avatar
2012. március 4. /

Íme, az úr szolgálóleánya

weddingsong

Mielőtt leültünk volna a vacsorához, imádkoztak egyet. Utána elmondta, azért, hogy boldog legyek.[Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

A tagadás, amiben élek, nem csak arra irányul, hogy meg nem történtté válnak az új évek, örömtelenné a szilveszterek, születésnapok, hogy összeragadnak a naptár lapjai, s már én sem tudom, hány éves vagyok, ha pedig nem léteznek az éveim, értelemszerűen ünnepelnem se kell korfordulókat, vagyis elzárkózom az idő elől, nincs végtelen, a tartósság és tarthatóság érzete, sem a részecskék tovazúdulása, hanem arra is, hogy a percek ilyesfajta egybefolyatása még a dolgok ilyen vagy olyan oldalát is beárnyékolja, megszűnik a jó és rossz közötti különbség, érzéketlen tudatlanságában pedig az ember mindennek aláveti magát.

Ó, mondja a nénikém a szokott hangján, a szokott órában, ugyanott, a balkonon, ez olyan weltfremd, amit mondasz, csinálni kell, és kész, mert nem lehet leállni, érted, fiam, nem lehet kiszállni abból, amiben vagy, mert elég egy perc, amikor rákérdezel, hogy hol meg miben, és összetörik az életed, gyere, igyál még egy pohárkával, holnap nehéz napom lesz, le kell adnom az éves mérleget, nem akarom, hogy megártson, tiszta fej a siker titka, szóval hol is tartottam, mert lettem volna tanítónő, ó, te azt hiszed, valami kiváltság a tiéd, hát hogyne merengtem volna én is verseken és regényeken, hát te azt hiszed, nem sírok, valahányszor eszembe jut, mi minden akartam volna lenni, itt már szipákol, nem merek ránézni, szipákoló emberekre soha nem is merek, ó, te azt hiszed, hogy, na, miért nem iszol még, mert én is tanár szerettem volna lenni, de akkor meghalt apu, hát hogyne akartam volna, jaj, te fiam, mennyi minden akar lenni az ember, matematikát akartam tanítani, de hát minden, amit magunkkal hozunk, tisztára genetika, az embert kilencvenkilenc százalékban a genetika mozgatja, ha egyszer vándorbottal születtünk, ne várd, hogy nyugodt legyen az életed, egyik helyről a másikra mész, és mindenütt kipróbálod a szerencsédet, és mindenütt jó leszel, és franciatanárnő is akartam lenni, na igen, franciatanárnő, csak az akartam lenni igazán, hány óra van, fiam, mert nekem korán kell kelnem, és aztán beszéljük meg azt is, hogy mikor költözöl, mert én mondom neked, a szálloda lenne a legjobb választás, helyben is leszel, meg utána a tiéd az egész délután, a lényeg, fiam, hogy a genetika határozza meg az embert, kilencvenkilenc százalékban csak a genetika van, és mi erősek vagyunk, sokkal erősebbek, mint a békák, amiket itt-ott le kell nyelni, de hát mindenki lenyel valamit, nem igaz, te fiam, én erre már rájöttem, és ha én mondom, elhiheted nekem, mert kétszer annyi idős vagyok, mint te, na jó, épp kétszer nem, sőt, egészen fiatalos vagyok, de rájöttem, és ez így van, lehettem volna jó franciatanárnő is, jaj, hogy szerettem volna babusgatni a gyerekeket, tudod te, milyen jó tanárnő lehettem volna, de hát az élet csupa genetika, már megbocsáss, hogy lenne genetika, vetettem közbe, ha egyszer én mondom, akkor el kell hinned, mert megvagyok én már épp elég ideje, és nem is akármilyen idők voltak ezek, úgyhogy ne gyere nekem a könyvekkel, fiam, engem ugyan nem érdekel, hogy ki mit írt, mert ha én mondom, ha én így tapasztaltam, akkor az úgy van, már meg se haragudj, de mit is kell még megbeszélnünk, na ja, a költözés megvolt, hány óra is van, te fiam, nem kéne megvacsoráznunk végre, mindig úgy elbeszélgetjük az időt, nehogy megártson neked, közben kitöltötte magának az utolsó kortyot, még meg is rázta az üveget, mert korán kell kelned, én ammondó vagyok, hogy itt és most, és kimondta megint, amitől úgy irtóztam, kimondta, hogy Ende der Vorstellung, bementünk, megvacsoráztunk, pengére vékonyodott ajkakkal szeleteltem a szalonnát, hagymát, sajtot, csípőspaprikát, ő néha kijött a konyhába, és zsebre dugott kézzel még elmondta párszor, hogy az élet genetika, mert lám, nem tudjuk elfelejteni az ételek ízét sem, mert ezek az igazi ételek, és hát nem jó így együtt, kérdezte, de mintha kijelentette volna, hogy nem jó így együtt, és jobban teszem, ha mielőbb elköltözöm.

Az idei születésnapomat már csak azért is megjegyeztem, mert aznapra időzítettük a kiköltözésemet. Előzőleg még körbebicikliztem a várost, megnéztem néhány kiadó helyet, de akkora kauciókat kértek, hogy még három hónapig kellett volna hallgatnom az életidegenségemről szóló merengéseket a balkonon, ha össze akartam volna gyűjteni rá a pénzemet. És ha az embert éppen csak megtűrik egy helyen, ahol, a tűrés fejében, műszakon kívül még a háztartást is elvezetgeti, nem biztos, hogy marad ereje szembeszállni a jótevőivel, sőt, egy idő után még arra se marad ereje, hogy elengedje a füle mellett, amit önmagáról mondanak neki. Összecsomagoltam a bőröndömet, kitakarítottam a lakást, még az ablakokat is megpucoltam, mert ez volt a kérés, hogy ha már elmegyek, mintha ugyan megtagadtam volna a marasztaló óhajukat, legalább rittyentsem ki magam után a terepet, majd a bőröndömre ülve vártam a nénikémet, hogy elvigyen a szállodába, amelynek az utolsó szárnyában szociális lakásokat kínáltak, mindössze hatszáz eurókért húsz négyzetmétereket.

Aznap, mikor a főnököm feltaslizott, valószínűleg már tudhatott valamit. Különben miért kérdezte volna, hogy fogok megélni. Sőt, mintha rémlene is, hogy mondott valamit az árról. Hogy majd szépen megegyezünk. Vagy talán azt, hogy megalkuszunk. Bieten wir einen guten Preis an. De a szerződést már a nénikém állította ki, és abban kerek hatszáz eurót becsült fel nekem. Amikor a szerződést bevittem a főnökömhöz, most mintha ez is rémlene, akivel a Morgenen és schönen Feierabenden kívül alig-alig szólunk egymáshoz, elég nagyot nézett, és megkérdezte, hogy láttam-e, mit írtam alá. Láttam, mondtam, de nem volt erőm magyarázkodni. Mert végül is kinek. Már így is épp elég mihasznának számítottam, örültem, ha nyelvtanilag helyes mondatokban szólalhattam meg, miképpen annak is, ha órákkal később beugrott – Natalia legalább szájról olvasva sürgette –, mit mondhattak mások nekem. Ez elég gyakran megesett. Hogy túl nagy spéttel rendeződtek helyükre a mondatok. Néha napokba tellett. Olyankor viszont már régen odébb kúsztak a kontextusok. Egy idő után pedig teljesen lefoglaltak, előjöttek, visszakérték magukat a kihagyott beszélgetések, és egyre kevésbé követhettem az éppen ott és akkor elhangzottakat, nőtt a hátrányom önmagammal szemben, néha pedig, mikor megpillantottam ezt az idegent a hajnali ablaküvegben, amint sárga férfipólóban, felhúzott vállal és roggyant térddel elsiet az asztalok között, láttam, hogy a szemöldöke fel-le repdes, az egész arca folytatni kívánja, pontosabban visszahozni a lemaradásokat, lepszis, lapsus, sehogy és sehol sem voltam már jelen. Az arcomra maródott minden kihagyás, s ha kirúzsoztam a számat, még szembetűnőbbé vált a partitúra, amit a hiány rótt oda nekem.

Aznap, mikor kiköltöztem, vagyis a születésnapomon, ismét esett. Mielőtt hazementem volna takarítani, végigjártam minden cipőboltot a Marienplatzon, és vettem egy gumicsizmát. Vadászjelenetek vannak rajta, khaki alapon rózsaszín fürjek és lila tigrisek. Mintha az Ararátról pottyantak volna alá, végtére is víztől, esőtől ez nem olyan idegen. Otthon aztán gyorsan eldugtam a bőröndömben, hogy ne kelljen számot adnom róla. Mert gyakran, ha a jövőre nézve a megélhetésemmel kapcsolatban szegeztek nekem kérdéseket, el kellett számolnom az ábrándjaimmal is. Egyszer például egyenes azzal, hogy miért akarok almazöld vízhatlan kabátot, mi ez a fakszni, miért pont zöldet, ráadásul almát, ami divatszín, emiatt aztán baromi drága is, érjem csak be azzal a feketével, ami ott lóg a fogason, mert azt úgysem viseli senki, s hogy tudom-e egyáltalán, mennyit kell spórolni, ha majd elköltözöm. Szóval egy ilyen cifra gumicsizma újabb három bekezdéssel odázta volna el bár a hiú reményt, miszerint végre önállósodni fogok.

Mielőtt megérkezett volna a nénikém, felhívott az egyik kolléganőm. Hesnának hívják, és tuniszi származású, akárcsak a főnököm. Hogy ne vegyem tolakodásnak, de szeretne meghívni vacsorázni, ő és a családja szeretettel lát az otthonában, ha van kedvem, miután lecuccoltam, ugorjak át hozzájuk. Hesnával addig nem sokat beszéltem. Visszafogott volt, előzékeny, ringatóan csendes minden mondata, néha összenevettünk, ha egy-egy szó nem jutott eszünkbe, és mindig megszorongatta a kezem, ha látta, hogy elönt a pír, majd a hideg veríték, mert épp egy pohárfenék fogja fel a csapból kizúduló vízsugarat, ami szertespriccel, és a testem legrejtettebb rajzolatai hirtelen három dimenziót öltenek. Az érintése meleg volt, csillapította valamelyest a kitárulkozó didergéseket. Mondtam is neki, hogy örömmel megyek, meg hogy mit vigyek. Semmit, Julia, nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat. Ez kicsit furcsa volt. Én köszönöm, feleltem, nem, ne köszönd, megtisztelsz, hogy jössz.

A szálloda harmadik szárnyában, a nekem kirendelt Sozialwohnung akkora volt, hogy sem keresztben, sem pedig hosszában nem fértek el a síléceim. Miután az ágyneműtartóról, ami prímán megfelelt volna a célnak, kiderült, hogy nincs, a falnak támasztottam őket, egyhatvanas carverek, épp néhány centi maradt a plafonig. A nénikém elszörnyülködve állapította meg, hogy te jó ég, ez milyen kicsi. Én pedig elszörnyülödve gondoltam arra a pillanatra, amikor a számlámról majd ő maga fogja levonni rá a pénzt. Elképzeltem, mi mindent tudnék csinálni hatszáz euróval, ha rossz számlaszámot adtam volna meg. Haza tudnék menni, például, ha most észnél lennék, mindjárt haza mennék. Kérdezte, segítsen-e kipakolni, mondtam, nem szükséges, vacsorára vagyok hivatalos. Nocsak, felelte megrendülve, és nem lehetett eldönteni, hogy örül-e neki egyáltalán. Nem is feszegettem, ő elköszönt, én gyorsan kivettem a khaki alapon rózsaszín fürjes, lila tigrises gumicsizmámat, és miniszoknyában, meg a fekete esőkabátban elindultam Hesnáékhoz. A csöngetésre gyerekzsivaj és mezítlábas dobogás hallatszott az ajtó túloldalán. Mikor kinyitották, két kislány meg egy kisfiú kiáltozta, hogy Herzliche Gülckwünsche zu Ihrem Geburtstag, majd szemüket lesütve iszkoltak, ki-ki a saját szobájába.

Nagyon megáztál, kérdezte Hesna.

Nem veszélyes, és amikor megpillantottam az előszobai komódon a nyitott Koránt, nem akaródzott megválni az esőkabáttól. Te Hesna, mondom, asszem, elvétettem az öltözéket.

Ugyan már, add csak ide az esőkabátot, felteszem száradni. Különben nagyon szexi lábaid vannak, és felnevetett, majd megint megmelengette a kezem.

