Egyszer csak kiderült, milyenjó üzlet tévénézőknek írni az újságot. (
Morgan Freeman hamarosan magyar reklámfilmben szerepel: ő lesz a Negro-cukorka arca – említi, mellesleg, a Színes RTV a színészről szóló cikkében. Ez akár igaz is lehetne: a T-mobile karácsonyi ajándékait Chuck Norris promotálta a cseh tévében, a portugál futballistát, Louis Figót is meg tudta fizetni a Szentkirályi Ásványvíz, a hollywood-i sztárok újabban tényleg mifelénk forgatnak. Miért ne jöhetne hát Morgan Freeman Magyarországra a Negro kedvéért?
Például azért, mert a negro szó, amely spanyolul és portugálul fekete, a legtöbb nyugati nyelvben pejoratív jelentést kapott, ugyanolyat, mint a nigger. Ezért a múlt század közepétől az Egyesült Államokban inkább feketét, színes bőrűt mondanak, ma inkább afroamerikait. Ettől még előfordulhatna, hogy a szerecsen Morgan Freemanlegyint a politikailag korrekt nyelvhasználatra. Ám neki, mint az interneten is elérhető rövid életrajzából kiderül, az a véleménye, hogy a rasszizmus ellen egyvalami jelenthet megoldást: ha szóba sem hozzuk a bőrszínek közti különbséget. Egy interjúban előrebocsátotta, nem nevezi fehér férfinak a riportert, és kéri, róla se tessék úgy beszélni, mint fekete férfiról. A legutóbbi alkalomig nem vett részt hazájában a Fekete Történelmi Hónap elnevezésű rendezvénysorozat programjain, mert, mint mondta, az amerikai feketék történelme az amerikai história része, és fehér történelmi hónapot sem szokás rendezni.
Morgan Negro-reklámfilmjéről a Színes RTV előtt csak egy internetes portál számolt be, ám a tévéújság nem hivatkozott erre a forrásra. Ez szinte természetes ebben a szakmában. Az exkluzív hír, értesülés sorsa régóta az, hogy pillanatok alatt magáévá teszi a konkurencia. (A Szegedi Napló huszonöt éve című 1904-es albumban írja a kiadó, Engel Lajos, hogy nagyon haragudott a versenytársakra, akik hivatkozás nélkül közölték a Napló külföldi híreit, pedig ő azokért fizetett az ügynökségeknek. Végül Engel egy fals információval öt különnyomatot készíttetett lapjából, a vasútállomáson dolgozó árus pedig úgy intézte, hogy a vetélytársak embereinek kezébe ez a preparált újság kerüljön. A beetetés sikerült: mindegyik szegedi lap lehozta a hírt, hogy micsoda korrupciógyanús leleplezést közölt egy cseh újság, a Kutlorásáv Notusav – ami visszafelé olvasva: vasuton vásároltuk. A Szegedi Napló másnap kipellengérezte a tolvajokat.)
A fönti esetben a Színes RTV saját magát leplezte le azok előtt, akik figyelnek, hiszen a Freeman-infó forrása nem más, mint a Hírcsárda. A www.hircsarda.hu készítői a közélet és a bulvárvilág eseményeit gondolják tovább szatirikus álhírekben. Fölkészülten, hitelesen mesélik el napról napra, milyen Magyarország. Minden mondatukat komolyan kell venni, de véletlenül sem szabad elhinni. Nyolc-tíz internetes blogon találgatják azóta is, vajon butaságból vagy figyelmetlenségből vették komolyan a hülyeséget a Színes RTV-nél. Inkább az utóbbi. Írni kellett egy cikket Freeman-ről, a szerző keresgélt a neten, és a fölbukkant mondatot anélkül emelte be az írásába, hogy megnyitotta volna a teljes szöveget. A történet inkább azért tanulságos, mert arról mesél, minek tekinti ma a sajtó a sztárokat. A legegyszerűbben és a legkisebb rizikóval feldolgozható nyersanyagnak.
Az ismert emberek élete mindig is témát adott a szórakoztató újságoknak, csak száz évvel ezelőtt még másfélék tartoztak a többé-kevésbé szabadon meghurcolható személyek kategóriájába. Amikor például a 74 éves Jókai Mór 1899. szeptember 16-án feleségül vette a 20 esztendős színésznőt, Nagy Bellát, az újságok egy Jókai-regény címét adták az esküvői beszámolónak: Öreg ember nem vén ember. A magyar bulvársajtó az újjászületése után folytatta a hagyományt, de elsősorban mégis borzalmas bűnügyi történetekkel, szerencsétlenségekkel, kínos ügyek tálalásával szolgálták ki olvasóikat, és legendák szóltak arról, hogy az igazán ügyes újságíró nem abból él, amit megír, hanem abból, amit nem. Ez a helyzet 1997 októbere, a TV2 és az RTL Klub indulása után kezdett változni. A két nagy kereskedelmi csatorna ugyanolyan stílusú, mintájú saját műsorokat készített, mint a nyugati tévéállomások. Ezeket a produkciókat milliók nézték, egyre több és többféle ember vált ismertté a képernyőről rövid idő alatt, róluk lehetett írni eleget. Hamar kiderült, milyen jó – és a nem túl nagy rizikóval járó – üzlet tévénézőknek írni az újságot. Szerződést lehet kötni egy-egy műsor támogatására, ami pénzt és/vagy biztos, jól megtervezhető sztorikat hoz az újság számára – vagy keményen rá lehet szállni a vetélytárssal szerződött műsorra. Ráadásul e történetek megírásához nem is kell akkora fölkészültség (ahogy a Freeman-sztori bizonyítja: látszólag), mint nyomozni, áldozatok hozzátartozóival beszélni, megölt emberek vagy gyilkosok utóbb kikockázott fényképeire vadászni a közösségi oldalakon, így olcsóbb munkaerővel lehet számolni. Sok színész, zenész közben felismerte, ha már nem lehet megakadályozni, hogy a bulvár írjon róluk, érdemes úgy intézni, hogy lehetőleg több jót írjon, mint rosszat. Ez gyakran pusztán jó kapcsolat vagy megállapodás kérdése. Esetleg el kell játszani az olvasók előtt egy magánszámot, valamit, aminek alig van köze a valósághoz, viszont elég érdekes. Sokak számára ez rangon aluli muszájmeló, másoknak viszont ez az életműve.
Amikor Gáspár Győzikéről, a roma énekesről elterjedt, hogy csalja a feleségét egy Ildikó nevű hódmezővásárhelyi lánnyal, főnököm arra kért, derítsem ki, tényleg létezik-e Ildikó, mert ha igen, fényképezzük le, készítsünk vele interjút. Háromszor beszéltem telefonon Győzikével, utóbb fölajánlotta, hogy ha már ennyire fontos lett ő nekünk, kössünk szerződést. Kéthetente minket is szívesen ellát róla szóló exkluzív információkkal. Küldjük el neki az ajánlatunkat levélben, és már diktálta is a címet: Győzike Produkció, Salgótarján, Postafiók… Habár a megyei napilapok is követték, követik a divatot, nagy lelkiismeret-furdalással teszik, és szemérmesebbek/szegényebbek annál, hogy fizessenek is az ilyen produkciókért. Pedig az újságolvasók többsége a jelek szerint hálásabb a könnyen érthető, 20-25 mondatnál nem hosszabb, egyszerű híresember-történetekért, mint például a tényföltáró riportokért. Ebből a szempontból Zámbó Jimmy öngyilkosságát/balesetét (2001. január 2.) a lapkiadók sajtótörténeti fordulópontnak tekintik, a Blikk ugyanis közvetlenül az után körözte le a Népszabadságot, akkor dőlt el a komoly és a szórakoztató sajtó közötti verseny az utóbbi javára.
