ezért fel is jelentheted, láttad, ugye, te is láttad, kiáltottam, ugye, nem csak képzelődöm, fel akart tenni, de aztán nem folytattam, mert éreztem, csapnivalóan ripacs vagyok, inkább kétségbeesett, mintsem dühödt, a meg nem szerzett, de máris elunt nők hangján rikácsolok.
Hónapok óta, amik éveknek tűntek, ez volt az első érintés, és először hallottam, bármilyen cinikusan hangozzék is, férfi szájából a szerelem szót. Vagyis azt, hogy du bist verliebt, du bist verliebt! Milagros szőrös arca után, amiről később kiderült, azért mutogatta olyan közelről, mert kapott az öregtől egy mézszínű kontaktlencsét Procidán, a férfikéz lett volna a legmegfelelőbb, ami visszaránt az undoromból. Olykor még a megaláztatás is delej, vagy ami még rosszabb, a megalázkodás a megaláztatásért, csak folytatni lehessen az életet, csak ne kelljen meghasonulni, mint ott, abban a pink grapefruitos tisztítószerrel kifényezett inox-konyhában, ahol bárhová néztem, asszonytestek meredtek vissza rám, nők érintgettek, kivették a válltömést a melltartójukból, ha szorította őket a reménytelen szerelem, ahol reggelente kikócolták a hajam, sörtés arcukkal belelihegtek a pofámba, ahol mindenki a saját tévhitei elől menekült még nagyobb tévhitekbe, ahol istent keresve démonokra leltek, mindegy, csak folytatni lehessen valahonnan, amiből már semmi sem dereng, legfeljebb a hiány, mert a hiány az, ami mindig jelzi, hogy volt helyette valami kézzelfogható.
Aznap, közvetlenül munka után értünk jött Milagros öregje. Elég mutatós férfi volt, kora ötvenes, túl egy tüdőembólián és néhány trombózison. Rövidnadrágot hordott, dagadtak lábán az erek. Mikor Mila bemutatott, két kezébe vette a kezemet, úgy nyökögte ki a nevét, és simogatni kezdett. Mondta, nagyon örül, főként annak, hogy a szerelmének végre barátnője van. És hogy Procidán végig azt hallotta, Giulia így, Giulia úgy, aminek következtében eldöntötte, meg fog tanulni olaszul. Mert milyen szép név az, hogy Giulia. Ennél szebb név nincsen is, mert ha hiszem, ha nem, mindenkinek a szerelmet juttatja eszébe, a Giulia a legtökéletesebb Liebeslied, maga a szerelem. Lesújtva álltam, nem mertem Milára nézni. Talán az én dolgom lenne visszaverni az öreg támadásait, talán most az egyszer, utoljára, szövetségre kéne lépnem ezzel a nővel itt, töprengtem ráérősen, miközben az időhúzás még mélyebbre taszajtott az undoromban. Egyszer rég, a hiány előttről, mikor még pontosan tudtam, egészen kézzelfoghatóan, hogy mi a szerelem, ültünk a konyhámban, egy barátnőm, az ő öregje és én. Harcsapaprikást ettünk, még előző estéről maradt. Az akkori öreg elismerően csettintgetett, mondta, ilyen jó paprikást aligha evett. Belepirultam, mert nem lehetett továbbítanom az elismerést annak, aki főzte, aki miatt most itt vagyok, és akit lassan megölnek bennem ezek az asszonyok. De az öreg mintha megérezte volna. És ettől olyan erőre kapott, annyira fickós lett, hogy a harcsapaprikás mellé, miután a nokedli elfogyott, falni kezdte a hajamat is. Áthajolt az asztalon, és a szájába tömte a hajam. Én pedig hagytam. Azóta se tudom, miért. Ugyanúgy töprengtem, ahogyan most is. Belesüppedve, akárha egy friss vánkos lenne, a tépelődésbe, hogy vajon mit kell tennem. Vagy hogy nekem kell-e megtennem azt a valamit.
Akkor másnap elvertem a port azon, akin nem kellett volna. Hogy mindez miatta van, mert ha dönteni tudna végre, ha mellettem döntene, nem kéne purpárlézni efféle komédiákban, és hogy nekem ne falja be senki a hajam, hacsak nem ő falja be.
Most tudtam, nem lesz célszemély.
És Milagros nem a barátnőm.
És ha egyetlen pillanatig is tűröm, hogy a kezemet melengessék, semmi nem marad belőlem, és akkor nem lesz még az sem, aki bár a hiányt felidézheti.
– Hör auf! – szakadt ki belőlem mélyről, mélyen. – Nem vagyok Giulia. Az én nevem nem Giulia. És Liebslied sem vagyok. Nem vagyok szerelmes! Szerelem se vagyok! Értitek?
Az öreg visszahőkölt. Milagros azonban közelebb lépett, és meg akart érinteni. Levertem a kezét.
– Giulia, mio dio, mi ütött beléd? Mi csak el akartunk hívni a Starnberger See-re. Nézd, milyen szépen süt a nap. Ki se mozdultál egész nyáron, azért jött értünk, hogy elvigyünk.
– Ne haragudj, Mila, nem mehetek – mondtam – nem tudok menni sehová.
Azzal megfordultam, és felrohantam a szobámba, ahol továbbra is a sarokba állított sílécek voltak az egyetlen dekoráció. Kiléptem az erkélyre, és rágyújtottam. Mila és az öregje még mindig ott álltak az udvaron. Kotorásztak a bevásárlószatyorban. Kisvártatva megtalálhatták, amit kerestek, mert elindultak a kijárat felé. Az öreg átölelte Milagros vállát, lejjebb csúsztatta a kezét, és markolászni kezdte a mellét.
{jcomments on}
