A festő bácsinak nem volt pénze vásznat venni, hogy újságpapírra festett? – [Szeles Judit a Jávorszarvaslesen]
nincs korlát, se cél
Kicsit tágabbra akarom a látóhatárt húzni, mint férfi és nő. Egzisztenciálisabbra. Hogy érzi magát a festő bácsi? Hogy-hogy? Mert nagyon egyszerű volna meztelen férfiakat és nőket látni bele. De EZEK nem férfiak és nők.
Hát mik?
Minek nevezzelek?
Kifejtetlenségükben, kifejletlenségükben a lecsupaszított, kétdimenziós valóság alakjai. Alakok, de nem emberi. Mert mi teszi emberivé az embert? Az értelem? Hogy jár? Hogy a kezével bonyolult műveleteket hajt végre? Hogy társadalomban él? Ezek szerint egyik sem. Mert ezek mégis csak emberi alakok. Magunkra ismerünk. De nincs fejünk. Nincs lábunk. Kezünk sincs. Nemi szerveink fejletlenek. Testünk plasztikrózsaszín jel. Egyedül lógunk a semmiben. Gyermekded világ. Olyan, mint egy mesekönyv, ahonnan elrabolták a mesés, a mitologikus elemeket. Meg a minden jó, ha a vége jót is. Mindannyian ugyanolyan sematikus elemekké váltunk: angyalok, sárkányok, sellők, emberek, kutyák, növények…talán még a madárnak maradt meg a legtöbb – de csak gondolatban. Gondolom.
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága
“Üzentem neked a twitteren. Olvastad?”
“Hogyne. Válaszoltam is.”
Párhuzamos monológok. Magányos jelek. Ki, be, újratöltve, folyamatosan. De hogy ez szabadság volna? A vér csak az, ami áramlik. De az is olyan esztrád jelleggel, giccses szívecskéket formázva.
Fejetlenség?
Nem fejetlenség csupán. A cím pusztán kvázi evidencia, ami valahonnan nagyon is el akarja terelni a figyelmet. A dimenziótlanságról, a gyökértelenségről, arról, hogy nincs eszközünk, kezünk az alakításra, a teremtésre. Hogy magatehetetlen nyomorék az ember. És ez százszor súlyosabb kategória, mint a fejetlen.
Plakátmagányban ázó képek. Papírmasé harmadik dimenzió. A festő bácsinak nem volt pénze vásznat venni, hogy újságpapírra festett? A sík fejetlenség, kezetlenség, lábatlanság mögött harmadik dimenziónak lemeszelt háttértörténetek rajzolódnak ki. Itt-ott felsejlő címsorok. Az angyal hangja, mint lélekharang a zugügyvéd államban. A szabadság a szabadban élet, fiatalító a nemzetállamok térvesztésében. Az „out” (férfialak) alantasabb, mint az „in” (női). Télkapitány. Hideg, parancsoló. És ennek az „out”-nak a hímnemű alakja Kaliforniába megy. A perpetuum mobile mellkasban kotorászó karizma talán a függetlenséget keresné. De csak a giccses vér az, ami áramlik. Amivel újratöltik – mint valami lemerült telefont – az alakot: semmilyenek, nincs korlát, se cél, műkedvelők, bort, nekem fel-felsejlik pár ismerős név az ÉS-ből, ami a képek alapanyagát adja – És? Az Élet és irodalomból csak az ést meghagyva… Aztán a sellő-kérdés: a visszatérő morális pán. És-kvartett. Visszhang. Para és frázis. Fél- és elcsépelt gondolatok. Mint a kiállítás minden egyes képén. És vajon hogy lesz az ember torz telefon, aminek csak telebeszélik a fejét? De nincs is feje! Kagyló van a feje helyén. Lehetne tölcsér is, mint például a Reload vagy a Time című képen is. 13 (kar)óra. Itt, a Time hátterében éhség, titokzatosság, növekedés=mítosz, ja, és még valami: egy KARAKTERGYILKOS.
Portrék?
A portré az egyén személyi ismertetőjegyeivel történő ábrázolásmód. Igen, ezek portrék, mert ebben a világban nincsenek semmiféle személyes ismertetőjegyek. Igazi dimenziók sincsenek. Félelmetesen laposnak, olcsónak, üresnek és értelmetlennek mutatkozik az emberi egzisztencia. Sem az értelem, sem a kreativitás, sem a földön két lábon állás stabilitása nem jellemzi.
 |
 |
 |
 |
Semmitmondó dekoráció lettünk egy ázott újságpapíron.
Ez bírálat?
Bizony.
Ítélet?
Én még makacsul remélem, hogy nem.
Császár Norbert képzőművész, designer-grafikus festményeiből nyílt meg a 6. magyART kiállítás 2012. február 23-ánFejetlenségcímen az Odeon Lloyd Moziban. A munkák ugyanitt 2012. március 7-éig tekinthetőek meg.
{jcomments on}