A helyzet manapság úgy fest, hogy a Blikk vezet napi 180 ezer eladott lappéldánnyal, a Borsból 84 ezer fogy, és a legnépszerűbb közéleti napilap már nem a Népszabadság (67 ezer), hanem a Győr-Moson-Sopron megyei Kisalföld (68 ezer). A hetilapok piaca majdnem ugyanígy fest: a Nők lapja 228 ezer 458 példánnyal tartotta magát a tavaly májusban közzétett összesítés szerint, a sztárok életéről szóló Story azonban ott lohol mögötte 227 ezer 889-cel, és az ugyanilyen profilú Best is elkel 110 ezer 159 példányban, míg a HVG 65 ezer 641-en állt. A verseny kiélezett, mert közben egyre erősebbek az online újságok is, és ez is inkább a komoly sajtót hozza nehéz helyzetbe, mert a neten könnyebb megélni, a „rétegigény” is hamarabb rálel a „rétegkínálatra”. Ez valószínűleg addig lesz így, amíg a sztárgyártásban látnak üzletet a kereskedelmi tévék. Egyelőre látnak, a TV2 évente rendez tehetségkutatót énekeseknek, az RTL Klub egyet énekeseknek, zenekaroknak, és egyet a többi képernyőképes produkciónak, miközben mindkét csatorna nyomul valamilyen valóságshow-val. Szaporodnak a celebek, mintha az országot egyre nagyobb arányban ők, illetve az ő rokonaik, ismerőseik laknák. Tavaly áprilisban Pesthidegkúton például az énekes Kovács Ákos felesége karambolozott a valóvilágos Molnár Anikó bátyjával, és ez elég hamar kiderült, nem tudni, melyikük jóvoltából. Mivel elég sokan vannak, nem fenyegeti az újságokat az a veszély, hogy ha eggyel-kettővel összevesznek, téma nélkül maradnak. Így ezek az emberek egyre kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, ha akarnák, se tudnák elkerülni a nyilvánosságot. Keresztes Ildikó énekesnő panaszkodott, hogy a házassági válságáról szóló cikkek egyik írója kereken közölte vele: jobb, ha nyilatkozik, mert ha nem teszi, ezt és ezt fogja leírni. Jellemző az is, hogy ügyvédek latolgatják, Dobó Kata kislánya a születéshez képest melyik napon foganhatott. Ez azért fontos nekik, mert amikor a Blikk megírta, babát vár a színésznő, ő felháborodva helyreigazítást kért, a lap pedig engedett. Miután viszont kiderült, tényleg jön a baba, az újság a hitelességén esett csorba miatt harcba szállt a bíróságon.
Sovány vigasz lehet a művészvilág számára, hogy ezek az újságok egymással sem kíméletesebbek. Nemrég Márki Zsuzsi, az RTL Klub Való Világjának szereplője találkozóra hívta a Blikk újságírónőjét egy bevásárlóközpontba, ott nekiesett és lepofozta, valaki pedig mindezt fölvette kamerával. A Bors következő vasárnapi száma közölte a földön ülő kolléganő képét, Fejes Gábor cikke mellett. Milyen nagy ügyet csinálnak egyesek egy ilyen megveretésből – csodálkozik a kolléga. Bezzeg régen, amikor Bubik István színművész „vert pofán” egy újságírót, mert az azt írta róla, hogy „szarul verte a kongadobot”, „nem volt sajtóbotrány, feljelentés, nyomozás, eljárás. A dolog evvel nagyjából el volt intézve…” Igaza van Gábornak, mintha tényleg pusztulna a világ. Gondolom, azt már vizsgálják a szociológusok, mivel jár, hogy a valóságos tapasztalatok mellett, olykor helyett, a tévék és a velük szimbiózisban élő újságok révén kreált képek, élethelyzetek, viselkedésminták szolgálják az emberiség épülését. Érdemes megnézni, mennyivel erősebb hatás ez most, mint volt az írásbeliség eddigi történetében az irodalomé, a pletykáé – vagy a templomi prédikációké. (Mert a XVI. és XVII. század egyik legismertebb magyar embere, Pázmány Péter mintha hasonló jelenségről írt volna: „Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e, aki betege előtt lantot verne, és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét, orvosságokat pedig (mivel azoktúl a beteg iszonyodik) nem adna nyavalyáinak gyógyítására? Ilyen ártalmasok a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy somniis, fabulis, magok álma és elmélkedések beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét, a lelki sebek gennyedtségét pedig meg sem illetik.”)
Fotó: themoornextdoor.wordpress.com
{jcomments on}