Hogy ez szexi, ne viccelj, pedig az, jól állnak neked, s te is jól állsz rajtuk, mondja, én meg hiába is próbáltam lerúgni a gumicsizmáimat, mintha hozzám nőttek volna, úgy megtapadt a betét a nyirkos talpamon.

Mawiyah, kiáltotta, és a hangja melegébe fura öblösség keveredett, hozz vizet.

A nagyobbik lánya azonnal felpattant, hallani lehetett, amint kirúgja a széket maga alól, majd egy korsó vízzel és egy lavórral kijött az előszobába..

Állj bele a tálba, mondta Hesna, és lecibálta mindkét csizmát, gyerünk, állj bele.

Tudtam, és mégsem, mire vélni, beléptem hát a tálba, ő pedig megmosta a lábamat. Közben nevetgélt, és azt kérdezte, hogy szeretem-e a halat. Igen, nagyon, feleltem, akkor jó, mert az lesz vacsorára.

A hal paradicsommártásban sült, a levét rátöltötte a kuszkuszra, amit egy agyagtálban dörzsölgetett, míg meg nem főtt a gőz felett. Közben kikérdezte a házifeladatokat, ha a nyelvtudása cserben hagyta, arabul faggatta a gyerekeket, mi mit jelent. A fia rajzolt nekem egy fülesbaglyot ajándékba, de nem fejezte be, hogy még ne menjek haza. A nagyobbik lányát elszalasztotta khobzért, mert amíg főzött, mind megettem valami csípős paprikakrémmel, amit elémbe tett. Mielőtt leültünk volna a vacsorához, imádkoztak egyet. Utána elmondta, azért, hogy boldog legyek. Vagyis hogy megtaláljon a boldogságom. Mert van nálunk egy mondás, Sprichwort, tette hozzá a nagyobbik lánya, Mawiyah, hogy az embert a szobájába zárva is megtalálja a végzete, majd az anyjára nézett, ugye, mama. Így van, kedves Julia és Mawiyah, ott is, mindenütt. Bárhol is legyél, épp az vagy, aminek ott és akkor lenned kell. Azzal ránézett a lányára, aki ismét felpattant, berohant a szobába, majd egy újabb kánonba illő Herzliche Glückwünschével átadtak nekem egy dobozt. Kibontottam, a kedvenc parfümöm volt benne. Jaj, Hesna, ezt igazán, de tényleg nem kellett volna, én nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

Ne köszönd, már mondtam, én köszönném, ha mosolyogni látnálak végre.

Rámosolyogtam.

De ne így, az istenért, csapta össze a kezét, ne a kedvemért.

Megvacsoráztunk, elteázgattunk, a gyerekek még tomboltak egy sort, a kisfiú végül befejezte a fülesbaglyot is, aztán szedelőzködni kezdtem.

Nem várod meg a férjemet, kérdezte Hesna, annyira szeretném, ha megismernéd, ha látnád, milyen egy igazi férfi, Julia.

Úristen, nálunk az ilyet el szokták félteni. Te nem?

Én? Miért?

Hát nem tudom. Tényleg. Miért is.

Miközben a fürjes-tigrises csizmámat ráncigáltam fel, Mawiyaht visszaküldte a konyhába, pontosabban mondott neki valamit arabul, mert a lány visszament, majd egy degeszre tömött zacskóval jött ki.

Tettem neked khobzot, meg paprikakrémet, és egy kis harissát is. És köszönöm, hogy itt voltál.

Szívesen, Hesna.

Na látod, így kell ezt mondani, majd megölelt.

Otthon kiderült, hogy egy kiló harissát csomagolt fel.

Másnap, mikor rákérdeztem, azt mondta azért, mert a szavaimból úgy vette ki, hogy a családom is nagyon szereti.

Azóta minden reggel, mikor egy váltásban vagyunk, együtt sminkelünk, kifésüli a hajam, valami kencével elegyengeti, hogy az olajgőz ne kezdje ki. Azok a kedvenc napjaim. Ha a közelében vagyok, minden olyan egyszerű. Mintha még boldog is lennék. Már ha azonosítani tudnám az érzést egyáltalán.

{jcomments on}

Megosztás: