Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”

Párizs hetedik kerületében járok. Romain Garyt keresem. Egy évvel ezelőtt Arles-ból Nîmes-be utaztam, hogy részt vegyek a Maison Carréban, az ottani MÜPA-ban, különböző művészeti ágakban rendezett életrajzi fesztiválon. [Röhrig Eszter párizsi riportja]

„Ha valóban szeretsz, adj oda mindent, és ne törődj vele, mi jön azután.”

(Romain Gary: Papírsárkányok)

Párizs hetedik kerületében járok. Romain Garyt keresem. Egy évvel ezelőtt Arles-ból Nîmes-be utaztam, hogy részt vegyek a Maison Carréban, az ottani MÜPA-ban különböző művészeti ágakban rendezett életrajzi fesztiválon. Phillipe Kohly Romain Gary, le roman de double (Romain Gary, a kettősség regénye) című, 2010-ben készült dokumentumfilmje vonzott ide. A rendező is eljött, és a film végén odaállt a dugig telt terem publikuma elé. Feje fekete árnyékot vetett a kifehéredett vászonra. Halkan és szerényen beszélt a filmről, sokáig pisszenés sem hallatszott. – Ezzel a munícióval tempóztam a vasúti pályaudvar felé, busz, villamos már nem járt, a vonatot régen lekéstem, találgattam, vajon hány óra lesz a várakozás. A várótermet bezárták, rendőrök cirkáltak a pályaudvar egyéb tereiben. Nagy volt a huzat és a hideg – ideális körülmények a gondolkodásra. Kohly azt mondta, hogy filmjében arra kereste a választ, milyen író, milyen személyiség volt Romain Gary, és hogyan építette fel az imázsát. Kohly filmjéből és az azt követő elkötelezett vallomásából egy gondolatot vittem magammal s ezt bogozgatom ma is: az identitás, az önazonosság problémáját. Gary négy álnéven írt. Roman Kacewnek született, anyja beszélte rá a névváltoztatásra. A második világháború tűztengerében az orosz garít „ég, lángol” jelentésű orosz vezetéknevet vette fel, és elhagyta a (héberül „hentes”-t jelentő) Kacewet. Angolul és franciául írt, orosz hazába született, sokak szerint nem is tudta, mi az anyanyelv. Írót és Művét szétválasztani nem helyénvaló, de most mégis megteszem, és nem titkolom, hogy a folyton a Mű elé tolakodó Művész súlyos egyénisége megrázó rémként kísért.

Utols Gary Fot A hetes jó szám, az Úr munkájára, az ő tökéletes Teremtésére gondolok. Szeretem a szám felfelé törő ferde egyenesét, melyet sem a belé hasító kis vízszintes, sem az oldalából sarjadó hullámos vonal nem tör meg. Itt, a hullámzó Szajnánál kezdődik Gary utcája, a rue du Bac, ahol 1963-tól haláláig, 1980-ig élt. A bac magyarul „komp”-ot jelent. Itt, a mai Voltaire rakparton rakták meg kővel, s haladt terhével az uszály a túlpartra, ahol a Tuilériák palotája épült, négyszáz évvel ezelőtt. A Palota porig égett a Kommün alatt, de az utca neve őrzi még a múlt e pillanatát. A házszámot keresve jutok el a főként tizenkilencedik század eleji, visszafogottan elegáns házakból, home sweet home butikokból álló utca másik végébe. A 108-as szám előtt megállok, és csodálkozva látom, hogy az elképzelt, aranybetűkkel vésett emléktábla helyett valami vacak kis palatábla fityeg ferdén a második emelet magasságában. Többször visszajövök, várom, míg egyszer talán nyitva lesz a kapu és besurranhatok, megnézhetem a lépcsőt, amelyen fel-le járt, míg aztán többé nem jött le sohasem. Az előtérben, a falban két üres fülke: elhagyták helyüket a szentek. A laza spirálban emelkedő lépcsőt sárgaréz rudakkal rögzített, piszkos piros szőnyeg borítja. Kilépek az utcára, s ekkor veszem észre a másik, a hivalkodóbb emléktáblát. Itt lakott Pierre-Simon de Laplace, korának legnagyobb hatású, igen befolyásos matematikusa és csillagásza. Az oksági determinizmus egyik szószószólója. Gary és Laplace: parvenü mind a kettő, de mélyebben húzódik a kapcsolódás. Laplace-t, a normann parasztfiút Napóleon még konzul korában emelte maga mellé. Gary egy világvégi piszkos orosz faluban született. Színésznő anyja egyedül nevelte fel, de túláradó szeretetével felnőni nem hagyta sohasem. Évtizedek múltán barátok látták, hogy a meglett korú férfiú huszonöt éve halott anyjával diskurál, mert a rettegés lelte sérvműtétje előtt. Nem tudni, milyen tanácsot kapott az anyjától, de tény, hogy az operáció reggelén hűlt helyét találták: az ablakon át, lepedőkből összecsomózott hágcsón távozott a kórházi szobából. Mina mama megszállottan bízott magzata fényes jövőjében, és ezért az álomért mindent feláldozott. Vilniusból Varsóba költöztek, de sem ott, sem itt nem volt jó, végül az asszony úgy döntött, máshol telepednek le, Franciaországban, ahol az Emberi Jogok Nyilatkozatában a zsidókat egyenrangú polgároknak nevezik. Kamaszkorától Nizzában élnek, anyja itt hal meg 1941-ben. Halálos ágyáról küldött és csak évek múlva kézbesített utolsó üzenetében egyik legfőbb nevelési elvét, az ószövetségi Józsuénak szóló isteni mondatot ismétli meg: „Légy bátor és erős.” A fiú felnőve, majd apaként is szeretett uralkodni a környezetén, önmagán azonban az évek múlásával egyre kevésbé tudott úrrá lenni. Hosszú évekig pszichiáter és pszichológus kezelte. Sikeres ember lett, anyja minden álmát beváltotta: bátor katonaként harcolt a háborúban, De Gaulle felszabadító seregében szolgált. Az ötszáz harci pilóta közül három maradt életben, az egyik ő volt. A Felszabadítás érdemérmet De Gaulle-tól, a Becsületrend parancsnoki fokozatát élete utolsó éveiben kapta meg. A háború után diplomáciai pályára lépett, konzul, nagykövet Amerikában és sok más országban. Kényszeresen írt, sok-sok regényt, előbb azért, mert anyjának tett ígéretét váltotta be, majd amikor már abbahagyhatta volna, családja anyagi biztonságáért, de nem utolsósorban hiúságból, a sikert és elismerést kívánva írt tovább, élete utolsó napjáig. Ő az egyetlen Franciaországban, aki kétszer kapta meg a Goncourt-díjat. (Először az Égi gyökerek című pacifista regényéért.) Edmonde de Goncourt, az alapító, szellemi hagyatékaként alapította meg a Goncourt Társaságot, amely évente egyszer a legjobb kortárs regénynek ítéli oda ezt az – öt frank jelképes anyagi juttatással járó, de annál nagyobb becsű – irodalmi elismerést. Kétszer ugyanannak a díjat nem ítélik oda.

A hetvenes években a nouveau roman legitimmé, szinte kánonná vált, de Gary nem tudott vagy nem akart váltani. Valami változásra azért nagyon vágyott. Émile Ajar (a zsar „tüz”-et jelent oroszul) néven több regényt is publikált, zajos sikert azonban az Előttem az élettel aratott. Viszont egyre kellemetlenebb helyzetbe hozta az a tény, hogy a regény Goncourt-díjat kapott. A népszerűség és a siker miatt a szerző kilétét nem lehetett tovább takargatni. Gary rábeszélte unokaöccsét, Paul Pavlovichot, hogy lépjen a nyilvánosság elé Émile Ajarként. Szerzői jogi és egyéb szempontokból is veszélyes játékot űzött, többek között kiadóját, a Gallimard-t is az orránál fogva vezette. Míg az ál-Émile Ajar a nyilvánosság előtt testet öltött, önálló személlyé vált, addig Gary írt, publikált tovább a kiadójának. Egyszerre három regényen is dolgozott ekkoriban.

Nap mint nap diktált kilenctől délután ötig, a gyönyörű gépírónőkkel mindig tartott ebédszünetet. Baktatok a rue du Bacon a Boulevard Saint Germain felé. Lassan, minden lépést megfontolva idézem fel Gary cowboycsizmás lépteit. Mérték után készült, monogramos, finom, derékig kigombolt selyeminget, bőrnadrágot és bőrkabátot húzott a sok diktálás után, majd elindult vadászni, le, ebbe az utcába, és sosem tért haza egyedül. Ha túlságosan elfoglalta az írás, rendelte a lányokat, szerette a prostituáltakat és a bordélyokat. Se szeri, se száma hódításainak: a szemtanúk szerint csillapíthatatlan volt a nőszomja. A bronzbarna bőrű, markáns arcú, kék szemű, fekete hajú, magas férfi ágyában egy nap alatt több nő is megfordult. A horror vacui, az ürességtől való félelem tartotta a markában.

Jean Seberg libr.nak Holdudvaráról, családjáról még nem ejtettünk szót. Kétszer nősült. Első felesége Lesley Branch angol írónó volt, akivel a háború alatt, Londonban ismerkedett meg. A második, aki érzékenységben, gyermetegségben, sebzettségben és az önmaga tehetségében való folytonos – sajnos, nem alaptalan – kételkedésben bizonyára a másik fele volt: Jean Seberg. Los Angelesben ismerkedtek meg 1959-ben, Gary konzuli díszvacsoráján, Sebergnek akkor hozott hírnevet a Kifulladásig című Godard-film. Kilenc évig éltek együtt, nagy szerelem volt, nagy volt a korkülönbség is. Érdekes, hogy Seberg neve egészen véletlenül tengert és hegyet jelent, éppúgy, mint a mama Mermont panziójáé. A Szent Miklós orosz templom melletti kis szállodát Gary nevezte el Mermont-nak, „tenger és hegy”-nek. Seberget a kisebbségi jogok védelme, a feketék és arabok mozgalmainak támogatása, a forgatások alatt szövődő kalandok mind jobban elsodorták Gary mellől. A férj egyszer aztán megelégelte Seberg félrelépéseit, nem tudott úrrá lenni irtózatosan féltékeny természetén. Egy Clint Eastwooddal forgatott westernfilmben Seberg olyan komolyan vette a szerelmet, hogy a nyilvánosság elől sem rejtegette új szeretőjét. Romain ott termett a helyszínen és dulakodni kezdett Eastwooddal, de szétválasztották őket egymástól. Ekkor, kedvenc költőjére, Puskinra emlékezve elégtételt követelt és párbajra hívta ki a megrémült színészt, akinek persze esze ágában nem volt megvívni a felhorkant férjjel, és egy futó kaland miatt nem állt szándékban elhagyni feleségét sem, a saját ügynökét. Az eset után Romain beadta a válópert. Nem is sejtette, hogy Seberg örökre a nyakán marad, soha nem fogja magára hagyni, gyámolítja, fizeti majd a számláit, mindhalálig. Seberg belső egyensúlyhiánya miatt egyre többet ivott és egyre több nyugtatót szedett. Időnként kórházba vitték, ápolását mindig Gary fizette. Semmitől nem tudta megóvni azt, akit mindvégig szeretett és féltett. Seberg legalább tizenötször kísérelt meg öngyilkosságot. Az utolsó előtti alkalommal a Montparnasse metróállomáson a sínárokba vetette magát, de a metró vezetője lefékezte a vonatot és Seberg sértetlen maradt.

Sem az egyik, sem a másik nem boldogult az élettel. Tudva, nem tudva, Charon ladikjának ringását keresték. A barátok szerint Gary azt várta, Jean menjen el elsőnek, különben nem lesz, aki vigyázzon rá. Seberget nem csak az ivás rombolta, zavart elmeállapotú betegnek számított. Nem csodálkozott azon már senki, hogy órákat monologizál a hűtőszekrénnyel. 1979 tavaszán fehér Renault ötösének hátsó ülésén takaróba csavarva talált rá egy sétáltatás közben szimatot fogó kutya. Kényelmesen elfért ott hátul, hiszen csak egy méter hatvankét centire nőtt. Tíz napja feküdt így, a test oszlásnak indult. Öngyilkosság. Azt ma sem tudja senki, hogyan kormányozta az öngyilkos az autóját a rue Général-Appert 16.-ig, ahol lefékezett, majd illendően halotti leplébe burkolózott. Gary éppen a Papírsárkányok című regényén dolgozott, az utolsón. Könnyen hihetnénk, hogy Jean lehetett a mű szép szőke főhősnőjének, Lilának a modellje. Gary saját bevallása szerint nizzai ifjúkora legnagyobb szerelme, Gesmay Ilona, a gazdag magyar gyáros lánya ihlette e nőalakot. Könyve siker, ám ő egyre betegebb. Súlyos mellékhatás veszélye miatt nem szedheti tovább depresszióját enyhítő gyógyszerét, és megállíthatatlan lesz az összeomlás. Nehéz nem gondolni az orvosok felelősségére. Mindent körültekintően előkészített, elrendezett. Egyes verziók szerint kék ingben, alsónadrágban elnyúlt a dolgozószoba díványán, a szájába tolta pisztolya csövét és meghúzta a ravaszt. Életében egyszer végre csupaszon nézett szembe az élettel – mondják. Mások azt írják, lement a környék egyik sweet home boltjába és vett egy bíborszínű bársony háziköntöst, felment a ház vörös szőnyeggel borított lépcsőjén, s a házikabátba burkolózva lőtte szájba magát, hogy a vér a vér színében itatódjon fel.

Sebergnek és Garynak volt egy fia, Alexandre Diego. Spanyol dajkája nevelte, évekig nem tudott szót váltani a szüleivel, mert csak spanyolul beszélt. Tizenhét évesen maradt egyedül, dajkája négy évvel korábban halt meg. Negyvenhat éves koráig nem tudott megszólalni. Aztán megírta az S. vagy a születéskor várható átlagéletkor című önéletrajzi regényét. Többen találgatták, hogy az S betű mit jelent: silence-t, csöndet, suicide-ot, öngyilkosságot, solitude-ot, magányt, vagy valami mást, de szerintünk Sebergre utal. Ez a szomorú könyv a fiú szempontjából tekint vissza a múltra, és a szerepére alkalmatlan anyát, Seberget helyezi az apa fölé, pedig az apja törődött vele, ő nevelte. A könyvben az apját Iván a Rettentőnek nevezi. A szülők minden hiányossága megsokszorozódik őbenne. Diegónak a regényben három énje is van, notórius ivó és szoknyapecér, elkallódott prostituáltak jó útra térítője. Diego nagy író lehetett volna, ha nem kellene egész életében viselnie a szülők terheit. Ma Spanyolországban él. Fegyelmezett bohém, kávéházában vagy galériájában dolgozik.

Elértem a Boulevard Saint Germainig. Ott balra a Lipp étterem, a bejárattól jobbra a második asztal Garyé: törzsvendég volt itt. Elhalnak Rettegett Iván léptei. A közeli Invalidusokban búcsúztatták el. A Szent Lajos-kápolnába nem engedték be: nem volt katolikus. A szertartást az udvaron végezték el. Hamvait Nizzában szórták szét a tengeren. Egy régi orosz dal hangzott el, amit anyja gyakran énekelt: